Szerkesztő:Akiko 88/próbalap
A narai Tódai-dzsiben található Nagy Buddhát (daibucu) a világ legnagyobb bronzszobraként tartják számon. Vairócsanát, azaz a kozmikus Buddhát ábrázolja, akit Rusana Buddhának, japánul pedig Dainicsi Nyorainak is neveznek. Az egész Japánt behálózó templomrendszer impozáns sarokkövének számít, 1958. február 8.-a óta a japán nemzeti örökség részét képezi.
Története szerkesztés
A buddhizmus még a VI. században, az Aszuka-kor idején került Japánba, s már ekkor is több Buddha-szobor készült. A késői Nara-kor számos változást hozott az ország életébe. Ebben az időben a főváros még Fudzsivarában helyezkedett el, azonban az akkori uralkodó, Genmei császárnő új főváros építését rendelte el, majd 710-ben áthelyezte székhelyét Heidzsó-kjóba, a mai Narába. A költözés hivatalos indoka Fudzsivara kedvezőtlen földrajzi helyzete volt, az új főváros felépítése valószínűleg mégis az állam szilárdságát és tartósságát volt hivatott jelképezni az egyre erősödő társadalmi és politikai bizonytalanság közepette.
A narai Daibucu munkálatai az akkori császár, Sómu rendeletének megfelelően kezdődtek meg. Az uralkodó igen nagy pártolója volt a buddhizmusnak, amely ugyan még nem volt teljes mértékben elfogadott, de már gyökeret vert az országban. A császár varázslatos tényezőként tekintett erre a vallásra, amelynek rítusairól úgy vélte, hozzásegíthetnek a jó terméshez, s visszaszoríthatják a betegségeket. Ugyanakkor hatalmi okokból is biztosítani akarta magának az egyház támogatását a buddhizmus államvallássá emelésével.
Sómu 743-ban rendeletet adott ki, melyben a következőket írja:
„A tartományok tulajdonában lévő réz használatához, a szobor kiöntéséhez, s a csarnok felépítéséhez, melyben eme szobrot helyezzük majd el, Buddhához megtértként a nép segítségét kérjük, hogy mindnyájan elérhessük a Buddha-természetet, s részesülhessünk földünk eljövendő gazdagságában. Mi birtokoljuk földünk nyersanyagait, s könnyedén használhatnánk a szobor elkészítéséhez. Azonban a szív kívánságaihoz nehéz ily módon viszonyulni. Így azt kérjük a hívőktől, napjában háromszor imádkozzanak Rushana Buddhához, s érzéseiknek megfelelően járuljanak hozzá a szobor elkészüléséhez. Legyetek tudatában, hogy akaratunk szerint ezen rendelet nevében semmilyen hivatali biztos nem kényszeríthet benneteket az adakozásra.”
.jpg)
A császár ugyanekkor jelentette ki, hogy a japán napistennő, Amateraszu és Buddha egy és ugyanazon hit két megjelenési formája. Ugyanis amikor Sómu elhatározta, szobrot öntet, Buddha-ereklyét küldetett egy szerzetessel Amateraszunak a sintó vallás legfőbb központjába, az Iszei nagyszentélybe. A történet szerint az istennő jelezte a küldöttnek, hogy nem neheztel ezért, mivel mindig is Vairócsana Buddha egyik megjelenési formájának tartotta magát.
Mikor mindent készen állt, nekiláttak a szobor öntésének, amelyben a legenda szerint Sómu császár is részt vett, s vödörszámra hordta el a keletkezett szemetet. Az öntés nem volt sikeres: még nyolc alkalommal ismételték meg, mire végül 749-re elkészült a mű. Ugyanebben az évben fedezték fel, hogy túl kevés arannyal rendelkeznek a szobor bevonásához. Hamarosan hírek érkeztek, melyek szerint az északon található Mucu tartományban aranyat találtak. Ez volt az első ilyen felfedezés, Sómu császár pedig Rushana Buddha áldásának nyilvánította. A szobor elkészítése jelentős gazdasági megterheléssel járt, befejezésekor az általános kimerülés jelei mutatkoztak az országban. Így a későbbi időkben inkább kisebb szobrok alkotására szorítkoztak.
Felavatására, azaz a Nagy Buddha szemének kinyitására (kaigen) 752-ben került sor, egy Szenna Bodai nevű indiai buddhista pap vezetésével. Jelen volt többek közt a császári pár, a legmagasabb rangú hivatalnokok, valamint legalább tízezer pap és apáca. Több templomból érkezett muzsikusok feleltek a zenéért a ceremónián, tánc és énekszó zengte be a Nagy Buddha csarnokát. A Soku Nihongi szerint nem volt még ehhez fogható buddhista ünnepély Japánban.
Azonban a katasztrófák a magasztos felavatás ellenére sem kímélték sem a Daibucut, sem a Tódai-dzsit. 855-ben egy földrengés következtében letört a szobor karja, melyet csak 861-ben állítottak helyre. Az 1180-ban pusztító tűzvészkor egyik keze és a feje sérült meg, utóbbi az 1567-es tűznél is megrongálódott, és a földre zuhant. A XVI. század második felében dúló polgárháború idején nemcsak a szobor, hanem szinte az egész templomegyüttes leégett, egyedül a déli kapu, a Nandaimon maradt ép. A keletkezett károkat 1692-ben állították helyre, a mai szobor lényegében ebből az évből származik. Többször öntötték újra, és restaurálták, így a mostani Daibucu már egyáltalán nem hasonlít az egykori Nagy Buddhához: egyetlen eredetiben ránk maradt része a hatalmas talapzat.
Adatai szerkesztés
Az eredeti szobor elkészítéséhez körülbelül 452 tonna bronzot, 75 kg higanyt és 130 kg aranyat használtak fel. Ezek az értékek némileg változtak minden újraöntésnél. A Kansai Egyetem professzora, Miramoto Kacuhiro szerint jelenlegi értéke nagyjából 465,700 millió jen. Összesen körülbelül 2,600,000 ember vett részt a munkálatokban, és majdnem 28 évig tartott, mire teljesen elkészült. Az eredeti szobor valamivel nagyobb volt a ma láthatónál, egész pontosan 16,2 méter magas, azonban a későbbi újraöntéseknek köszönhetően mérete 14,7 méterre csökkent.
Az aranyozás menete szerkesztés
Elsőként a felhasználni kívánt aranyat higanyban olvasztották fel. Ehhez tömérdek mennyiségű faszenet használtak fel, és rengeteg ember munkáját vették igénybe. Az olvasztás után egy ezüstös folyadék, amalgám keletkezett, amelyet a szobor felületére vittek fel. Ezután tűzzel melegítették, majd a teljes száradás után az ezüstös hatás eltűnésével csak az arany szín maradt vissza.
Stílusa szerkesztés
A késői Nara-kor művészetére nagy hatást gyakorolt a Kínával fenntartott kapcsolat. Ez jól látható a gazdag kultikus buddhista szobrászat ekkoriban kialakult műremekein is. A Daibucu öltözete redőzött, keze adakozó és félelem-eloszlató tartásban nyugszik: feltartott jobb tenyerével gondolkodásra, elmélkedésre ösztönöz, baljával kéréseket teljesít és ajándékait osztja. 20 méter átmérőjű talapzata 56 darab, 3 méter magas sziromból álló lótuszkelyhet formáz, melynek leveleire a buddhista világegyetem finom vonalú ábráját vésték. A szobor mögött látható aranyozott fa dicsfényből kiemelkedő 16 alak Buddha inkarnációit jelenítik meg. A mögötte található faoszlopon hasadék található, amelyen a templomba érkező zarándokok átbújhatnak. A legenda szerint ez a hasadék a Paradicsomba vezet.
Csarnoka szerkesztés
A Tódai-dzsi főcsarnokát gyakran emlegetik a világ legnagyobb fából készült épületeként. Itt található maga a Daibucu is, ezért a Nagy Buddha csarnokának, azaz Daibucudennek is nevezik. A csarnok hossza egykoron 88 méter, mélysége 51 méter, magassága 48 méter volt. 1180-ban leégett, a XIII. sz. elején építették újjá, csak hogy 1567-ben ismét a lángok martalékává váljon. Ezt a kárt 1709-ben javították, és körülbelül egyharmadával meg is rövidítették az épületet: a ma látható csarnok hossza mindössze 57,5 méter. A többi épület is hasonlóan méretű volt, hogy arányban álljon a főcsarnokkal. A templomegyüttes eredetiben megmaradt épülete a Szútrák Csarnoka (hokke-dó), illetve a kincstár (Sószó-in). Eredetileg a Koka templom közelében, a mai Shiga prefektúra környékén akarták felépíteni, de a rendszeres tűzesetek folyamatos fenyegetést jelentettek, majd a főváros Heidzsó-kjóba került, s itt kezdték felépíteni a Nagy Buddha csarnokát.
Források szerkesztés
Itó, Nobuo, Maeda Taidzsi, Mijagawa Torao, Josizava Csú. Japán művészet. Corvina Kiadó. ISBN 9631305783 (1980)
Szentirmai, József, Dr. Nagy Józsefné. Japán. Panoráma Kiadó. ISBN 9632430239 (1975)
szerk.: John Whitney: The Cambridge History of Japan (1993)
A Nagy Buddha csarnoka. (Hozzáférés: 2014. november 24.)
Rjóhei Szuenaga: Great Statue of Buddha in Todaiji, 2012. február 1. (Hozzáférés: 2014. november 24.)
Nara no daibucu (japán nyelven). (Hozzáférés: 2014. november 24.)
Daibucu no hikaku (japán nyelven). (Hozzáférés: 2014. november 24.)
Mark Schumacher: Giant Buddha Statues in Japan (angol nyelven). (Hozzáférés: 2014. november 24.)