Szerkesztő:Hollófernyiges/próbalap

The history of Argentina can be divided into four main parts: the pre-Columbian time or early history (up to the sixteenth century), the colonial period (1536–1809), the period of nation-building (1810–1880), and the history of modern Argentina (from around 1880).

Prehistory in the present territory of Argentina began with the first human settlements on the southern tip of Patagonia around 13,000 years ago.

Written history began with the arrival of Spanish chroniclers in the expedition of Juan Díaz de Solís in 1516 to the Río de la Plata, which marks the beginning of Spanish occupation of this region.

In 1776 the Spanish Crown established the Viceroyalty of the Río de la Plata, an umbrella of territories from which, with the Revolution of May 1810, began a process of gradual formation of several independent states, including one called the United Provinces of the Río de la Plata. With the declaration of independence on 9 July 1816, and the military defeat of the Spanish Empire in 1824, a federal state was formed in 1853–1861, known today as the Argentine Republic.

Őstörténet

A Santa Cruz-i Kezek barlangja

Pucará de Tilcara inkák előtti erődje

A mai Argentína területe az európiak megjelenése előtt ritkán lakott térség volt. Az első emberek az őskőkor végén jelentek meg és jelen voltak a mezolitikum és neolitikum során is. Az i. e. 4000 és 2000 közötti aszályos időszakban a belső területek nagyrészt elnéptelenedtek. Az argentínai őslakosokat három nagyobb csoportra osztják: kezdetleges, agyagedényeket nem készítő vadász gyűjtögetők; fejlett vadász-gyűjtögetők; valamint letelepedett, agyagedényeket készítő népek. Az első csoport a pampákon és Patagóniában élt; a második csoportba olyan népek tartoztak, mint a charrúák, minuanék és a guaraník.

A 15. század végén az északnyugati, Andok-menti Quebrada de Humahuaca völgyet megszállták az inkák, akik ezüstöt, cinket és rezet bányásztak itt. Uralmuk mintegy fél évszázadon át tartott és a spanyolok 1536-os érkezése vetett véget neki.

Földművelő törzsek egészen a mai Mendoza tartomány déli részéig előfordultak. Egy időben az észak-patagóniaiak is megpróbálkoztak a növénytermesztéssel, de hamarosan visszatértek korábbi életmódjukhoz és a spanyolok érkeztekor már teljesen felhagytak vele. A patagóniai síkságokon legelő nagyszámú guanakó miatt vadászattal biztosabb volt az élelmiszerellátás.

A spanyol gyarmatosítás

A Rio de la Plata-i alkirályság 1777-ben

Az európaiak 1502-ben jelentek meg először a térségben a portugál Gonçalo Coelho expedíciójával (vele tartott Amerigo Vespucci) is. 1512 körül João de Lisboa és Estevão de Fróis felfedezte a La Plata folyó torkolatát és felvette a kapcsolatot a charrúa törzzsel, akiktől tudomást szereztek a "hegyi népről", az Inka Birodalomról. Ők egészen a déli szélesség 42°-áig jutottak, az észak-patagóniai San Matias-öbölig. A spanyolok Juan Díaz de Solís expedíciójával 1516-ban értek el először Argentínába. 1536 Pedro de Mendoza a mai Buenos Aires helyén kis települést alapított, amelyet azonban 1541-ben kiürítettek. 1580-ban Juan de Garay újabb várost alapított itt, majd 1573-ban Jerónimo Luis de Cabrera létrehozta Córdobát. A régió ekkor a Perui alkirálysághoz tartozott, így a telepesek annak fővárosából, Limából érkeztek. Számuk azonban alacsony maradt, mert a La Plata torkolatvidékén - Dél-Amerika más tájaitól eltérőn - nem találtak aranyat.

Minden árunak Limán (illetve a hozzá közeli kikötőn, Callaón) kellett keresztülhaladnia, ami nagyon megnehezítette a kereskedelmet és a bürokratikus rendelkezések miatt Asunción, Buenos Aires és Montevideo kikötőiben virágzott a csempészet.

A spanyolok 1776-ban létrehozták a Río de la Plata-i alkirályságot; ide tartozott a mai Argentína, Uruguay, Paraguay, valamint Bolívia jelentős része. A vámkikötő Buenos Airesben volt, itt haladt ár Potosí ezüstje, az exportra szánt marha- és bőrszállítmányok, valamint más árucikkek. A város fokozatosan a térség legfontosabb kerekedelmi csomópontjává fejlődött. Mindezek ellenére az alkirályság elmaradott maradt, az ipari termékeket importálnia kellett és - az alkirály udvarának kivételével - még a leggazdagabb családok sem tudták az európai elvárások szerint felszerelni háztartásaikat (például panaszkodtak, hogy hiába rendelnek porcelánt, az a hosszú hajóút után törötten érkezett).

Fennállásának néhány évtizede alatt az alkirályságban a régiók között nem alakult ki erős kohézió és megfelelő spanyol támogatásban sem részesült. A napóleoni háborúk kitörését követően a spanyolok a trafalgari csatában elvesztették hadiflottájukat és tengeri útvonalakat a britek uralták. A britek 1806-ban és 1807-ben megpróbálták elfoglalni Buenos Airest és Montevideót, de a Santiago de Liniers vezette spanyol gyarmati erők visszaverték őket.

Spanyolország francia megszállása és VII. Ferdinánd király foglyul ejtése az alkirályságban is nagy felfordulást okozott. Az általánso vélemény szerint király hiányában a gyarmatoknak magukat kell kormányozniuk. Többhelyütt fellázadtak a gyarmati hatóságok ellen (pl. Chuquisacában, La Paz-ban, Montevideóban vagy Buenos Aires-ben), de a felkelések rövid életűnek bizonyultak. Amikor azonban 1810-ben híre jött, hogy Cádiz és León kivételével egész Spanyolország megszállás alá került, kitört a májusi forradalam, amely idővel elvezetett Argentína függetlenségéhez.

A függetlenségi háború

Portrait of José de San Martín

A májusi forradalom során jogászokból és katonatisztekből junta alakult, amely nem ismerte el legálisnak az alkirály uralmát, tekintve hogy az őt küldő spanyol kormányzat már nem létezett. Az alkirályságot átnevezték Río de la Plata-i Egyesült Tartományokra. A nagy területű alkirályság egyes részei royalisták maradtak, mások a juntát támogatták (utóbbi egyébként szintén VII. Ferdinánd nevében gyakorolta a hatalmat, függetlenségről ekkor még nem esett szó). A junta Manuel Belgrano és Juan José Castelli vezetésével csapatokat küldött a royalisták ellen és elkezdődtek az első fegyveres összecsapások. Az Első juntát később felváltotta a több taggal rendelkező Nagy junta, azt pedig az Első triumvirátus, néhány évvel később pedig a Második triumvirátus. Összehívták a XIII. évi nemzetgyűlést, amelynek ki kellett kiáltania a függetlenséget és el kellett fogadnia az alkotmányt. Erre azonban nem került sor, ehelyett elnöki rendszert vezettek be, a Legfelsőbb vezetővel (Director Supremo) az élen.

Ekkorra Buenis Aires-be érkezett José de San Martín, valamint a spanyolországi háború néhány másik veterán tábornoka, akik új lendületet adtak a függetlenségi mozgalomnak. A royalistákkal addig nem boldoguló forradalmi csapatok Alvear vezetésével elfoglalták Montevideót. San Martín megszervezte az Andeszi Hadsereget és Bernardo O'Higgins és más chileiek segítségével átkelt az Andokon és kiűzte a spanyolokat Chiléből. A chilei flotta segítségével átkelt Peruba, felszabadítva azt is a royalista hatalom alól. San Martín a guayaquili konferencián találkozott Simón Bolívarral, majd visszatért előbb Chiléba, majd Argentínába.

Míg San Martín átkelt az Andokon, Argentínában 1816 júliusában összeült a tucumáni kongresszus, amely július 9-én kikiáltotta az Egyesült Tartományok függetlenségét (1825-ben Bolívia elszakadt tőle, 1828-ban pedig a Brazíliával vívott háború következtében Uruguay is önállósult). A függetlenségi harcokban segítette az országot a francia születésű Hippolyte Bouchard, aki argentin zászló alatt hajójával megkerülte a Földet és végigfosztogatta a spanyol gyarmatokat, többek között a Fülöp-szigeteket, Kaliforniát és a közép-amerikai tengereket. Útja során kikötött Hawaiin is, ahol I. Kamehameha király elsőként ismerte el Argentínát független államként.

Nagy-Britannia 1825-ben ismerte el Argentínát, megkötve a két ország közötti barátsági és kereskedelmi szerződést. A spanyol elismerés csak évtizedekkel később következett be.

The changing state of Argentina. The light green area was allocated to indigenous peoples, the light pink area was the Liga Federal, the hatched areas are subject to change during the period.

Polgárháborúk

Governor Juan Manuel de Rosas by Cayetano Descalzi around 1841

A függetlenségét frissen elnyert államban azonnal hosszú, egészen 1853-ig tartó polgárháborús időszak következett, ahol az unitáriánusok és a föderalisták harcoltak egymással, eldöntendő az államformát és benne Buenos Aires szerepét. Az unitariánusok erős, centralizált államban gondolkodtak, ahol a Buenos Aires-i központ irányítja a fejletlen vidék felemelését; ezzel szemben a föderalisták autonóm tartományok szövetségét szerették volna, mint amilyen akkor az Egyesült Államok volt.

Az 1820-as cepedai csatában a unitariánusok döntő vereséget szenvedtek és a központi kormány, az államfő és az 1819-es alkotmány minden tekintélyét elvesztette. Ezt követően csak 1824-ben sikerült köztársasági elnököt választani Bernardino Rivadavia személyében, 1826-ban pedig új alkotmányt fogadtak el. A brazil háborúban elszenvedett vereség miatt Rivadavia 1827-ben lemondott, az alkotmányt pedig visszavonták.

Ezekben az időkben a konföderáció nemzetközi kapcsolatait (beleértve a háborúk és az adósságok menedzselését) Buenos AIres tartomány kormányzói felügyelték. A korszak meghatározó személyisége a föderalista Juan Manuel de Rosas volt, akinek megítélése a mai napig ellentmondásos: a baloldliak diktátornak, a jobboldaliak a nemzeti önrendelkezés bajnokának tartják.

Rosas 1829-től 1852-ig állt Buenos Aires élén és az alatt az idő alatt számos fegyveres konfliktusban kellett helytállnia elszakadási törekvések, valamint szomszédos államok, sőt európai hatalmak támadásai miatt. Bár föderalista volt, a vámjövedelmeket központi kormányként megtartotta Buenos Airesnek. Emiatt a többi tartomány tiltakozott, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy egyedül Buenos Aires fizette az állam külföldi adósságait, amelyeket a függetlenségi és brazil háborúk során halmozott fel. Rosas kemény kézzel kormányzott, saját paramilitáris alakulatokat is szervezett Népi Restaurációs Társaság (Sociedad Popular Restauradora) névvel.

Rosas nem volt hajlandó új alkotmányozó nemzetgyűlést összehívni, így végül Justo José de Urquiza tábornok fellázadt ellene. Urquiza az 1852-es caserosi csatában legyőzte a diktátort és összehívta az alkotmányozó gyűlést. A következő évben elfogadott alkotmány van érvényben a mai napig (bizonyos módosításokkal). Buenos Aires tartomány tiltakozásul elszakadt a konföderációtól, de néhány évvel később újból csatlakozott. Az egyesült ország első elnökévé Bartolomé Mitrét választották meg 1862-ben.

Liberális kormányok (1862–1880)

President Domingo Faustino Sarmiento

Mitre elnöksége alatt fellendült az argentin gazdaság: modernizálták a mezőgazdaságot, külföldi tőkét vontak be, új vasutak és kikötők épületek. Európából számos bevándorló érkezett. Mitre stabilizálta a politikai viszonyokat is és leverte Chacho Peñaloza és Juan Sáa kormányzók (caudillók) magánhadseregeit. Argentína 1684-ben csatlakozott Brazílis és Uruguay paraguayi háborújához és a győzelem után annektálta szomszédja területének egy részét. A győzelem ellenére a lakosság jelentős hányada ellenezte a háborút, amelyet az ország hagyományos ellenségével, Brazíliával vállvetve vívtak a korábbi szövetséges Paraguay ellen.

Mitre elnökségének egyik nagy vívmánya volt az ún. "kompromisszumtörvény", melynek következtében Buenos Aires visszatért a köztársasághoz (fenntartva a jogot a kiválásra) és az állam székhelye visszatért a városba.

Mitrát 1868-ban Domingo Faustino Sarmiento követte az elnöki székben, aki sokat tett az oktatás és a kultúra fejlesztéséért, távíróhálózatot építtetett és modernizálta a hadsereget. Sarmiento letörte a megmaradt caudillók hatalmát és neki kellett rendeznie a paraguayi háború utóhatásait is, mint a visszatérő kaotánák által behurcolt kolera- és sárgaláz-járványok.

1874 Nicolás Avellaneda lett Argentína elnöke; az ő feladata volt az 1873-as gazdasági válság kezelése. Ebben az időszakban kezdődött Julio Argentino Roca hadügyminiszter vezetésével az addig jószerivel csak indiánok lakta pampák és Patagónia meghódítása. Az elfoglalt földeket európai származású telepesek között osztották szét. 1880-ban egy kereskedelmi konfliktus következtében Carlos Tejedor Buenos Aires-i kormányzó kimondta a tartomány elszakadását a köztársaságtól. Avellaneda elnök ezt nem fogadta el és a kompromisszumtörvény megsértésével csapatokat vezényelt a tartományba. Az elszakadási kísérletet leverték és Buenos Aires-t immár különleges jogok nélkül, fővárosként beillesztették a szövetségi közigazgatási rendszerbe.

Conservative Republic (1880–1916)

President Julio Argentino Roca, the central political figure of the PAN Hegemony years

A Patagónia meghódítása miatt népszerűvé váló Julio Rocát 1880-ban elnökké választották. Pártja, a Nemzeti Autonomista Párt (Partido Autonomista Nacional – PAN) egészen 1916-ig hatalmpn maradt. Elnöksége alatt Roca az oligarchákra, azon belül is a nagybirtokoskra támaszkodva, politikai szövetségek kötésével és ügyes manőverezéssel kiterjesztette ellenőrzését szinte az egész argentin politikai életre. A politikai stratégiai mestereként megkapta a "Róka" becenevet.

A mezőgazdaság gépesítésével és az európaiak tömeges bevándorlásának köszönhetően a gazdaság szárnyalt, Argentína a latin-amerikai országok közül a legtöbb külföldi befektőt vonzotta; azonban az iparosítás tempója elmaradt a kívánatostól. Az állami bevételek növekedése lehetővé tette, hogy 1884-ben bevezessék az általános, szekuláris, ingyenes tankötelezettséget. Mivel ez sértette az egyházi iskolák érdekeit, a katolikus egyház élesen kikelt az oktatási törvények ellen, a Szentszék néhány évre megszakította kapcsolatait Argentínával és az állam és az egyház viszonya évtizedekre feszült maradt.

Argentína és Chile területvitája Patagóniában és a Tűzföldön

A 19. század végén és a 20. század elején Argentína rendezte határvitáit Chilével. 1881-ben meghúzták a nagyjából ma is érvényes határokat a két ország között, 1899-ben pedig Bolíviával közösen megállapították a Puna de Atacama fennsík hovatartozását.

Argentína terjeszkedése Patagóniában

Mivel az alkotmány tiltotta második elnökségét, az 1886-os választáson Roca a sógorát, Miguel Juárez Celmant segítette az elnöki székbe. Celman azonban önjárónak bizonyult és megpróbálta csökkenteni elődjének befolyását, ezért Roca ellene fordult. A politikai instabilitás világgazdasági válsággal párosult, amely végül az ún. parkforradalomhoz vezetett; ennek során az ellenzéki Polgári Unió három vezetője, Leandro Alem, Bartolomé Mitre exelnök és Juan B. Justo államcsínyt kísérelt meg az elnök ellen. Bár a puccs sikertelen volt, Celman végül 1890-ben mégis lemondani kényszerült.

1891-ben Roca azt javasolta, hogy a következő választáson jelöljék őt újra és a Polgári Unió adja az alelnököt. A párt Mitre vezette frakciója elfogadta az ajánlatát, míg Alem csoportja elutasította. Az ügy miatt a párt végül kettészakadt a Mitre-féle Nemzeti Polgári Unióra és Alam Radikális Polgári Uniójára. Miután sikerült megosztania az ellenzéket, Roca visszavonta ajánlatát. Alem 1896-ban főbelőtte magát, pártja irányítását unokaöccse, Hipólito Yrigoyen vette át.

Celman után alelnöke Carlos Pellegrini vette át az ország irányítását és próbálta kivezetni azt a gazdasági válságból. Tanulva elődje sorsából jóval óvatosabban bánt Rocával és igyekezett mérsékelt politikát folytatni. Utódai, Luis Sáenz Peña és José Uriburu is igyekeztek jó viszonyt fenntartani Rocával.

1898-ban ismét Roca került az elnöki székbe, miután az ország politikai válságba került, a társadalmi konfliktusok miatt egymást érték a tüntetések, sztrájkok és anarchista összeesküvések. Roca rendőrök és katonák bevetésével törte le a tüntetéseket és törvényt hozott az anarchisták és szocialisták száműzéséről. Második elnöki mandátumának végén egészsége megroppant és politikai befolyása fokozatosan csökkent; egészen 1914-es haláláig.

A Hipólito Yrigoyen vezette Radikális Polgári Unió 1893-ban és 1905-ben felkelést kezdeményezett a kormány megbuktatására, de nem jártak sikerrel. Az oligarchák is tisztában voltak a társdalom instabilitásával és forradalomtól tartottak. Az 1910-ben a PAN színeiben elnöknek választott Roque Sáenz Peña megpróbálta enyhíteni a politikai és társdalmi feszültséget és 1912-ben bevezette az általános, titkos választójogot (ami csak férfiakra vonatkozott és egyúttal kötelező is szavazni). A 7,5 milliós lakosságnak így is csak 10%-a szavazhatott, mert a többséget kitevő bevándorlók nem kaptak szavazójogot. Peña célja az volt, hogy megerősítse pártja támogatottságát, azonban a végeredmény ennek épp az ellekezője lett: az 1916-os választáson Hipólito Yrigoyent szavazták meg elnöknek és a PAN több évtizedes hegemóniája véget ért.

Radikális kormányok (1916–30)

President Hipólito Yrigoyen

Yrigoyen a szavazatok 45%-át kapta, amivel nem volt meg abszolút többsége a parlamentben, ahol továbbra is a konzervatívok maradtak meg vezető erőként. Ennek ereményeképpen a kormány által benyújtott 80 törvényjavaslatból csak 26-ot szavaztak meg a képviselők. Az elutasított javaslatok között volt egy mérsékelt mezőgazdasági reform, a tőkejövedelmek megadóztatása, valamint egy központi bank megalapítása.

Külpoltikáját tekintve Argentína semleges maradt az első világháborúban, bár az Egyesült Államok sürgette, hogy üzenjenek hadat a központi hatalmaknak. Semleges országként elvben valamennyi hadviselő államnak exportálhatott árucikkeket (bár a gyakorlatban ez elsősorban Nagy-Britanniát jelentette), illetve nyújthatott kölcsönöket. A német tengeralattjárók két argentin hajót is elsüllyesztettek, de az incidenseknek csak annyi következménye lett, hogy kiutasították a német nagykövetet. Yrigoyen Buenos Aires-be összehívta a semleges államok konferenciáját, hogy elítéljék az USA azon törekvéseit, hogy berángassák őket az európai konfliktusba. Később támogatta Augusto Sandino ellenállási mozgalmát az amerikaiak által megszállt Nicaraguában.

A konzervatívok tiltakozása ellenére a Radikális Polgári Unió (UCR) tiszta és szabad választások megtartásával, a demokratikus intézmények megerősítésével lehetővé tette a politikában való részvételt a gyarapodó argentin középosztálynak és a hatalomból addig kiszorított társadalmi csoportoknak. Mérsékelt szociális reformjai mellett egyes társadalmi mozgalmakat igyekezett elnyomni.

1918-ban a Córdobai Egyetemen diákmozgalom inult az egyetemi autonómia és a diákönkormányzatok megerősítésére, valamint az egyetem modernizációjára. A mozgalom átterjedt az ország többi részére is, sőt szinte egész Latin-Amerikára (példájukat az 1968-as diáklázadások idején is felidézték).

Az 1918 végén az egyre erőszakosabb váló sztrájkhullám és a rá adott rendőrségi válasz a következő év elején az ún. tragikus héthez vezetett. A kommunisták és anarchisták felkelését és zavargásait a rendőrség és a hadsereg módszerekben nem válogatva leverte, aminek eredményeképpen mintegy 700-an meghaltak, 4 ezren pedig megsebesültek. Luis Dellepiane tábornok bevonult a fővárosba, hogy helyreállítsa a rendet. Bár voltak olyan hangok, hogy döntse meg Yrigoyen hatalmát, a tábornok hű maradt az elnökhöz, de ennek fejében szabad kezet kért a rendzavarók ellen. Azt követően a "rendcsinálás" a Las Forestal brit fakitermelő vállalat területein és Patagóniában folytatódott, ahol a rendőrség, a hadsereg és a paramilitáris Argentin Hazafias Liga mintegy 1500 munkást gyilkolt meg.

Emellett azonban Yrigoyen kormánya a dolgozókat védő törvényeket is hozott: 1921-ben bevezették a sztrájkjogot és a kollektív szerződéseket, minimálbért állapítottak meg. A radikális párt elutasította az osztályharcot, ehelyett az osztályok megbékélésének programját hirdette.

1922-ben megalapították a Yacimientos Petrolíferos Fiscales (YPF) állami kőolajkitermelő vállalatot.

1922 szeptemberében Argentína elutasította a nyugati országok által Szovjet-Oroszország ellen bevezetett "egészségügyi kordon"-politikát, sőt 5 millió pesós segélyt nyújtott a bolsevik államnak. Ugyanebben az évben Yrigoyent az arisztokrata Marcelo Torcuato de Alvear váltotta a párt élén, aki az országos választáson döntő győzelmet aratott a konzervatív Concentración Nacional tömörüléssel szemben. Alveart sok kritika érte többségükben az uralkodó osztályból válogatott miniszterei miatt; ezenkívül Manuel Domecq García tengernagy és Agustín Justo tábornok korábban a demonstrációk erőszakos leverése miatt vált hírhedtté.

Az 1920-as évek elején megerősödött a frissen érkezett anarchista és kommunista európai emigránsok által is fűtött szélsőbaloldali mozgalom. Elutasították a kormány "régi radikális" és szocialista politikáját és azonnali cselekvést követeltek. Az olyan szélsőségesek, mint a "tett propagandáját" gyakorló Severino Di Giovanni bombákat robbantottak, tűzharcokat vívtak a rendőrséggel. 1928-ban megpróbálták meggyilkolni az Argentínába látogato Herbert Hoover amerikai elnököt, a következő évben mejdnem sikerült megölniük az újraválasztott Yrigoyent.

AKtivizálódott a szélsőjobb is. 1921 megalakult a San Martín Páholy, amely a hadseregben terjesztette nacionalista eszméit, míg 1926-ban fel nem oszlatták. Három évvel később Moussolini feketeingesenek mintájára megalakult a Repblikánus Liga. A jobboldal olyan írók műveiből is merített ideológiai muníciót, mint a 19. századi spanyol Marcelino Menéndez y Pelayo vagy a francia royalista Charles Maurras. A fasizmus felé forduló költő, Leopoldo Lugones híres beszédet tartott Limában, ahol kijelentette hogy elérkezett "a kard ideje" és gyakorlatilag felszólította a jelen lévő Agustín Justo hadügyminisztert, hogy vegye át a hatalmat és vezessen be katonai diktatúrát.

Az 1928-ban újraválasztott Yrigoyen reformokba kezdett, hogy megerősítse a munkások jogait, ezzel azonban kivívta a konzervatívok haragját. Helyzetét az 1929-es gazdasági világválság okozta sokk is megingatta; az 1920-as években az argentin gazdaság főleg a mezőgazdazdasági termékek (mint a fagysztott marhahús) exportjának köszönhetően szárnyalt, a válságot követően azonban az eladások meredeken visszaestek. 1930. szeptember 6-án a fasisztaszimpatizáns José Félix Uriburu tábornok puccsal megdöntötte a polgári kormány. Az államcsínyt mind a konzervatívok, mind a mérsékeltek támogatták, mert már régóta sürgették egy erős, keménykezű vezető fellépését, aki véget vet az anarchisták terorrcselekményeinek és kivezeti az országot a gazdasági válságból.

A hírhedt évtized (1930–43)

The training ship Sarmiento and the Ministry of Defense, Buenos Aires

A puccsal megkezdődött Argentína történelmének ún. "hírhedt évtizede", amelyet választási csalások, az ellenzéki politikusok üldözése és a mindent átható korrupció jellemzett.

Uriburu erőszakosan lépett fel az anarchista és más szélsőbaloldali csoportosulások ellen, aminek eredményeképpen közülük mintegy kétezret gyilkoltak meg illegálisan. A legismertebb eset Severino Di Giovannié volt, akit 1931 januárjának végén fogtak el és február 1-én már ki is végezték.

Uriburu megpróbált az alkotmány módosításával korporatista rendszert bevezetni Argentínában. A vezető konzervatív körök azonban tartottak a fasizmus térnyerésétől és ezért inkább a mérsékeltebb Agustín P. Justo tábornokot kezdték támogatni. Az 1932-es elcsalt választást ő is nyerte meg.

Justo liberális gazdasági reformokat vezetett be, amelyek a gazdagabb rétegeknek kedveztek. A felsőbb körökben eluralkodott a korrupció, amely azonban gátolta a gazdasági növekedést. A kormány egyik sokat támadott döntése az Nagy-Britanniával kötött kereskedelmi megállapodás volt, amely a briteknek és a gazdag argentin nagybirtokosoknak kedvezett.

1935-ben Lisandro de la Torre demokrata szenátor vizsgálatot indított az argentin marhahústermelő ágazaton belüli korrupciós vádak ügyében és korrupció és csalás vádjával próbálta bíróság elé állítani Luis Duhau mezőgazdasági, valamint Federico Pinedo pénzügyminisztereket. Parlamenti felszólalása közben Duhau verekedést kezdeményezett a szenátorok között és eközben testőre megpróbálta megölni De La Torrét, áme véletlenül De La Torre barátját, Enzo Bordabeherétt lőtte le. A vizsgálatot ezt követően megszüntették, de De La Torrének annyit sikerült elérnie, hogy az Anglo húsipari vállalat igazgatóját börtönbe zárják. De la Torre 1939-ben öngyilkos lett.

Az export 1929-es összeomlása arra ösztönzött, hogy fejlesszék az ipart és az ország gazdasága függetlenebbé váljék. A 30-as években fokozódott a politikai feszültség a szélsőjobboldaliak és a baloldali radikálisok között. 1937-ben a szintén elcsalt választáson Roberto Ortizt kiáltották ki győztesnek, de rossz egészségi állapota miatt 1940-től a gyakorlatban alelnöke, Ramón Castillo kormányzott. Castillo 1942-ben hivatalosan is köztársasági elnökké vált.

Az 1943-as puccs (1943–46)

A kormány hajlott arra hogy belépjen a második világháboróba a Szövetségesek oldalán, de a hadsereg tisztjei ezt ellenezték, tartva a kommunista eszmék térnyerésétől. A közvélemény inkább a semlegsség felé hajlott, akárcsak az első világháborúban.

Castillo kormányát több oldalról is támadták: választási csalással vádolták, követelték a munkások jogainak kibővítését, valamint azért is kritizálták, hogy a népszerűtlen konzervatív földbirtokost, Patrón Costast jelölték az államfő utódjául.

1943. június 3-án katonatisztek egy csoportja (az ún. Egyesült Tisztcsoport titkos társaság tagjai) bevonultak a Casa Rosadába ("Rózsaszín ház", az elnöki palota) és Castillo lemondását követelték. Néhány órás tárgyalást és fenyegetőzést követően elérték céljukat, az elnök lemondott. Ezzel az eseménnyel véget ért a "hírhedt évtized".

Az államcsínyt követően az egyik tiszt, Pedro Pablo Ramírez vette át a hatalmat. Bár nem üzent hadat, de megszakította a diplomáciai kapcsolatokat a tengelyhatalmakkal. Argentína északi szomszédja, Brazília már 1942 óta hadban állt Németországgal.

1944-ben Ramírez a tisztcsoport egy másik tagja Edelmiro Julián Farrell követte az ország élén. Az ír származású Farrel az 1920-as években néhány évet a fasiszta Olaszországban szolgált. Kormány eleinte semleges politikát folytatott, de a háború végén Farrel úgy vélte, hogy Argentínána jobban jár, ha a békeszerződéskor a nyertes csapathoz tartozik. 1945. március 27-án Argentína hadat üzent az összeomlás szélén álló Németországnak.

Eközben a szintén a puccsista csoporthoz tartozó Juan Perón munkaügyi (és egy ideig hadügy-) miniszter jó kapcsolatokat épített ki a szakszervezetekkel, munkáscsoportokkal és igen népszerűvé vált. 1945 októberében ellenfelei elérték hogy lemondjon, majd letartóztatták. Az ezután kitörő tömegdemonstrációk hatására szabadon engedték és visszakapta korábbi pozícióját. Az 1946 februárjában tartott választást aztán Perón nagy többséggel megnyerte.

Perónista évek (1946–55)

President Juan Perón (1946)

Juan Perónt populista politikája (ún. perónizmus) tette népszerűvé. Felemelkedésében sokat segített politikailag igen aktív felesége, Evita Perón (egészen korai, 1952-es haláláig). Perón established censorship by closing down 110 publications between 1943 and 1946.

Kormánya izolacionista külpolitikát folytatott, igyekezett csökkenti az argentin belpolitikára és gazdaságra gyakorolt külső (főleg az Egyesült Államok-beli) hatásokat. Új szociális programokat kezdeményezett, nőtt a szakszervezek létszáma. Mindez az állam kiadásainak nagymértékű növekedésvel járt együtt és az infláció meredeken nőni kezdett. A 1948 és 1950 között a peso elvesztette értékének 70%-át; 1951-ben az infláció elérte az 50%-ot.

Az ellenzéki politikusokat üldözték, voltak akiket bebörtönöztek, sőt megkínoztak. Perón tanácsadóit elsősorban lojalitásuk alapján válogatta, számos tehetséges, de túl önállónak ítélt munkatársát leváltotta. A hadsereg egyre inkább Perón ellen fordult. 1955 június 16-án puccsot kíséreltek meg ellene, melynek során lázadók repülőgépekről lőtték a Buenos Aires főterén összegyűlt tömeget, több mint 300 civilt megölve. A felkelést az elnökhöz lojális erők leverték, de három hónappal később a követlező államcsíny már sikerrel járt és Eduardo Lonardi tábornok elmozdította Perónt, aki a francoista Spanyolországba mnekült.

Katonai puccs (1955-1958)

A hadsereg azonban túl "puhának" találta Lonardit és két hónappal később helyét a keményvonalas Pedro Aramburu vette át, aki 1955 novemebrétől 1958 májusáig állt az ország élén. 1956-ban két perónista tábornok, Juan José Valle és Raul Tanco fellépett Aramburu ellen, az alkotmányos rend visszaállítását, a politikai foglyok elengedését és szociális reformokat követelve; felkelésüket azonban gyorsan leverték, a vezetőket kivégezték, számos civilt meggyilkoltak (a vérengzést megbosszulandó 1970-ben perónista gerillák elrabolták és meggyilkolták Aramburut).

1956-ban rendkívüli választásokat tartottak az alkotmány módosítása érdekében. A szavazást a Ricardo Balbín vezette Radikális Párt nyerte, bár a szavazócédulék negyedét üresen adták be tiltakozásul a perónista párt betiltása miatt. A Radikális Párt balszárnya Arturo Frondizi vezetésével hasonló okból ki is vonult az alkotmányzó nemzetgyűlésről, amely így csak egy kisebb, a szociális jogokat felsoroló módosítást tudott végrehajtani az alkotmányban.

Fragile radical administrations (1958–1966)

President Arturo Frondizi

1958-ban a hadsereg engedélyezte a választások tartását és polgári kormány alakítását. A választást nagy többséggel Frondizi nyerte, akit külföldről Perón is támogatott és felszólította híveit hogy rá voksoljanak.

On one hand, Frondizi appointed Álvaro Alsogaray as Minister of Economy to placate powerful agrarian interests and other conservatives. A member of the powerful military dynasty Alsogaray, Álvaro, who had already been Minister of Industry under Aramburu's military rule, devalued the peso and imposed credit control.

On the other hand, Frondizi followed a laicist program, which raised concerns among the Catholic nationalist forces, leading to the organization, between 1960 and 1962, of the far-right Tacuara Nationalist Movement.

The Tacuara, the "first urban guerrilla group in Argentina", engaged in several anti-Semitic bombings, in particular following Adolf Eichmann's kidnapping by the Mossad in 1960. During the visit of Dwight Eisenhower to Argentina, in February 1962 (Eisenhower had been until 1961 President of the United States), the Tacuara headed nationalist demonstrations against him, leading to the imprisonment of several of their leaders, among them Joe Baxter.

The ousting of President Arturo Illia was initially broadly supported but later deeply regretted by the Argentine population.

However, Frondizi's government ended in 1962 with intervention yet again by the military, after a series of local elections were won by the Peronist candidates. José María Guido, chairman of the senate, claimed the presidency on constitutional grounds before the deeply divided armed forces were able to agree on a name. Right-wing elements in the Argentine armed forces in favor of direct military rule and the suppression of former Peronist politicians, subsequently attempted to wrest control of the government in the 1963 Argentine Navy Revolt on 2 April. The failure of the revolt's plotters to win the loyalty of army units near the capital permitted Guido's government to swiftly put down the revolt at the cost of 21 lives.

In new elections in 1963, neither Peronists nor Communists were allowed to participate. Arturo Illia of the Radical People's Party won these elections; regional elections and by-elections over the next few years favored Peronists.

On the other hand, the Tacuara were outlawed by Illia in 1965, some of its members ultimately turning to the Peronist Left (such as Joe Baxter) while others remained in their far-right positions (such as Alberto Ezcurra Uriburu, who would work with the Triple A).

Despite the fact that the country grew and developed economically during Illia's tenure as president, he was eventually ousted in a military coup in 1966.

Revolución Argentina (1966–73)

Amidst growing worker and student unrest, another coup took place in June 1966, self-designated Revolución Argentina (Argentine Revolution), which established General Juan Carlos Onganía as de facto president, supported by several leaders of the General Confederation of Labour (CGT), among these the general secretary, Augusto Vandor. This led to a series of military-appointed presidents.

While preceding military coups were aimed at establishing temporary, transitional juntas, the Revolución Argentina headed by Onganía aimed at establishing a new political and social order, opposed both to liberal democracy and communism, which gave to the Armed Forces of Argentina a leading, political role in the economic rationalization of the country. The political scientist Guillermo O'Donnell named this type of regime an "authoritarian-bureaucratic state", in reference both to the Revolución Argentina, the Brazilian military regime (1964–85), Augusto Pinochet's regime (starting in 1973) and Juan María Bordaberry's regime in Uruguay.

Onganía's Minister of Economy, Adalbert Krieger Vasena, decreed a wage freeze and a 40% devaluation of the currency, which strongly affected the state of the Argentine economy, in particular the agricultural sector, favoring foreign capital. Vasena suspended collective labour conventions, reformed the hydrocarbon law which had established a partial monopoly of the Yacimientos Petrolíferos Fiscales (YPF) state enterprise, as well as passing a law facilitating expulsions in case of failure to pay rent. Finally, the right to strike was suspended (Law 16,936) and several other laws reversed progress made concerning labor laws throughout the preceding years.^[forrás?]

The workers' movement divided itself between Vandoristas, who supported a "Peronism without Peron" line (Vandor declared that "to save Perón, one has to be against Perón") and advocated negotiation with the junta, and Peronists, themselves divided.^[forrás?]

On July 29, 1966, Onganía ordered the forcible clearing of five facilities of the University of Buenos Aires (UBA) by the Federal Police, an event known as La Noche de los Bastones Largos ("The Night of the Long Batons"). These facilities had been occupied by students, professors and graduates (members of the autonomous government of the university) who opposed the military government's intervention in the universities and revocation of the 1918 university reform. The university repression led to the exile of 301 university professors, including Manuel Sadosky, Tulio Halperín Donghi, Sergio Bagú and Risieri Frondizi.

In late May 1968 General Julio Alsogaray dissented from Onganía, and rumors spread about a possible coup d'état, with Algosaray leading the conservative opposition to Onganía. Finally, at the end of the month, Onganía dismissed the leaders of the Armed Forces: Alejandro Lanusse replaced Julio Alsogaray, Pedro Gnavi replaced Benigno Varela, and Jorge Martínez Zuviría replaced Adolfo Alvarez.

On 19 September 1968, two important events affected Revolutionary Peronism. On one hand, John William Cooke, former personal delegate of Perón and ideologist of the Peronist Left, as well as a friend of Fidel Castro, died from natural causes. On the other hand, a small group (13 men and one woman) who aimed at establishing a foco in Tucumán Province, in order to head the resistance against the junta, was captured. Among them was Envar El Kadre, then a leader of the Peronist Youth.

In 1969 the General Confederation of Labour of the Argentines (CGTA, headed by the graphist Raimundo Ongaro) headed social movements, in particular the Cordobazo, as well as other movements in Tucumán and Santa Fe. While Perón managed a reconciliation with Augusto Vandor, head of the CGT Azopardo, he followed, in particular through the voice of his delegate Jorge Paladino, a cautious line of opposition to the military junta, criticizing with moderation the neoliberal policies of the junta but waiting for discontent inside the government ("hay que desensillar hasta que aclare", said Perón, advocating patience). Thus, Onganía had an interview with 46 CGT delegates, among them Vandor, who agreed to cooperate with the military junta, thus uniting themselves with the Nueva Corriente de Opinión headed by José Alonso and Rogelio Coria.

In December 1969, more than 20 priests, members of the Movement of Priests for the Third World (MSTM), marched on the Casa Rosada to present to Onganía a petition pleading with him to abandon the planned eradication of villas miserias (shanty towns).

Meanwhile, Onganía implemented corporatism policies, experimenting in particular in Córdoba, underneath Carlos Caballero's governance. The same year, the Movement of Priests for the Third World issued a declaration supporting socialist revolutionary movements, which led to the Catholic hierarchy, by the voice of Juan Carlos Aramburu, coadjutor archbishop of Buenos Aires, to proscribe priests from making political or social declarations.

Growing instability (1969–76)

During the de facto government of the Revolución Argentina, the left began to regain power through underground movements. This was mainly through violent guerrilla groups. Later, the return of Peronism was expected to calm down the heated waters but did exactly the opposite, creating a violent breach between right-wing and left-wing Peronism, leading to years of violence and political instability that culminated with the coup d'état of 1976.

Subversion years (1969–73)

Various armed actions, headed by the Fuerzas Armadas de Liberación (FAL), composed of former members of the Revolutionary Communist Party, occurred in April 1969, leading to several arrests among FAL members. These were the first left-wing urban guerrilla actions in Argentina. Beside these isolated actions, the Cordobazo uprising that year, called forth by the CGT de los Argentinos, and its Cordobese leader, Agustín Tosco, prompted demonstrations in the entire country. The same year, the People's Revolutionary Army (ERP) was formed as the military branch of the Trotskyist Workers' Revolutionary Party, kidnapping high-profile rich Argentines and demanding ransom.

The last of the "de facto" military presidents, Alejandro Lanusse, was appointed in 1971 and attempted to re-establish democracy amidst an atmosphere of continuing Peronist workers' protests.^[forrás?] In attempt to pacifiy the rising tide of resistance, the military government was ultimately forced to make concessions such as lifting the proscription of Peronism, holding open elections in 1973, and funding state housing initiatives addressing Shantytowns.

Cámpora's tenure (1973)

On 11 March 1973, Argentina held general elections for the first time in ten years. Perón was prevented from running, but voters elected his stand-in, Dr. Hector Cámpora, as president. Cámpora defeated his Radical Civic Union opponent. Cámpora won 49.5 percent of the votes in the presidential election following a campaign based on a platform of national reconstruction.

Riding a wave of mass support, Cámpora inaugurated his period on 25 May. He acceded to his functions on 25 May, which was saluted by a massive popular gathering of the Peronist Youth movement, Montoneros, FAR and FAP ("Fuerzas Armadas Peronistas") in the Plaza de Mayo. Cámpora assumed a strong stance against right-wing Peronists, declaring during his first speech: "La sangre derramada no será negociada" ("Spilled blood will not be negotiated").

Cuban president Osvaldo Dorticós and Chilean president Salvador Allende were present at his inauguration, while William P. Rogers, U.S. Secretary of State, and Uruguayan president Juan Bordaberry, could not attend, blocked in their respective cars by demonstrators. Political prisoners were liberated on the same day, under the pressure of the demonstrators. Cámpora's government included progressive figures such as Interior Minister Esteban Righi and Education Minister Jorge Taiana, but also included members of the labor and political right-wing Peronist factions, such as José López Rega, Perón's personal secretary and Minister of Social Welfare, and a member of the P2 Masonic lodge. Perón's followers also commanded strong majorities in both houses of Congress.

Hector Cámpora's government followed a traditional Peronist economic policy, supporting the national market and redistributing wealth. One of José Ber Gelbard's first measures as minister of economics was to augment workers' wages. However, the 1973 oil crisis seriously affected Argentina's oil-dependent economy. Almost 600 social conflicts, strikes or occupations occurred in Cámpora's first month. The military conceded Campora's victory, but strikes, as well as government-backed violence, continued unabated. The slogan "Cámpora al gobierno, Perón al poder" ("Campora in government, Perón in power") expressed the real source of popular joy, however.

Return of Perón (1973–74)

Amidst escalating terror from the right and left alike, Perón decided to return and assume the presidency. On 20 June 1973, two million people waited for him at Ezeiza airport. From Perón's speaking platform, camouflaged far-right gunmen fired on the masses, shooting at the Peronist Youth movement and the Montoneros, killing at least thirteen and injuring more than three hundred (this became known as the Ezeiza massacre).

Cámpora and vice-president Solano Lima resigned on 13 July. Deputy Raúl Alberto Lastiri, José López Rega's son-in-law and also a P2 member, was then promoted to the presidency to organize elections. Cámpora's followers such as Chancellor Juan Carlos Puig and Interior Minister Esteban Righi were immediately replaced by Alberto J. Vignes and Benito Llambi, and the Ejército Revolucionario del Pueblo (ERP – People's Revolutionary Army) was declared a "dissolved terrorist organization". On 23 September, Perón won the elections with 61.85% of the votes, with his third wife, Isabel Perón, as vice-president. Their administration was inaugurated on 12 October.

Peronist right-wing factions won a decisive victory and Perón assumed the Presidency in October 1973, a month after Pinochet's coup in Chile. Violent acts, including by the Triple A, continued to threaten public order. On 25 September 1973, José Ignacio Rucci, CGT trade-union's Secretary General and Perón's friend, was assassinated by the Montoneros. The government resorted to a number of emergency decrees, including the implementation of special executive authority to deal with violence. This allowed the government to imprison individuals indefinitely without charge.^[forrás?]

In his second period in office, Perón was committed to achieving political peace through a new alliance of business and labour to promote national reconstruction. Peron's charisma and his past record with respect to labor helped him maintain his working-class support.

Isabel's government (1974–76)

Perón died on 1 July 1974. His wife succeeded him in office, but her administration was undermined by the economic collapse (inflation was skyrocketing and GDP contracted), Peronist intra-party struggles, and growing acts of terrorism by insurgents such as the ERP and paramilitary movements.

Isabel Perón was inexperienced in politics and only carried Perón's name; Lopez Rega was described as a man with numerous occult interests, including astrology, and a supporter of dissident Catholic groups. Economic policies were directed at restructuring wages and currency devaluations in order to attract foreign investment capital to Argentina. López Rega was ousted as Isabel Perón's adviser in June 1975; General Numa Laplane, the commander in chief of the army who had supported the administration through the Lopez Rega period, was replaced by General Jorge Rafael Videla in August 1975.

Montoneros, led by Mario Firmenich, cautiously decided to go underground after Peron's death. Isabel Perón was removed from office by the military coup on 24 March 1976. This gave way to the last and arguably most violent de facto government in Argentina, the National Reorganization Process.

National Reorganization Process (1976–83)

Argentine junta leader Jorge Rafael Videla meeting U.S. President Jimmy Carter in September 1977

Following the coup against Isabel Perón, the armed forces formally exercised power through a junta led consecutively by Videla, Viola, Galtieri and Bignone until 10 December 1983. These de facto dictators termed their government program the "National Reorganization Process"; and "Dirty War" (Sablon:Lang-es) is the name used by the military junta or civic-military dictatorship of Argentina (Sablon:Lang-es) for this period of state terrorism in Argentina as part of Operation Condor. from 1974, during which military and security forces and right-wing death squads in the form of the Argentine Anticommunist Alliance (Triple A) hunted down any kind of (or suspected to be) political dissidents and anyone believed to be associated with socialism or contrary to the plan of neoliberal economic policies dictated by Operation Condor. About 30,000 people disappeared, many of whom could not be formally reported as missing due to the nature of state terrorism.

The targets were students, militants, trade unionists, writers, journalists, artists and anyone suspected to be a left-wing activist, included Peronist guerrillas. The "disappeared" (victims kidnapped, tortured and murdered whose bodies were disappeared by the military government) included those thought to be politically or ideologically a threat to the military junta, even vaguely; and they were killed in an attempt by the junta to silence the social and political opposition.

Monument to the Falklands War fallen, Rosario

Serious economic problems, mounting charges of corruption, public discontent and, finally, the country's 1982 defeat by the United Kingdom in the Falklands War following Argentina's unsuccessful attempt to seize the Falkland Islands all combined to discredit the Argentine military regime. Under strong public pressure, the junta lifted bans on political parties and gradually restored basic political liberties.

Most of the members of the Junta are currently in prison for crimes against humanity and genocide.

Beagle conflict

The Beagle conflict began to brew in the 1960s, when Argentina began to claim that the Picton, Lennox and Nueva islands in the Beagle Channel were rightfully hers. In 1971, Chile and Argentina signed an agreement formally submitting the Beagle Channel issue to binding Beagle Channel Arbitration. On 2 May 1977, the court ruled that the islands and all adjacent formations belonged to Chile. See the Report and decision of the Court of Arbitration.

On 25 January 1978, the Argentina military junta led by General Jorge Videla declared the award fundamentally null and intensified their claim over the islands. On 22 December 1978, Argentina started Operation Soberanía over the disputed islands, but the invasion was halted due to: Sablon:Blockquote and in cite 46: Sablon:Blockquote

In December that year, moments before Videla signed a declaration of war against Chile, Pope John Paul II agreed to mediate between the two nations. The Pope's envoy, Cardinal Antonio Samorè, successfully averted war and proposed a new definitive boundary in which the three disputed islands would remain Chilean. Argentina and Chile both agreed to Samoré's proposal and signed the Treaty of Peace and Friendship of 1984 between Chile and Argentina, ending that dispute.

New democracy (1983–present)

Raúl Alfonsín's presidential inauguration, 1983

On 30 October 1983, Argentines went to the polls to choose a president; vice-president; and national, provincial, and local officials in elections found by international observers to be fair and honest. The country returned to constitutional rule after Raúl Alfonsín, candidate of the Radical Civic Union (Unión Cívica Radical, UCR), received 52% of the popular vote for president. He began a 6-year term of office on 10 December 1983.

Alfonsín era (1983–1989)

Five days later, he created the National Commission on the Disappearance of Persons (CONADEP), led by Argentine writer Ernesto Sabato. However, it was also under Alfonsín's presidency that the 24 December 1986 "Full stop law" was voted, granting amnesty to all acts committed before 10 December 1983, amid pressure from the military. It would not be until June 2005's Supreme Court decision to overturn all amnesty laws that investigations could be started again.

During the Alfonsín administration, a Treaty of Peace and Friendship of 1984 between Chile and Argentina with Chile was signed and the roots of the Mercosur trade bloc were established.

In 1985 and 1987, large turnouts for mid-term elections demonstrated continued public support for a strong and vigorous democratic system. The UCR-led government took steps to resolve some of the nation's most pressing problems, including accounting for those who disappeared during military rule, establishing civilian control of the armed forces, and consolidating democratic institutions. One of the biggest achievements of the Alfonsín administration was the reduction of corruption in public offices, which was reduced by half during his administration.^[forrás?]

However, constant friction with the military, failure to resolve several economic problems inherited from the military dictatorship and great opposition from the labor unions undermined the effectiveness of the Alfonsín government, which left office six months early after Peronist candidate Carlos Menem won the 1989 presidential elections.

Menemist decade (1989–99)

Carlos Menem served as President of Argentina from 1989 to 1999.

As President, Carlos Menem launched a major overhaul of Argentine domestic policy. Large-scale structural reforms dramatically reversed the role of the state in Argentine economic life. Ironically, the Peronist Menem oversaw the privatization of many of the industries Perón had nationalized.

A decisive leader pressing a controversial agenda, Menem was not reluctant to use the presidency's powers to issue "emergency" decrees (formally Necessity and Urgency Decrees) when the Congress was unable to reach consensus on his proposed reforms. Those powers were curtailed somewhat when the constitution was reformed in 1994 as a result of the so-called Pact of Olivos with the opposition Radical Party. That arrangement opened the way for Menem to seek and win reelection with 50% of the vote in the three-way 1995 presidential race. Piquetero movement rose.

The 1995 election saw the emergence of the moderate-left FrePaSo political alliance. This alternative to the two traditional political parties in Argentina was particularly strong in Buenos Aires but lacked the national infrastructure of the Peronists and Radicals. In an important development in Argentina's political life, all three major parties in the 1999 race espoused free market economic policies.

New millennium crisis (1999–2003)

De La Rúa presidency (1999–2001)

In October 1999, the UCR–FrePaSo Alianza's presidential candidate, Fernando de la Rúa, defeated Peronist candidate Eduardo Duhalde. Having taken office in December 1999, De la Rúa followed an IMF-sponsored program of government spending cuts, revenue increases, and provincial revenue-sharing reforms to get the federal fiscal deficit under control, and pursued labor market flexibilization and business-promotion measures aimed at stimulating foreign investment, so as to avoid defaulting the public debt.^[forrás?]

Towards the end of 2001, Argentina faced grave economic problems. The IMF pressed Argentina to service its external debt, effectively forcing Argentina to devalue the Argentine peso, which had been pegged to the U.S. dollar, or alternatively fully dollarize its economy. Deep budget cuts, including a 13% reduction in pay for the nation's 2 million public sector employees, failed to curb the rapidly increasing country risk on almost U$100 billion in Argentine bonds, increasing debt service costs and further limiting access to international credit, despite a moderately successful debt swap arranged by Minister Cavallo with most bondholders. Voters reacted to the rapidly worsening economy in the October 2001 midterm elections by both depriving the Alliance of its majority in the Lower House, and by casting a record 25% of spoiled ballots.

Corralito (2001)

Police intervention in the 2001 riots

On 1 November 2001, as people's fears that the peso would be devalued caused massive withdrawal of bank deposits and capital flight, de la Rúa's Minister of Economy Domingo Cavallo passed regulations severely limiting withdrawals, effectively freezing the peso-denominated assets of the Argentine middle class, while dollar-denominated foreign accounts were, by its very nature, shielded from devaluation. (The freezing of the bank accounts was informally named corralito.)

The overall economy declined drastically during December 2001. The resulting riots led to dozens of deaths. The Minister of Economy Domingo Cavallo resigned, but that did not prevent the collapse of De la Rúa's administration. On 20 December de la Rúa also resigned, but the political crisis was extremely serious, as a result of the previous resignation of the vice-president Carlos "Chacho" Álvarez in 2000. The president of the Senate became interim president until the National Congress elected, two days later, Adolfo Rodríguez Saá to finish De la Rúa's term. But Rodríguez Saá resigned a week later on 31 December, leaving the power to the president of the Chamber of Deputies (as the Senate was undergoing its annual renovation of its president) as interim.

Finally, on 2 January 2002, the National Congress elected the Peronist Eduardo Duhalde, a losing candidate in the most recent presidential election, as. president. The peso was first devalued by 29%, and then the dollar peg was abandoned; by July 2002, the national currency had depreciated to one-quarter of its former value. There are also 56 presidents starting from 1826

Recovery (2002–03)

President Duhalde faced a country in turmoil. His administration had to deal with a wave of protests (middle-class cacerolazos and unemployed piqueteros), and did so with a relatively tolerant policy, intending to minimize violence. As inflation became a serious issue and the effects of the crisis became apparent in the form of increased unemployment and poverty, Duhalde chose a moderate, low-profile economist, Roberto Lavagna, as his Minister of Economy. The economic measures implemented brought inflation under control.^[forrás?]

After a year, Duhalde deemed his tasks fulfilled and, pressured by certain political factors, called for elections, which in April 2003 brought Néstor Kirchner, the center left Peronist governor of Santa Cruz, to power.

Kirchner governments (2003–2015)

Néstor Kirchner served as President of Argentina from 2003 to 2007. His presidency marked the ideology called Kirchnerism.

President Néstor Kirchner took office on 25 May 2003. He reshuffled the leadership of the Armed Forces, overturned controversial amnesty laws that protected members of the 1976–1983 dictatorship from prosecution, and kept Lavagna on as economy minister for most of his presidency. Kirchner's administration saw a strong economic rebound,^[forrás?] and foreign debt restructuring.

The Guardian compares Kirchner's economic policy with that of Franklin Roosevelt during the Great Depression. The Argentine president managed to revitalize a failed economy (21% unemployment, half the population below the poverty line and a 20% decline in GDP) by rejecting IMF injunctions, an economic policy that has allowed Argentina to advance on average growth of 8% per year and to lift 11 million people out of poverty.

Cristina Fernández de Kirchner served as President of Argentina from 2007 to 2015.

On 28 October 2007, the 2007 general election took place in ten provinces and Fernández de Kirchner's Front for Victory won in six provinces. Hermes Binner was elected Governor of Santa Fe, becoming the first Socialist governor in Argentina's history and the first non-Peronist to rule the rather wealthy Santa Fe province, and center-left Fabiana Ríos of ARI, became the first woman to be elected governor of Tierra del Fuego, while the center-right Mauricio Macri was elected Chief of Government of Buenos Aires City in June 2007.

On 10 December 2007, then-First Lady and Senator Cristina Fernández de Kirchner took over the presidency from her husband, after winning elections with 44% of the vote. Her husband remained a highly influential politician during her term. The press developed the term "presidential marriage" to make reference to both of them at once. Some political analysts compared this type of government with a diarchy.

After proposing a new taxation system for agricultural exports Fernández de Kirchner's government had to face a severe lock out of the sector. The protest, which spread over 129 days, was quickly politicized and marked an inflection point in her administration. The system was finally rejected in the Senate by an opposing vote by the Vice President Julio Cobos.

The political style of the government changed in 2010 with the death of Néstor Kirchner. President Cristina Fernández de Kirchner slowly distanced herself from the traditional structure of the Justicialist Party and favored instead La Cámpora, a group of young supporters led by her eldest son Máximo Kirchner.

In the elections of 2011, President Cristina Fernández de Kirchner of the Front for Victory won via landslide by 54.11% of votes against Hermes Binner. Winning in the City of Buenos Aires and every province except San Luis (won by Federal Commitment candidate Alberto Rodríguez Saá), she became the first candidate to obtain an absolute majority of the popular vote since Raúl Alfonsín in 1983, and upon completion of ballot processing, the margin of victory (37.1%) exceeded Juan Perón's record 36% margin obtained in 1973. Fernández de Kirchner became the first woman re-elected as head of state in Latin American history.

Macri administration (2015–2019)

Mauricio Macri served as President of Argentina from 2015 to 2019.

On 22 November 2015, Buenos Aires Mayor Mauricio Macri won the presidency via ballotage, succeeding Cristina Fernández de Kirchner as president. As leader of the Republican Proposal (PRO) party, he won the presidency with an alliance known as Cambiemos (Let's Change), also integrated by the Civic Coalition ARI and the Radical Civic Union. Overcoming the former Buenos Aires Province Governor Daniel Scioli of Front for Victory. Macri took over as president on the 10th of December of that same year. His government changed direction from the previous era, moving back to neoliberal policies.

He was one of the political leaders identified in the scandalous Panama Papers where he was identified as having several offshore companies for which other leaders have used to evade taxes, though to the day he has not suffered any convictions.

Fernández administration (2019–2023)

Alberto Fernández served as President of Argentina from 2019 to 2023.

On 10 December 2019, former Cabinet Chief Alberto Fernández of the Justicialist Party was inaugurated President, after defeating the incumbent Mauricio Macri in the 2019 Argentine general election.

On 14 November 2021, the center-left coalition of Argentina's ruling Peronist party, Frente de Todos (Front for Everyone), lost its majority in Congress, for the first time in almost 40 years, in midterm legislative elections. The election victory of the center-right coalition, Juntos por el Cambio (Together for Change), meant a tough final two years in office for President Alberto Fernández. Losing control of the Senate made it difficult for him to make key appointments, including to the judiciary. It also forced him to negotiate with the opposition every initiative he sends to the legislature.

In April 2023, President Alberto Fernández announced that he will not seek re-election in the next presidential election. The 19 November 2023 election run-off vote ended in a win for far-right outsider Javier Milei with close to 56% of the vote against 44% of the ruling coalition candidate Sergio Massa.

Milei administration (2023-)

Javier Milei served as President of Argentina since 2023.

On 10 December 2023, Buenos Aires Deputy Javier Milei was sworn in as the new president of Argentina. At the time of Milei's inauguration, Argentina's economy was suffering 143 percent annual inflation, the currency had plunged and four out of 10 Argentines were in poverty.

Argentina had been set to join the BRICS bloc of developing economies on January 1, 2024. However, Argentina announced that it will not join BRICS bloc, emphasizing Milei's preference for closer ties with the West.

In January 2024, Argentina’s poverty rate reached 57.4%, the highest poverty rate in the country since 2004.

See also

• Economic history of Argentina
• Afro-Argentines
• Historiography of Argentina
• History of Argentine nationality
• List of presidents of Argentina
• History of folkloric music in Argentina
• Politics of Argentina
• State-Church relations in Argentina
• ¿Qué hubiera pasado si...? (book)

General:

• History of Latin America
• History of South America
• Latin America–United Kingdom relations
• Spanish colonization of the Americas

Sources

• O'Donnell, Pacho. El Aguila Guerrera: La Historia Argentina Que No Nos Contaron, 3rd (spanyol nyelven), Editorial Sudamericana (1998). ISBN 978-9500714617 

Further reading

• (1992) „Socialism and Democracy in Argentina in the Age of the Second International”. The Hispanic American Historical Review 72 (2), 211–238. o. DOI:10.2307/2515555. JSTOR 2515555. 
• Andrews, George Reid. The Afro-Argentines of Buenos Aires, 1800–1900. Madison: University of Wisconsin Press 1980.
• Bergquist, Charles W. Labor in Latin America: Comparative Essays on Chile, Argentina, Venezuela, and Colombia. Stanford: Stanford University Press 1986.
• Boyd, Kelly, ed. Encyclopedia of Historians and Historical Writers (Rutledge, 1999) 1:44-50, historiography
• Braudel, Fernand, 1984. The Perspective of the World, vol. III of Civilization and Capitalism (1979)
• Brown, Jonathan C. A Brief History of Argentina (2011)
• Brown, Jonathan C. A Socioeconomic History of Argentina, 1776–1869. New York: Cambridge University Press 1979.
• Buera, Francisco J., and Juan Pablo Nicolini. "The Monetary and Fiscal History of Argentina: 1960-2017." (University of Chicago, Becker Friedman Institute for Economics Working Paper, 2019). [Buera, Francisco J., and Juan Pablo Nicolini. "The Monetary and Fiscal History of Argentina: 1960-2017." University of Chicago, Becker Friedman Institute for Economics Working Paper (2019). online
• Burgin, Miron. The Economic Aspects of Argentine Federalism, 1820–1852. 1946.
• Carassai, Sebastián. The Argentine Silent Majority: Middle Classes, Politics, Violence, and Memory in the Seventies. Durham: Duke University Press 2014.
• Cushner, Nicholas P. Jesuit Ranches and the Agrarian Development of Colonial Argentina, 1650–1767. 1983.
• Della Paolera, Gerardo, and Alan M. Taylor, eds. A new economic history of Argentina (Cambridge University Press, 2003; with cd-rom)
• Di Tella, Guido. Political Economy of Argentina, 1880-1946 (Springer, 2016).
  • Di Tella, Guido, and Rudiger Dornbusch. The political economy of Argentina, 1946–83 (Springer, 1989).
• Ferns, Henry S. Britain and Argentina in the Nineteenth Century. 1960.
• Halperín Donghi, Tulio. Politics economics and society in Argentina in the revolutionary period. Cambridge [Eng.]; New York : Cambridge University Press, [1975]
• Halperin Donghi, Tulio, et al., eds. Sarmiento, author of a nation. Berkeley : University of California Press, c1994.
• Harvey, Robert. Liberators: Latin America's Struggle For Independence, 1810–1830. John Murray, London (2000). ISBN 0-7195-5566-3
• Hedges, Jill. Argentina: A Modern History (2011) excerpt and text search
• Horowitz, Joel. "Economic history and the politics of culture in twentieth-century Argentina." (2013): 193–203. online
• Lewis, Daniel K. The History of Argentina (2003) excerpt and text search
• Lynch, John. Spanish Colonial Administration, 1782–1810: The Intendant System in the Viceroyalty of the River Plate. 1958.
• Lynch, John. Argentine Dictator: Juan Manuel de Rosas, 1829–1852. 1981.
• Moya, José C. Cousins and Strangers: Spanish Immigrants in Buenos Aires, 1850–1930. Berkeley and Los Angeles: University of California Press 1998.
• Pineda, Yovanna. Industrial Development in a Frontier Economy: The Industrialization of Argentina, 1890–1930 (Stanford University Press, 2009)
• Platt, Desmond Christopher Martin, and Guido Di Tella. Argentina, Australia, and Canada: studies in comparative development, 1870–1965 (Macmillan, 1985)
• Potash, Robert A. The Army and Politics in Argentina, 1828–1945. Stanford: Stanford University Press 1969.
• Rock, David. Argentina, 1516–1987: From Spanish Colonization to Alfonsín (1987)
• Rock, David. Politics in Argentina, 1890–1930: The Rise and Fall of Radicalism. (Cambridge University Press 1975).
• Rock, David. The British in Argentina: commerce, settlers and power, 1800–2000 (Springer, 2018).
• Romero, Luis Alberto. A History of Argentina in the Twentieth Century (13th ed 2013) excerpt
• Sabato, Hilda. Agrarian Capitalism and the World Market: Buenos Aires in the Pastoral State, 1840–1890. Albuquerque: University of New Mexico Press 1990.
• Sanchez-Alonso, Blanca. "Making sense of immigration policy: Argentina, 1870–1930." Economic History Review (2013) 66#2 601–627.
• Sarmiento, Domingo F. Life in the Argentine Republic in the Days of the Tyrants, or, Civilization and Barbarism. 1868.
• Schmidli, William Michael, The fate of freedom elsewhere: human rights and U.S. Cold War policy toward Argentina. Ithaca : Cornell University Press, 2013.
• Scobie, James R. Buenos Aires: Plaza to Suburb, 1870–1910. New York: Oxford University Press 1974.
• Scobie, James R. Revolution on the Pampas: A Social History of Argentine Wheat. Austin: University of Texas Press 1964.
• Slatta, Richard W. Gauchos and the Vanishing Frontier. 1983.
• Smith, Peter H. Politics and beef in Argentina. Patterns of conflict and change. (1969).
• Szuchman, Mark D. Order, Family, and Community in Buenos Aires, 1810–1860. (1987).
• Thomas, Carolyn, and Nicolás Cachanosky. "Argentina's post-2001 economy and the 2014 default." Quarterly Review of Economics and Finance 60 (2016): 70–80.
• Warren Sweet, William. A History of Latin America (1919. november 26.) 
• Wilson, Jonathan. Angels with dirty faces: The footballing history of Argentina (Hachette UK, 2016).
• Sablon:CIA World Factbook
• Sablon:StateDept

Historiography and memory

• Barrientos, Claudio J. "Reckoning with Human Rights narratives and Memory Politics in the recent history of Argentina." Latin Americanist 63.4 (2019): 458–461. excerpt
• Brinkerhoff, Thomas. "Politicizing the Playing Field: Legacies of the Campeonatos Evita in Post-Peronist Argentina." International Journal of the History of Sport 38.2-3 (2021): 227–246; on children.
• Conniff, Michael L. "A historiography of populism and neopopulism in Latin America." History Compass 18.9 (2020): e12621.
• Copello, David. "The ‘invention’ of human rights as a revolutionary concept: Confronting orthodox Marxism and the New Left (Argentina, 1972)." Journal of Human Rights 20.3 (2021): 304-317.
• Frei, Raimundo. " 'In my home nobody spoke about religion, politics or football': Communicative silences among generations in Argentina and Chile." Memory Studies 13.4 (2020): 570-585. online
• Garibotto, Verónica. Rethinking Testimonial Cinema in Postdictatorship Argentina: Beyond Memory Fatigue (Indiana University Press, 2019).
• Goebel, Michael. Argentina's Partisan Past (2011): on Press Scholarship Online
• Di Meglio, Gabriel. "Recent historiographical approaches to the process of independence in Argentina." History Compass 17.11 (2019): e12597.
• Jones, Darby. "Storytelling in Post-conflict Argentina: How Keeping Memory Alive Can Bring about Justice." Kennedy School Review 19 (2019): 46–50.
• Kahan, Emmanuel Nicolás. Memories that lie a little: Jewish experiences during the Argentine dictatorship (Brill, 2019).
• Kaiser, Susana. "In Argentina, New Generations Remember: For Argentines born after dictatorship, public encounters with the past help stitch together a memory of the country's collective traumas." NACLA Report on the Americas 53.2 (2021): 147–153.
• Montez, Noe. Memory, Transitional Justice, and Theatre in Postdictatorship Argentina (SIU Press, 2018).
• Nouzeilles, Gabriela, and Graciela Montaldo, eds. The Argentina Reader: History, Culture, Politics (Latin America in Translation) (2002)
• Rajca, Andrew C. Dissensual Subjects: Memory, Human Rights, and Postdictatorship in Argentina, Brazil, and Uruguay (Northwestern University Press, 2018).
• Robben, Antonius C.G.M. Argentina betrayed: memory, mourning, and accountability (University of Pennsylvania Press, 2018).
• Shumway, Nicolas. The Invention of Argentina. (1992).
• Simonetto, Patricio, and Marce Butierrez. "The archival riot: Travesti/Trans* audiovisual memory politics in twenty-first-century Argentina." Memory Studies (2022): 17506980211073099. online
• Sorá, Gustavo, and Paula Molina Ordoñez. "The specialization and internationalization of studies on books and publishing in Argentina." Lingua Franca: The History of the Book in Translation 4 (2018): 1–17. online
• Taylor, Alan M. "The Argentina Paradox: microexplanations and macropuzzles." Latin American economic review 27.1 (2018): 1–17. online
• Visacovsky, Sergio E. "The days Argentina stood still. History, nation and imaginable futures in the public interpretations of the Argentine crisis at the beginning of the twenty-first century." Horizontes antropológicos 24 (2018): 311–341. historiography [Visacovsky, Sergio E. "The days Argentina stood still. History, nation and imaginable futures in the public interpretations of the Argentine crisis at the beginning of the twenty-first century." Horizontes antropológicos 24 (2018): 311–341. online]

In Spanish

• Abad de Santillán, Diego. Historia Argentina (spanyol nyelven). Buenos Aires: TEA (Tipográfica Editora Argentina) 
• Anzorena, Oscar R. Tiempo de violencia y utopía (1966–1976), Editorial Contrapunto, 1987, p. 48 Sablon:In lang
• Carlos A. Floria and César A. García Belsunce, 1971. Historia de los Argentinos I and II; ISBN 84-599-5081-6
• Cortes Conde, Roberto, and Gerardo Della Paolera, eds. Nueva Historia Econàmica de Argentina (Barcelona, Spain: EDHASA, 2018). Pp. 344.
• Tomás Eloy Martínez has written a number of books from the point of view of an Argentine journalist and intellectual affected by the entire Peron/Military period. A few have been translated into English (Santa Evita, The Peron Novel).
• Mitre, Bartolomé. Historia de Belgrano y de la Independencia Argentina (spanyol nyelven). Buenos Aires: Belgranian National Institute (2008). ISBN 978-987-506-142-2 
• Pigna, Felipe, Los Mitos de la Historia Argentina, 3', 2006, ed. Planeta Sablon:In lang
• Luna, Félix. La independencia argentina y americana (spanyol nyelven). Buenos Aires: Planeta (2003). ISBN 950-49-1110-2 

External links

• U.S. State Department Background Note: Argentina
• History World: History of Argentina
• British Settlers in Argentina and Uruguay—studies in 19th and 20th century emigration
• Democratic Transition in Argentina from the Dean Peter Krogh Foreign Affairs Digital Archives

There are also 56 presidents from 1826 Sablon:Argentina topics Sablon:History of South America