Mássalhangzó

A mássalhangzók (latinul consonantes) olyan beszédhangok, amelyek kiejtése csak egy magánhangzóval együtt lehetséges, és képzésükkor a tüdőből kiáramló levegő a hangképző szervek útján valamilyen akadályba (fog, íny, ajak stb.) ütközik. Az alábbiakban bemutatjuk magyarban, illetve az idegen nyelvekben meglévő leggyakoribb mássalhangzókat.

Csoportosításuk

Az IPA hangtáblázat

A mássalhangzókat a képzés helye, módja, valamint a hangszalagok működése (zöngésség) szerint csoportosíthatjuk.

A képzés módja szerint

A képzés módja szerint a mássalhangzó lehet:

• zárhang (okkluzíva vagy plozíva): ejtésekor a hangképző szervek a levegő útját teljesen elzárják, majd hirtelen kiengedésével képződik a hang (zárhangok: p, t, k, b, d, g, gy, ty);
• réshang (frikatíva): képzésekor a levegő kiáramlása a hangképző szerveken keresztül folyamatos (réshangok: f, v, sz, z, s, zs, h, j stb.);
• zár-rés hang (affrikáta): összetett hang, amelynek képzésekor egy zárhang után közvetlenül egy réshangot ejtünk (zár-réshangok: cs, dzs, c, dz);
• folyékony hangok (likvidák): speciális réshangok, amelyek a következő csoportokra bonthatók:
  • oldalréshang: a nyelv hegye a szájpadlást érinti, miközben a két oldalán a levegő kiáramlik; ide tartozik az l hang;
  • pergőhangok (tremulánsok): a nyelvhegy pergetésével képezzük őket; ide tartoznak az r-szerű hangok:
    • egyperdületű vagy egyszerű pergőhang, újabban legyintőhang (flap): az egyszerű rövid r hang, mint az ember szóban;
    • többperdületű vagy többszörös pergőhang (trill): hosszú pergetett r hang, mint az arra szóban.
• orrhang (nazális): olyan zárhang, amelynek ejtése közben a levegő az orron át áramlik ki (orrhangok: m, n, ny).
• közelítőhang (approximáns): a zárhang és a réshang közötti hang; a hangképző szervek nem zárják el teljesen a kiáramló levegő útját, csak közelítenek egymáshoz; tulajdonképpen lazán ejtett zárhang/réshang. A magyarban ilyen mássalhangzó nincs, de például ilyen az angol w, vagy a spanyolban a szóközi b vagy v.

A képzés helye szerint

A képzés helye szerint a következő mássalhangzókat különböztetjük meg:

• labiális (ajakhang): ejtésében az ajkak működnek közre. Ezen belül lehet:
  • labiodentális (fog-ajak hang): képzése a felső fogsorral és az alsó ajakkal történik (f, v);
  • bilabiális (ajak-ajak hang): képzése az alsó és a felső ajkakkal történik (p, b, m);
• dentális (foghang): képzésében a nyelv és a fogak vesznek részt (pl. t, d, sz);
• interdentális (fogközi hang): képzése a két fogsor között történik. A magyarban ilyen nincs, de nagyon sok indoeurópai nyelvben létezik (pl. angol, spanyol, görög stb.);
• alveoláris (fogmederhang): képzése a nyelv a felső fogínyhez történő érintésével történik (pl. n, l);
• posztalveoláris (vagy prepalatális): a fogmeder és a szájpadlás között képzett mássalhangzó (s, zs);
• palatális: a szájpadlás legmasabb részén képzett mássalhangzó (j, ny, ty, gy, cs, dzs);
• veláris (hátsó ínyhang): a hátsó szájpadláson képzett hang (k, g, ch, illetve az n a k és a g előtt);
• faringális (garathang): az előbbinél még hátrább képzett mássalhangzó (pl. a német ch-t így ejtik a nacht szóban);
• uvuláris: a nyelvcsap pergetésével képzett hang (pl. a francia „raccsoló” r);
• glottális (hangszalagréshang): h és a glottális stop.

A hangszalagok működése szerint

A hangszalagoknak a képzésben való részvétele alapján a mássalhangzó lehet:

• zöngés: képzésekor a hangszalagok rezegnek, például m, n, ny, j (és ly), l, r, b, d, g, gy, dz, dzs, z, zs, v
• zöngétlen: ejtésükkor a hangszalagok nem rezegnek, például p, t, k, ty, c, cs, s, sz, f, h

Egyéb jellemzők

A fenti, általános csoportosításon belül nyelvjárásokban, illetve más nyelvekben ezen kívül sokféle másodlagos ejtésváltozat is előfordulhat a különféle ejtéskísérő-jelenségektől függően: ilyenek például a hehezetes mássalhangzók (régi indoeurópai nyelvekben, valamint az újind és germán nyelvekben gyakoriak), az enfatizált mássalhangzók (főleg a sémi nyelvekben fordulnak elő), retroflex vagy kakuminális – a nyelvhegy visszafordításával ejtett – mássalhangzók (sok magyar nyelvjárásban ejtik így a t, d hangokat), ejektív (nagy nyomatékkal ejtett) mássalhangzók stb.

A mássalhangzók meghatározása

Egy-egy mássalhangzót a fentebb felsorolt tulajdonságok alapján – zöngésség, képzés helye, képzés módja – definiálhatunk, amelyből a nyelvészek számára pontosan kiderül, hogy melyik hangról van szó. Ha például az m hangot akarjuk meghatározni, akkor ez egy zöngés ajak-ajak-orrhang vagy tudományosan zöngés bilabiális nazális. Hasonlóképpen, ha azt a definíciót olvassuk valamelyik nyelvészeti szakirodalomban, hogy zöngétlen fogréshang vagy zöngétlen dentális frikatíva, abból rögtön meg tudjuk mondani, hogy az sz hangról van szó; és így tovább.

A mássalhangzók kapcsolódási törvényei a magyarban

Részleges hasonulás

A hasonuló hang egy képzésmozzanatban változik meg (pl. vasgolyó).

Zöngésség szerinti részleges hasonulás

Azt a jelenséget, amikor az egymás mellett álló két mássalhangzó közül az egyik a másikhoz zöngésség tekintetében hasonlóvá válik, zöngésség szerinti részleges hasonulásnak nevezzük. A két szomszédos mássalhangzó közül az egyik zöngés, a másik zöngétlen, s a hátul álló zöngésség tekintetében megváltoztatja az elöl állót, (a hasonítás iránya tehát regresszív). Alfajai zöngésedés és zöngétlenedés.

Képzés helye szerinti részleges hasonulás

Az n hang hasonul, mégpedig m vagy ny hangot hallunk helyette (pl. színpad, azonban, ponty). Ezt a fajta hasonulást helyesírásunk nem jelöli.

Teljes hasonulás

A hasonuló hang több képzésmozzanatban változik meg.

Írásban jelöletlen teljes hasonulás

Regresszív (pl. község) és progresszív (pl. anyja).

Írásban jelölt teljes hasonulás

• Névszók esetében jelentkezik a -val/-vel, -vá/-vé határozóragok esetében (pl. emberrel, vízzé).
• Igék esetében főként az s, sz, z, dz mássalhangzóra végződő igék után ragasztott személyragok esetében (pl. issza, ássa, visszük, hozzátok, eddzétek (magatokat)).
• Névmások esetében legfőképp az ez, az ragos, képzős alakjaiban jelentkezik (pl. ezzel, abból, ennek, arra).

Kapcsolódó szócikkek

Magyar mássalhangzók

További információk

Mássalhangzótörvények

Források

• A világ nyelvei. Fodor István főszerk. Budapest: Akadémiai Kiadó. 1999. ISBN 9630575973