A nukleáris háború egy olyan háború, amelyet a tömegpusztító fegyverek egyik fajtájával, nukleáris fegyverekkel vívnak be. Egy nukleáris háború lehet korlátozott méretû illetve globális háború. A nukleáris összecsapás utóbbi évtizedek alatt kialakult elméletei, stratégiái, taktikái és koncepciói eltérnek a hagyományos hadviselésétõl. A hagyományos hadviseléshez képest a nukleáris hadviselés hatótávolsága és pusztítási potenciálja is sokkal nagyobb.

Egy nagyobb, nukleáris fegyverekkel megvívott háború súlyos hosszútávú következményekkel járna, nagyrészt radioaktív sugárzással, valamint akár évtizedekig, évszázadokig vagy akár évezredekig tartó nukleáris téllel. [1] [2] Egy nukleáris háború akár az emberiség kipusztulásához is vezethet, [3][4] a Föld növény- és állatvilágát számos mutáción eshet át.

A világtörténelem során eddig csupán két esetben vetettek be háború során nukleáris fegyvereket: a második világháború alatt Hirosima és Nagaszaki ellen.[5] [6] A bombatámadások Japán kapitulációjához és a második világháború végéhez vezettek, 200 000 ember halálát és további százezrek sérülését okozták. Egy modern nukleáris háború pusztítását azonban nem lehet kikövetkeztetni ebbõl a kevés és mai szemmel már primitív atomfegyver bevetésébõl.

Az emberi civilizáció teljes elpusztulásának lehetõsége az atomfegyverek kifejlesztésében résztvevõ számos tudóst, így többek között Albert Einsteint és Szilárd Leót arra vezetett, hogy megalapítsa az Atomtudósok Válságbizottságát (Emergency Committee of Atomic Scientists).

Története szerkesztés

A huszadik század elején megjelent a relativitáselmélet és kialakult a magfizika, amelyek segítségével feltételezhetõ vált, hogy egy atommagból energia szabadítható fel.

1933. szeptember 12-én, hat évvel a maghasadás felfedezése elõtt, és csupán hét hónappal a neutron felfedezése után Szilárd Leó feltételezte, hogy egy neutronos láncreackió beindításával nagy mennyiségû energia szabadítható fel.(1) 1934. július 4-én Szilárd szabadalmat jelentett be az atombombára(2), amelyben leírta a neutronos láncreakciót valamint a kritikus tömeg létfontosságú elvét, bár azt még nem tudta, hogy pontosan melyik elemmel érhetõ el a láncreakció.

1938-ban Lisa Meitner osztrák születésû fizikus bárium-nyomokat azonosított egy uránmintában, amelyre a magyarázatot, miszerint a bárium maghasadás eredményeként jött létre, késõbb Otto Hahn tudóstársa publikálta. (3) 1939. januárjában Niels Bohr is felfedezte a maghasadást, amelyrõl egy konferenciát elõadást tartott. Robert Oppenheimer három nappal Bohr elõadása után felismerte, hogy az atommaghasadásból származó neutrontöbblet felhasználható egy Szilárd által kitalált bomba megvalósításához.

A Manhattan-terv: Hirosima és Nagaszaki szerkesztés

A második világháború kitörésekor számos tudós és kormány volt tudatában egy atombomba kifejelszthetõségének, ám csak Németország és az Egyesült Államok kezdett komolyabb atomprogramokba. A német programnál már a kezdetektõl is kudarc kudarcot követett, nagy valószínûséggel a siker elméleti

Hirosimától Szemipalatyinszkig szerkesztés

Az Egyesült Államok az egyetlen olyan ország, amely háborús időkben vetett be atomfegyvereket: 1945. augusztusában Hirosima és Nagaszaki ellen.

A Japán elleni atomtámadást követő hónapokban a nukleáris fegyverek szerepe a nemzetközi és katonapolitikai kapcsolatokban még tisztázatlan volt. Az USA feltehetőleg azt remélte, hogy az atomfegyvereivel ellensúlyozni képes a Szovjetunió Kelet-Európában állomásozó, lehengerlő mennyiségű hagyományos fegyverzetét, és így Sztálintól engedményeket tud kicsikarni. A Szovjetunió azonban saját kutatásainak és atomkémeinek köszönhetően a Manhattan-tervnél lényegesen gyorsabban fejlesztette ki nukleáris fegyvereit. A szovjetek úgy gondolták, hogy az USA a korlátozott számú atomfegyvereivel nem fog új háborút kirobbantani, az amerikaiak pedig nem voltak biztosak abban, hogy nukleáris fenyegetéssel képesek elrettenteni a Szovjetuniót teljes Európa elfoglalásától.

 
Convair B-36 bombázó

A második világháborút követő évek alatt az USA a B–36 Peacemaker bombázóra alapozta a nukleáris stratégiai csapásmérő erejét. Az nukleáris fegyverekkel felszerelt bombázókat a világ több országában állomásoztatták, ahonnan egy esetleges fegyveres konfliktus esetén könnyebben voltak bevethetők a feltételezett szovjet célpontok ellen. A bombázók külföldi állomásoztatásával egyidőben az amerikai hadvezetés egyre jobban hitt az USA sérthetetlenségében. A nukleáris ellencsapás lehetősége elrettentőleg hathatott minden más, nukleáris fegyverekkel nem rendelkező országra, és elejét vehette egy USA ellen irányuló hagyományos támadásnak.

Számos ajánlás született az amerikai nukleáris fegyverek nemzetközi irányítása, többek között példál az újonnan létrejöttENSZalá vonásáról annak érdekében, hogy elejét vegyék a nukleáris fegyverek újabb bevetésének illetve egy nukleáris fegyverkezési versenynek. Nem sikerült azonban olyan megoldást találni, amely egyszerre felelt meg az USA és a Szovjetunió elvárásainak. Az USA nem volt hajlandó feladni a nukleáris monopólium-helyzetét, a Szovjetunió pedig nem volt hajlandó ENSZ ellenőröket a területére engedni.

 
Amerikai és szovjet nukleáris készletek.

1949. augusztus 29-én a Szovjetunió a szemipalatyinszki atomkísérleti telepen felrobbantotta az első atombomjáját. A Manhattan-terven dolgozó tudósok korábban már figyelmeztettek arra, hogy idővel a Szovjetunió is kifejleszti saját nukleáris fegyvereit, ám a szovjet atomprogram gyorsasága az amerikaikat felkészületlenül érte. A szovjetek számos kémhálózaton keresztül szerezték meg az amerikai atomprogram részleteit, többek között Klaus Fuchs elméleti fizikus részvételével. Igor Kurcsatov és számos más szovjet tudós a hírszerzési információk alapján elkerülte a Manhattan-tev számos elméleti és gyakorlati zsákutcáját, így voltak képesek az első szovjet atombomba gyorsabb kifejlesztésére. Az RDSZ–1 felépítése sokban támaszkodott a Nagaszakira ledobott Fat Man bombára.

Az amerikai nukleáris monopólium megszűnésével világszerte felgyorsult az atomfegyverek terjedése. Az Egyesült Királyság 1952-ben végzte el az első, saját és független atomkísérletét, amelyet 1960-ban Franciaország, 1964-ben pedig Kína követett. Bár a nyugat-európai országok nukleáris arzenálja messze elmaradt az amerikaiakétól és a szovjetekétől, a hidegháborús stratégiai helyzetben mégis jelentős szerephez jutottak. Egy 1959-ben készült titkos brit elemzés szerint a RAF nukleáris bombázói szovjet célpontok elleni bevetése 16 millió áldozattal járna még azelőtt, hogy az amerikaiSAC bombázói elérnék a céljaikat.

Az 1950-es évek szerkesztés

Bár a hidegháború elején a szovjetek már rendelkeztek nukleáris képességgel, az USA továbbra is bombázó- és bombaelőnyt élvezett. Egy kirobbanó amerikai-szovjet háború esetén az Egyesült Államok képes lenne a Szovjetunió bombázására, ám ennek az ellentéte csak nagy nehézségek árán lehetett volna kivitelezhető.

A sugárhajtásos vadászgépek megjelenése valamennyire felborította ezt az egyenletet, mivel a korábban sérthetetlennek tartott amerikai bombázók bevetési hatékonysága lecsökkent. 1949-ben Curtis LeMayt nevezték ki az amerikai hadászati légiparancsnokság élére, aki beindított egy bombázó-modernizálási programot kizárólag sugárhajtásos bombázók bevezetésére. A Szovjetunió bombázásának megkönnyítésére az 1950-es évek elején hadrendbe állították a B–47 Stratojet és a B–52 Stratofortress bombázókat.

Az interkontinentális ballisztikus rakéták kifejlesztése előtt a nyugati háborús doktrína nagy számú, harcászati hatású, kisebb robbanóerejű nukleáris fegyver bevetésére épült. Megkérdőjelezhető, hogy egy ilyen doktrina bevetése mennyire tekinthető korlátozott méretűnek, mivel a főleg bombázókból álló nukleáris csapásmérő erejét az USA valószínűleg csak akkor vetette volna be, ha a Szovjetunió polgári célpontok ellen hajt végre atomtámadást. Douglas MacArthur tábornokot részben azért menesztette Harry Truman 1951-ben, a koreai háború idején, mert a tábornok engedélyt kért arra, hogy saját hatáskörében dönthessen nukleáris fegyverek bevetéséről Kína ellen.[7]

Az 1950-es években a Nyugat számára egyre rémisztőbb hírek kaptak szárnyra a szovjet stratégiai bombázók megnövekedett képességeiről. Az amerikai válasz erre a rétegelt védelem doktrínájának kialakítása volt, amely vadászgépeket,légvédelmi rakétákat és légelhárító ágyúkat telepített a jelentősebb városok köré. A doktrína azonban relatív gyenge választ jelentett a nagy tömegben támadó nukleáris bombázók ellen. A predomináns amerikai védelmi doktrínává tehát a tömeges támadás elve vált, és mivel egy ilyen tömeges támadást nem lehet könnyen kivédeni, a Szovjetunió elveszítene egy ilyen összecsapást.

Ez az elv beágyazódott az amerikai nukleáris doktrínába és hidegháború végéig kitartott. Az elmélet szerint amennyiben az amerikai stratégiai nukleáris erők képesek felülmúlni a szovjet erőket, elkerülhető egy szovjet megelőző csapás. Az elmélet szerint a Szovjetunió gazdasági teljesítménye nem képes lépést tartani az amerikaival, ezért nem lenne képes a nukleáris paritás elérésére.

A nukleáris stratégiai elméletet nagyban forradalmasította az interkontinentális ballisztikus rakéták (ICBM) megjelenése. Az első sikeres ICBM kísérletet a Szovjetunió hajtotta végre 1957. augusztusában. Egy nukleáris robbanófej célra juttatását kevesebbért lehetett megoldani ICBM-mel, mint bombázóval, továbbá a robbanófej magasságából és sebességéből adódóan lényegesen nehezebben lehetett lelőni. A Szovjetunió az ICBM-ek rendszersítésével tehát képessé válhatott a nukleáris paritás elérésére, bár akkor még erre nem törekedtek.

A szovjet rakétabázisokról készült légifotók pánikot keltettek az amerikai katonai hadvezetésben, amelyet csak tovább fokozott a Szputnyik pár hónappal későbbi kilövése. A politikusok, különösen az akkor még szenátorJohn F. Kennedy azt állították, hogy az USA és a Szovjetunió között létrejött egy "missile gap", egy "rakéta szakadék". Az amerikai rakétaprogram legmagasabb prioritást kapta; számos felderítő repülőgépet és kémműholdat készítettek a szovjet fejlődés megfigyeléséhez.

Az 1960-as évek szerkesztés

 
RF-101 Voodoo felderítő fényképét MRBM kilövőállás San Cristobal, Kuba (1962).

Az első ideológiai összecsapás 1962-ben, a kubai rakétaválság miatt következett be. A Szovjetunió a közepes hatótávolságú rakétákat telepített 140 km-re az amerikai partoktól. A lépés sokak szerintközvetlen válasz volt az amerikai Jupiter rakéták törökországi telepítésére, azonban ezek a Jupiter rakéták már elavultnak számítottak. Megfeszített tárgyalások után a szovjetek végül eltávolították a rakétákat Kubából. Cserébe az amerikaiak kivonták az egyébként már elavult Jupiter rakétákat Törökországból – bár ezt titokban hajtották végre, és két évtizedig nem is került nyilvánosságra. Amikor Hruscsovot a válság rossz kezeléséért kezdték el támadni, még akkor sem hozta nyilvánosságra a megállapodás ezen pontját.

Az 1960-as évek végére az ICBM-ek és a robbanófejek fejek száma olyan magas szintet ért el mindkét oldalon, hogy bármelyik fél képes volt a másik ország infrastruktúrájának teljes elpusztítására. Így alakult ki a kölcsönösen biztosított megsemmisítés néven ismert rendszer egyensúlyi rendszer. A MAD-doktrína értelében egy globális atomháborúnak nem lehet győztese, ezért az egyik félnek sem érné meg egy ilyen háborút kirobbantani.

A MAD-doktrína egyik hátránya azonban az, hogy nukleáris háború bármelyik fél szándékossáka anélkül is kitörhet. A figyelmeztető rendszerek közismerten magas hibalehetőségeket hordoztak magukban. Az észak-amerikai kontinensen 1979-ben például összesen 78 alkalmomal hívtak össze rakétatámadás jeleket értékelékelő konferenciát. Ezek közül néhány triviális hiba eredménye volt, amelyeknél a támadás tényét gyorsan meg lehetett cáfolni. Több riadó azonban komolyabb szintű választ eredményezett. 1983. szeptember 26-án Sztanyiszlav Petrov olyan meggyőző jeleket kapott az észlelési rendszerből, amelyek egy amerikai első csapás indítására utaltak - Petrov szerencsére képes volt a figyelmeztetést téves riasztásként értelmezni. Bár nem világos, hogy Petrov tette milyen szerepet játszott egy nukleáris háború megakadályozásában, helytállásáért és helyzetfelimeréséért az Egyesült Nemzetek is kitüntette.

Hasonló téves riasztás számos alkalommal történt az USA-ban is, többek között hibás elektronikai alkatrészek,[8] madárrajok, tesztprogramok és büroktratikus vétségek miatt (például a rakétatámadásra figyelmeztető rendszer operátorait elfelejtették tájékoztatni kísélreti rakétakilövésekről). Sok éven át amerikai stratégiai bombázók éjjel-nappal őrjároztak, de a balesetek száma és súlyossága meggyőzték a döntéshozókat arról, hogy az őrjáratokat nem érdemes folytatni.

Az 1970-es évek szerkesztés

A 1970-es évek végére az USA és a Szovjetunió lakosai, valamint az egész világ, már több mint egy évtizede élt a kölcsönös pusztulás fenyegetése alatt. Egy globális atomháború több millió ember közvetlen halálához, valamint a háború által esetlegesen kiváltott nukleáris tél miatt potenciálisan az egész emberi civilizáció összeomlásához vezetett volna.

1974. május 18-án a pokhrani atomkísérleti telepen India végrehajtotta az első atomkísérletét. A Mosolygó Buddha nevű kísérletet India "békés célú nukleáris robbanásnak" nevezte.

Egy 1980-as ENSZ jelentés szerint eddigre már nagyjából 40 000 nukleáris robbanófej létezett, összesített robbanóerejük 13 000 megatonna volt. Viszonyításképpen: amikor az 1815-ben kitört Tambora vulkán az 1816-os "nyár nélküli évet" okozta, a kitörés erejét 1000 megatonnásra becsülték.

A stratégák számára szögés kérdést jelentett az a feltétezés, hogy bármilyen nukleáris összecsapás nagyobb konfliktushoz vezetne. Ez a kérdés különösen az USA-t és NATO szövetségeseit foglalkoztatta, mivel az 1970-es években elfogadott elméletté vált, hogy Nyugat-Európa esetleges szovjet páncélos inváziója hamar lemorzsolná a NATO hagyományos haderejét, és elkerülhetetlenül taktikai atomtöltetek bevetéséhez vezetne.

A korai ICBM-ek pontatlansága az ellenértékű csapás elvéhez vezetett - az ellenséges polgári lakosságot érő ellentámadással az ellenség demoralizálható. Úgy tűnik azonban, hogy ez csak a szovjet álláspotamerikai értelmezését tükrözte; a a szovjet stratégiának soha nem volt egyértelműen lakosságot támadó része. A hidegháború alatt a Szovjetunió kiterjedt polgári védelmi infrastruktúrát hozott létre, például nagy befogadóképességű óvóhelyeket és tartós élelmiszer-raktárokat. Az 1950-es évektől kezdve az USA-ban ehhez képest kisebb mértékű polgári védelmi programokat indítottak, amelyekben iskolák és egyéb középületek pincéit töltötték fel tartós élelmiszerekkel, palackozott vízzel, elsősegély-dobozokkal,dózismérőkkel és Geiger számlálókkal.

A rakétatechnika fejlődésével a hangsúly átkerült az ellencsapás-mérő képességre, azaz az ellenség katonai céplpontjainak támadására. Az 1960-as évek végétől kezdve ez vált az uralkodó doktrínává. Az Egyesült Államokban a robbajófejek fejlesztése a kissebb robbanóerő és a "tisztább", kevesebb hosszú lebomlású izotópot eredményező robbanás felé tolódott el. Konfliktus esetén tehát a kezdetek során csak katonai célokat támadnának, és a polgári területek közelében található célok elleni csapásokat is korlátoznák, mivel egy város elpusztítása a megtámadott számára jelentene katonai előnyt. A támadó ugyanis fegyvereit és fenyegetőképességét használta fel a város megsemmisítésére, míg a megtámadottnak többet nem kellett a város védelmével foglalkoznia, ugyanakkor teljes katonai potenciálja is érintetlen maradt.

Az 1980-as évek szerkesztés

 
Montázs a dob-ból egy Trident C4 SLBM és ösvényein való visszatérés járműveket.

A hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek elején a nukleáris fegyverek egyensúlya a szovjetek felé tolódott. [forrás?] Ronald Reagan elnökké választásával azonban az Egyesült Államok újra elkötelezte magát egy erős hadsereg mellett, amely magasabb katonai kiadásokkal járt. Ezek a katonai programok egyaránt foglalkoztak hagyományos és nukleáris fegyverrendszerekkel, valamint a stratégiai védelmi kezdeményezés nevű, a sajtóban gyakran Csillagháborús tervként ismert védelmi rendszerrel.

A nukleáris doktrína másik jelentős elmozdulása a tengeralattjáróról indított ballisztikus rakéták, az SLBM-ek kifejlesztése volt. Egyes hadtudományi elméletek szerint az SLBM-ek csökkentették a nukleáris háború kitörésének valószínűségét. A világon gyakorlatilag bárhonnan indítható SLBM-ek a rendszeresítő ország számára biztosítják a "második csapás" képességét. Az SLBM-ek hadrendbe állítása előtt attól lehetett félni, hogy egy ország meg meri kockáztatni egy megsemmisítő első csapás végrehajtását, ha elég biztos lehetett abban, hogy ezzel a csapással semlegesítheti az ellenséges nukleáris arzenálját és ezáltál elhárítja a megtorlást. Az SLBM-ek megjelenésével már egyetlen ország sem lehet biztos abban, hogy az első csapás ártalmatlanítja az ellenség teljes nukleáris arzenálját – inkább egy megtorló, második, SLBM csapásra számíthat. Ezáltal tehát csökkent első csapás megvalósíthatósága, így egy nukleáris háború valószínűsége.

Hamarosan azonban az is kiderült, hogy egy tengeralattjáró képes az ellenséges partok közelébe lopakodni, és így a rakéta indítása és becsapódása közötti idő fél óráról három percre csökkent. Ez különösen jelentős volt az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Kína számára, ahol a fővárosok a tengerpart közelében találhatók. Moszkva számára kevésbé jelentettek fenyegetést a tengeralattjárókról indított rakéták. Az SLBM-ek rövid repülési ideje azonban jelentősen megnövelte egy meglepetésszerű első csapás kivitelezhetőségét, mivel így még az ellencsapás elrendelése előtt le lehetett fejezni az ellenség döntéshozó rendszerét. Ezáltal megerősítést nyert az az elképzelés, hogy egy nukleáris háborút igenis meg lehet nyerni, amely nem csak az nemzetközi feszültségek jelentős megnövekedéséhez, valamint az automatizált ellencsapásmérő rendszerek kifejlesztéséhez, hanem a katonai kiadások drámai növekedéséhez is vezetett. A tengeralattjárók és a rakétarendszerek hadrendbe állítása igen költséges: egy nukleáris rakétákkal felszerelt, atommeghajtású tengeralattjáró könnyen többe kerülhet, mint egy harmadik világbeli ország teljes GNP-je. [9] A tengeralattjáró-elhárítás és a parancsnoki rendszerek fejlesztése további tetemes összegeket emésztett fel. A katonai kiadások az eget verték.

Dél-Afrika az 1970-es és 1980-as évek elején kifejlesztette a saját nukleáris képességeit, amely az 1990-es évek elején bekövetkezett felszámolásáig rövid ideig működőképes is volt.

1983. szeptember 1-jén szovjet vadászgépek lelőtték a Korean Air 007-es járatát. Szeptember 26-án egy szovjet támadásjelző állomás tévesen öt amerikai indítású interkontinentális ballisztikus rakéta támadását észlelte. Sztanyiszlav Petrov parancsnok helyesen hamis riasztásként értékelte a helyzetet, és ezért nem tett jelentést a feletteseinek. Ezáltal igen valószínű, hogy sikerült megakadályoznia egy harmadik világháború kitörését, mint az akkori szovjet doktrina támadás esetére azonnali nukleáris ellencsapást írt elő.

Az Able Archer 83 a nukleáris háború szélére sodorta a világot, amikor a Szovjetunió a NATO-hadgyakorlatot egy nukleáris támadást előkészítő diverzióként értékelte. A szovjetek készültségbe helyezték a nukleáris arzenáljukat. A hadgyakorlat befejezésével a szovjetek támadás iránt érzett félelme is megszűnt.

A hidegháború utáni évek szerkesztés

Bár a Szovjetunió felbomlásával véget ért a hidegháború, az Egyesült Államok és Oroszország közötti feszültségek enyhültek, mindkét ország nukleáris készenlétben maradt. A hidegháború végével az Egyesült Államokat egyre jobban aggasztotta a volt Szovjetunión kívüli országok növekvő nukleáris ambíciói.

ENSZ leszerelési bizottságának egykori elnöke kiemelte, hogy több mint 16 000 stratégiai és taktikai nukleáris fegyver áll bevetésre készen, további 14 000 pedig raktárban található. Az Egyesült Államoknak közel 7000 bevethető és 3000 raktározott, Oroszországnak 8500 bevethető illetve 11 000 raktározott nukleáris fegyvere van. Kína 400, Nagy-Britannia 200, Franciaország 350, India 160, Pakisztán pedig 60 nukleáris fegyverrel rendelkezik. Észak-Korea esetében is megerősítést nyert a nukleáris fegyverek fejlesztése, bár a fegyverek pontos száma nem ismert (1 és 10 közöttire becslik). Izraelről szintén valószínűsíthető, hogy rendelkezik ilyen fegyverekkel. A NATO 480 amerikai nukleáris fegyvert állomásoztatott Belgiumban, Hollandiában, Olaszországban, Németországban és Törökországban, és számos ország folytat még fegyverkezési nukleáris programot. [10]

2000-es évek nukleáris hadviselésének egyik legjelentősebb mozzanata a nukleáris fegyverek fejlődő országokba való terjedése volt. India, Pakisztán és Észak-Korea is atomkísérletet hajtott végre. A 2006. október 9-i észak-koreai atomkísérlet helyszínén az amerikai geológiai szolgálat egy Richter-skála szerinti 4,2 nagyságrendű földrengést észlelt. 2009. május 25-én az észak-koreai kormány újabb atomkísérletet jelentett be. [11] MindeközbenIrán is elindította saját nukleáris programját, amelyet ugyan hivatalosan polgári célúként jelentettek be, de az Egyesült Nemzetek Szervezete és számos ország figyelmét is felkeltette. A CIA tanulmányai szerint egy India és Pakisztán közti konfliktus esetében valószínűsíthető, hogy az nukleáris összecsapássá fokozódik. Az 1999-es kargili háború idején Pakisztán közel állt ahhoz, hogy a helyzet további romlását nukleáris fegyverek bevetésével akadályozza meg. [12] A pakisztáni külügyminiszter már akkor is figyelmeztetett, hogy Pakisztán "minden hadrendbe állított fegyver bevetésére" képes, amellyel egy India elleni nukleáris csapásra is célozhatott. A nemzetközi közvélemény elítélte a nyilatkozatot, Pakisztán később visszakozott. Ez volt az első, nukleáris fegyverekkel rendelkező országok között kihírdetett hadiállapot. A 2001-2002 közötti indiai-pakisztáni határvillongás újra megjelenítette a két atomhatalom nukleáris összecsapásának lehetőségét.

A nukleáris fenyegetettség ellenére India és Pakisztán kapcsolata valamennyire javult az elmúlt évek során. Ma már buszvonal köti össze a Kasmír indiai és pakisztáni ellenőrzés alatti területeit. A 2008-as mumbai terrortámadás azonban újra rávilágított arra, hogy India nem zárja ki egy Pakisztán elleni háború esélyét.

Egy másik lehetséges konfliktus az USA és Kína között alakulhat ki Tajvant illetően. Bár a gazdasági kapcsolatok csökkentték egy katonai konfliktus lehetőségét, továbbra is gondot okoz Kína gyorsan növekvő haditengerészete, valamint Tajvan függetlenségének máig rendezetlen kérdése.

Izrael becslések szerint valahol száz és négyszáz közötti mennyiségben rendelkezik nukleáris robbanófejekkel. Egyes vélemények szerint a Németországtól vásárolt tengeralattjárókat rakétahordozásra is átalakították, amely által Izrael egy második csapás lehetőségéhez jutott. [13] Izrael többször is háborúzott már szomszédaival, és kis méreténél fogva az izraeli haderőknek nagyon kicsi mozgásterük van egy esetleges invázió visszaverésére. A helyzet súlyosbodása akár nukleáris fegyverek bevetéséhez is vezethet.

A Perzsa-öbölben Irán sok megfigyelő szerint nukleáris fegyvereket fejleszt, ezzel fokozva a Közel-Keleten kitörő nukleáris összecsapás esélyét, legyen a célpont akár Izrael, akár Irán szunnita szomszédai.

Fajtái szerkesztés

A nukleáris fegyverek háborús alkalmazását általában földrajzi szempontból szokták két csoportra osztani, korlátozott illetve globális háborúra.

Egy korlátozott atomháborút viszonylag kis számú nukleáris fegyver egy- vagy kétoldalú bevetésével hajtanának végre az ellenfél katonai létesítményei ellen. Egy ilyen korlátozott háború célja lehet az ellenség csapásmérő erőinek védelmi jellegű előzetes semlegesítése, vagy egy hagyományos támádás megelőző csapása.

Globális atomháborúról egy egész ország ellen irányuló, katonai, polgári és gazdasági célokat támadó, nagy mennyiségű nukleáris fegyver bevetése esetén lehet beszélni Célja egy lehengerlő támadással az egész ország gazdasági, társadalmi és katonai berendezkedésének megsemmisítése. A megtámadott ország saját nukleáris fegyvereivel ellencsapásokat hajthat végre. A felborult nemzetközi erőviszonyok miatt apróbb, konvencionális háborúk is kirobbanhatnak.

Egyes hidegháborús stratégák elképzelhetőnek tartottak egy Szovjetunió és USA közötti korlátozott atomháborút. Más vélemények szerinte azonban egy korlátozott nukláris háború előbb-utóbb globális méretűvé duzzadt volna.

Egy globális atomháború még a legoptimistább számítások szerint is több száz millió életet oltott volna ki rendkívül rövid idő alatt. A pesszimistább előrejelzések szerint egy globális atomháború az emberiség részleges vagy akár teljes kipusztulásához is vezetne. Kisebb túlélő csoportok évtizedekig vagy évszázadokig is túlélhetnék a világégést, egyre csökkenő életminőséggel és várható élettartammal. Egy globális háború visszafordíthatatlan károkat okozna a Föld ökoszisztémájában és klímájában.

Egy korlátozott vagy globális atomháború véletlenül is kitörhet, például a támadásfigyelmeztető vagy -indító rendszerek meghibásodása, rosszindulatú parancsnokok visszaélése, katonai repülőgépek ellenséges légtérbe tévedése, nemzetközi feszültségek idején végrehajtott rakétakísérletek félreértelmezése, félrefordított vagy félreértett üzenetek, és egyéb, hasonló okok miatt. A hidegháború alatt több ilyen helyzet is előfordult, de egyikük sem vezetett végül atomháborúhoz. [14]

Egy regionális atomháború lehetséges következményei szerkesztés

Az Amerikai Geofizikai Unió éves közgyűlésére 2006 decemberében benyújtott tanulmány szerint még egy kis méretű, regionális nukleáris háború is több közvetlen halálesettel járna mint az I. világháború, valamint több évtizedre befolyásolná a világ éghajlatát. Egy olyan regionális nukleáris konfliktus esetében, amikor két egymással szemben álló szubtrópusi ország egyenként 50 darab, Hirosima méretű nukleáris fegyvert (egyenként kb. 15 kilotonna robbanóerő) vetne be a jelentősebb lakott területek ellen, a kutatók becslései szerint országonként 2,6 millió és 16,7 millió halottal járna. Ezen túl akár öt millió tonna por is felszabadulna, amely Észak-Amerika és Eurázsia nagy, gabonatermő területein több fokkal is csökkentené a hőmérsékletet. A lehűtés évekig is eltarhat, és a kutatók szerint "katasztrofális" lenne. [15]

Hivatkozások szerkesztés