Salvador Allende
Salvador Allende Gossens (Valparaíso, 1908. június 26.[1] – Santiago de Chile, 1973. szeptember 11.) orvos, 1970 és 1973 között Chile elnöke. A hadsereg által végrehajtott puccs során az elnöki palota ostroma idején öngyilkos lett.[2][3]
| Salvador Allende | |
 | |
| Chile 29. elnöke | |
| Hivatali idő 1970. november 4. – 1973. szeptember 11. | |
| Előd | Eduardo Frei Montalva |
| Utód | Augusto Pinochet |
| A Chilei Köztársaság szenátusának 56. elnöke | |
| Hivatali idő 1966. december 27. – 1969 | |
| Előd | Tomás Reyes Vicuña |
| Utód | Tomás Pablo Elorza |
| Született |
1908. június 26. Valparaíso, Chile |
| Elhunyt | 1973. szeptember 11. (65 évesen) Santiago de Chile |
| Sírhely | Santiago General Cemetery |
| Párt |
Chilei Szocialista Párt, Népfront |
| Szülei |
Laura Gossens Uribe Salvador Allende Castro |
| Házastársa | Hortensia Bussi (1940–1973) |
| Gyermekei |
|
| Foglalkozás |
|
| Iskolái |
|
| Vallás | római katolikus |
| Díjak |
|
 | |
| Salvador Allende aláírása | |
 A Wikimédia Commons tartalmaz Salvador Allende témájú médiaállományokat. | |
Életútja az elnökségigSzerkesztés
Az 1920-as években, orvostanhallgatóként kezdett érdeklődni a politika iránt: részt vett a Carlos Ibáñez del Campo ezredes diktatúrája elleni tiltakozásokban. A Chilei Diákok Szövetségének (FECH) elnökhelyettesévé választották. 1929-ben belépett a szabadkőművesek közé és csatlakozott az Avance (Előre) mozgalomhoz. Mindkét szervezetben a későbbi politizálása szempontjából fontos kapcsolatokat épített ki. A Marmaduque Grove vezette Ibáñez-ellenes felkelés leverése után letartóztatták, később szabadon engedték. Ezt követően az 1933-ban alakult Szocialista Párt valparaísói szervezetének titkára lett; 1937-től a párt parlamenti képviselője.
1938-tól 1940-ig egészségügyi miniszter a radikális párti Pedro Aguirre Cerda kormányában. 1945-ben nagy többséggel a valparaísói körzet szenátorává választották. Az 1952-es elnökválasztásokon jelölt, de csak a negyedik helyet sikerült elérnie. 1954-től a szenátus elnökhelyettese. 1958-ban ismét elnökjelölt egy baloldali koalíció színeiben, de alulmaradt a konzervatív Jorge Alessandri Rodríguezszel szemben. 1964-ben szintén jelölt, ekkor a kereszténydemokrata Eduardo Frei győzte le.
1966-ban a szenátus elnökévé választották. 1968-ban személyes védelme alá helyezte az Ernesto Che Guevara vezette bolíviai gerillahadsereg túlélőit; emiatt sok támadás érte, követelték a lemondását. Ugyanebben az évben elítélte a Varsói Szerződés csapatainak prágai bevonulását.
1969-ben létrejött a chilei Népfront (Unidad Popular), amely a szocialistákat, a kommunistákat és más kisebb baloldali pártokat tömörítette. A Népfront Allendét jelölte az 1970. szeptember 4-ei elnökválasztásra; ezen a szavazatok 36,2%-át szerezte meg – 1,3%-kal többet, mint riválisa, Alessandri. Mivel azonban egyikük sem szerzett abszolút többséget, a végső döntést a chilei alkotmány alapján a parlamentnek kellett meghoznia. Itt a baloldali pártok a kereszténydemokraták segítségével Chile elnökévé választották Allendét. A támogatásért cserébe az elnök támogatta a kereszténydemokraták tízpontos alkotmánymódosítási javaslatát.
A választást követően, még beiktatása előtt, Allende ellen sikertelen merényletet kíséreltek meg.
ElnökségeSzerkesztés
Az Allende-kormány gazdaságpolitikáját a stratégiai fontosságú iparágak államosítása jellemezte: mindenekelőtt az ország exportbevételeinek túlnyomó részét szolgáltató réziparé, amelynek korábban a 80%-a USA-beli konszernek kezében volt. Hosszú távon az összes magánvállalat és bank államosítását tervezték, valamint egy 20 000 km²-nyi nagybirtok felosztásával járó agrárreformot. A reformok célja az volt, hogy csökkentsék Chilének a világgazdaságtól és mindenekelőtt az USA-tól való függését.
Vitatott, hogy a reformok egyben a munkavállalók helyzetét is javították-e. Bár a béreket a kormány megnövelte, a legszükségesebb élelmiszerek árát pedig csökkentette, egyre nehézkesebbé vált az ellátás. Különböző szociális programok révén csökkent viszont a gyermekhalandóság és a munkanélküliség.
Az államosítások azonban a tőke Chiléből való elmenekülését eredményezték, a beruházások drasztikusan lecsökkentek. Mivel a szociális programok fedezete egyre kevésbé volt biztosítva, a kormány a bankópréshez nyúlt: az infláció elérte a 300%-ot. A gazdaság helyzetét tovább súlyosbította az USA kereskedelmi embargója.
A nehéz helyzetben megélénkültek az ellenzéki tiltakozások. A kormány ellen tüntettek a diákok és a teherautó-sofőrök is. Kiélezte a helyzetet Fidel Castro kubai elnök látogatása és a fővárosban tartott „forradalmi” beszéde. 1972 szeptemberében Allende rövid időre szükségállapotot vezetett be.
A puccsSzerkesztés
1973. augusztus 22-én a chilei parlament megállapította, hogy a kormány több alkalommal súlyosan megsértette az alkotmányt, egyben kötelezte az elnököt és a kormányt az alkotmányosság helyreállítására. Két hétre rá sor került Chile történetének legnagyobb tömegtüntetésére: Santiago de Chilében 700 ezer ember demonstrált Allende mellett. Az elnök ennek hatására úgy döntött, hogy népszavazást ír ki a hivatalban maradásáról. Szeptember 9-én közölte a fegyveres erők ideiglenes vezetőjével, Augusto Pinochettel, hogy a referendum kiírását szeptember 11-én fogja bejelenteni.
Allende szeptember 11-én reggel arról értesült, hogy a valparaísói flotta fellázadt ellene és követeli a lemondását. Később telefonon is beszélt a puccsistákkal, akik visszalépéséért cserébe felajánlották neki az országból való szabad eltávozást. Allende visszautasította az ajánlatot, mire a légierő megkezdte a kormányzati negyed bombázását; az elnöki palotát szárazföldi egységek is ostrom alá vették. Az elnök – életben maradt orvosa és a hadsereg szerint is – a Függetlenség Termében tartózkodott, amikor egy géppuska halálra sebezte. Más források szerint Allendét az elnöki palotán kívül lőtték le. Több tanú egyértelműen állítja, hogy az utolsó pillanatban az elnök öngyilkos lett AK–47-es gépkarabélyával. A szakértői vizsgálat szintén arra jutott, hogy Allende öngyilkosságot követett el.[4]
A puccs vezetője az az Augusto Pinochet volt, akit korábban egyértelműen az elnök híveként tartottak számon. A hatalomátvételt követően a CIA azt állította, hogy nem volt „közvetlen szerepe” a történtekben; Henry Kissinger amerikai külügyminiszter szerint a puccsot nem az Amerikai Egyesült Államok „követte el”, de „megteremtette a legfontosabb feltételeit”. Nemrég nyilvánosságra került dokumentumokban viszont az olvasható, hogy az USA kormánya és a CIA 1970-től kezdve folyamatosan tervezte Allende megbuktatását. Sajnos az Egyesült Államokban a puccsal kapcsolatos legfontosabb iratok még mindig titkosítva vannak, így a hatalomátvételben való részvétel mértéke egyelőre nem tisztázható.
CsaládjaSzerkesztés
Allende 1940-ben házasodott össze a nagypolgári családból származó Hortensia Bussival. Lányuk, Isabel Allende Bussi 2003 óta a chilei parlament alsóházának elnöke. Könyve alapján 1993-ban megrázó játékfilm készült Antonio Banderas főszereplésével.
ÉrdekességekSzerkesztés
A szocializmust megvalósítását tervező kormányának demokratikus megválasztása, továbbá rejtélyesnek tűnő halála népszerűvé tette a nemzetközi baloldalon. Kevéssé ismert azonban – és csak az utóbbi években kapott publicitást –, hogy Allende a két világháború között antiszemita nézeteket vallott, összefüggést látott az etnikai hovatartozás és bűnözői hajlam között, továbbá fontosnak vélte a mentális betegek sterilizálását.[5]
JegyzetekSzerkesztés
- ↑ Trayectoria de un líder – Salvador Allende. [2009. október 15-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2008. május 24.)
- ↑ „Múlt-kor: Helyreállították Salvador Allende irodáját, ahol 1973. szeptember 11-én öngyilkos lett Salvador Allende elnök, hogy ne jusson Pinochet puccsistáinak kezére.”
- ↑ Labarca, Eduardo (2007) Salvador Allende, biografía sentimental, Catalonia, 339–405. o. ISBN 978-956-8303-68-6
- ↑ Salvador Allende öngyilkos lett
- ↑ Egy mítosz leomlik: Allende náci nézetei. Múlt-kor történelmi portál, 2005. május 30. (Hozzáférés: 2013. május 5.)
ForrásokSzerkesztés
- Ioszif Lavreckij: Salvador Allende; ford. G. Kincses Edit; Kossuth, Bp., 1976 ISBN 963-09-0500-0
További információkSzerkesztés
- Régis Debray: Beszélgetések Allendével a chilei helyzetről; ford. Gergely Pál; Kossuth, Bp., 1971
- Walter Heynowski–Gerhard Scheumann: A „Hallgatás hadművelet”. Chile Salvador Allende után; dokumentáció Peter Hellmich, ford. Bor Ambrus; Magvető, Bp., 1974
- Árkus István: Véres napok Chilében; Kossuth–Táncsics, Bp., 1974
- Jorge Timossi: A történet első lapja. Allende elnök ütközete; ford. Huszágh Nándor; Magvető, Bp., 1977 (Tények és tanúk)
