Wikipédia

Szerkesztő:Milei.vencel/sun

A Nap az élet és a fény szimbóluma, amelyet az újjászületés istenségei személyesítenek meg. Általában hímneműnek tartják, ellentétben a Holddal, amely a visszatükröződő fényt szimbolizálja és hagyományosan nőneműnek tartják. A misztériumvallások legjelentősebb napistenei Egyiptomban Ré, Ozirisz, Hórusz, Görögországban Héliosz és Apollón, Perzsiában Mithrász, Rómában Sol. [1] A sumereknél Utu, a közép-amerikai majáknál Kinich Ahau (wd), Indiában Szúrja, a japán sintoizmusban Amateraszu.

docplayer - A Nap a Földön kialakult, sok millió formában létrejött életnek fenntartója, és valószínialeg a szülője is volt. Ezt minden tudományos okfejtés és magyarázat nélkül is tudja, legalábbis sejti mindenki. A sok ezer évvel ezelőtti emberősünk is hatalmas, sőt a legtöbb régi nép a legfontosabb istenének képzelte a Napot. Nincs is olyan ősi vallás, amelyben a napisten ne játszott volna fontos, sok esetben legfontosabb szerepet. Az egykori népek szerte a Földön Utu, Samas, Ré, Aton, Szúrja, Sen-nung, Amateraszu, Huitzilopochtli, Inti, Mithra, Héliosz, Phoibosz-ApoUón, Sol Invictus, Baldr és még sok más néven tisztelték, imádták a Napot, napistenüket. Tiszteletére, kegyeinek elnyerésére és megtartására helyenként véres emberáldozatokat is mutattak be. Sok régi nép - például az egyiptomi, a kínai, a japáni, a kecsua - tartotta uralkodóját a Nap Fiának. Az újkori példa erre XIV. Lajos francia uralkodó (1643-1715), aki Napkirálynak nevezte és neveztette magát, és gyermekkorától kezdve valóban úgy viselkedett, mint Apollón, a görögök egyik napistene.



A Napot hagyományosan férfierőnek, a Holdat női erőnek tartották. Ennek megfelelően a Napot a napisten személyesíti meg, s a hívek ebben a formában imádták. A legtöbb ókori panteonban megtalálható a napisten. Kínában a Nap áll minden jang vagy férfi jellegű dolog mögött. [1]

Arcanum Nap (égitest) (h. semes, heresz; Jób 9,7; hammá; Ézs 24,23; 30,26; Énekek 6,10; g. heliosz) A Nap neveiből származó helynevek: Bét-Semes = Nap háza (Józs 15,10; 19,38; 21,16; Bír 1,33; 1Sám 6,9.12k.15.19k stb.); Ir-Semes = Napváros (Józs 19,41); Én-Semes = Nap-forrás (Józs 15,7; 18,17); Har-Heresz = Nap-hegy (Bír 1,35); Heresz-hágó (Bír 8,13); Timnat-Heresz (Bír 2,9) és Ir-Haheresz = Napváros (Ézs 19,18). A Sámson személynév is a semes szóból származik (h. simsón). Ide tartozik még Ón = Héliopolisz egyiptomi város neve. A Nap megszemélyesítése és tisztelete az ókori népek körében általános jelenség volt. A természet törvényeit még nem ismerő ember naponta aggódva várta a Nap megjelenését. A termékenységet és az esőt a Napnak tulajdonították, és úgy gondolták, hogy a Napnak, mint hősnek naponta meg kell küzdenie a sötétség démoni erőivel. Mezopotámiában a főisten Samas (később Marduk) a Nap istene. Egyiptomban már az 5. dinasztia idején (Kr. e. 2465-2325) elkezdődött Ré istenség tisztelete, aki az egész világ ura, és Nap-bárkán trónol. Később az ún. eretnek-fáraó, IV. Amenophis (Ehnaton, Kr. e. 1364-1347) bevezette a Napkorong (Aton) monoteisztikus tiszteletét. Vallási reformja azonban nem lett tartós. Mégis ránk maradtak néhány Nap-templom romjai; az udvar közepén hatalmas obeliszk állt, mellette pedig oltár. A görög mitológiában Heliosz, a római mitológiában Sol Invictus a Nap istene. A Napnak, amely a horizont egyik szélétől a másikig futja pályáját, mindentudást tulajdonítottak. A Napról azt gondolták, hogy mindent lát, és mint bíró, megítéli az emberek cselekedeteit. Ré a bíró; Samas észreveszi a bűnt. Az egyiptomi királyok testi értelemben is Ré fiainak tartották magukat. A nap tiszteletét tiltja 5Móz 4,19; 17,3. Manassé király bűnei közt említi (2Kir 21,3.5); Júda királyai, vezérei, papjai, prófétái és Jeruzsálem lakói bűnként említi (Jer 8,1-3; 19,13); vö. még Zof 1,5. Bár Jósiás reformja megtisztította az istentiszteletet a Napkultusztól és annak kultusztárgyaitól (oltárok, lovak, kocsik; 2Kir 23,4-14), később mégis visszatért a Napimádat a jeruzsálemi templomba (Ez 8,16) (»háttal az Úr temploma felé«!). A Napnak ártó erőt is tulajdonítottak; ez ellen Isten tud védelmet adni (Zsolt 91,6; 121,6). Ő a Napnak is Teremtője. Ezt hirdeti Zsolt 19,5c-7, mely egy ősi kánaáni Naphimnusz elemeit tartalmazza, úgy azonban, hogy a Napot Isten teremtményének mondja. Hasonló az ún. Papi teremtéstörténet, amely nem is nevezi nevén a Napot, csak »nagyobbik világítótestnek« mondja (1Móz 1,16). A Nap »uralkodása« csak az Úrnak szentelt ünnepek jelzésére való (1Móz 1,14). Vö. még Zsolt 50,1; 74,16; 104,19; 136,8. A Nap az állandóság jelképe. A Dávid házából szármező király uralkodása tartós lesz, mint a Nap (Zsolt 72,5; 89,37). Az ember földi élete a »Nap alatt« megy végbe (Préd 1,3.9.14; 2,11). Isten ítéletének idején azonban a Nap is elsötétül (Jer 15,9; Jóel 2,10; Ám 8,9; Mik 3,6; Hab 3,11). Sötétség lett a földön Jézus Krisztus halála alkalmából is (Mt 27,45; Mk 15,33; Lk 23,44). Akegyelem idején azonban Isten maga lesz népe örök világossága (Ézs 30,26; 60,19k; Jel 21,23). Ebben a világosságban hívei is részesednek (Dán 12,3; Mt 13,43; Jel 21,24k). Egyes hívek már földi életükben is láthattak valamit ebből (Mt 17,2; ApCsel 26,13; Jel 1,16). [2]

Nap (égitest): 1. Égitestként az ÓSz-ben úgy szerepel mint a nagyobbik világító, amelyet Isten a ® holddal együtt azért helyezett az égboltozatra, hogy a nappalt és az éjszakát szétválasszák, és a földet megvilágítsák (Ter 1,14 kk.; Zsolt 74,16; Bár 6,59). A ~ kormányozza, ill. határozza meg a nappalt (Zsolt 104,22; 136,8; Sir 33,7; Jer 31,35): felkelte jelenti a nappal kezdetét (Ter 19,23; 2Sám 23,4; Bölcs 16,28 stb.), leszállta pedig a végét (Ter 15,12; Kiv 22,25; Zsolt 104,19 kk. stb.). A ~ melege fokozódásával, amely már felkelésekor is érzékelhető (Sir 43,2 kk.; héb. Bölcs 16,27; vö. Kiv 16,21), jelzi: mennyit haladt előre az ® idő (1Sám 11,9; Neh 7,3). Ez a meleg, amely a fűtött kemence tüzét is felülmúlhatja (Sir 43,4), az erejét mutatja (Bír 5,31; Sir 43,3 kk.): képes rá, hogy szétoszlassa a felhőket (Bölcs 2,4), kiszárítja a földön a növényzetet (Mt 13,6; Jak 1,11), égeti a hegyeket (Sir 43,3 kk.), eltikkasztja az embert (vö. Iz 49,10; Bár 2,25; Jón 4,8; Jel 7,16), lebarnítja a bőrt, elkápráztatja a szemet (Én 1,6; Sir 43,2–4). A ~ perzselő heve 43,1–5: Istennek, a Teremtőnek dicsőségét hirdeti. Sugaraira (gör. aktisz; Bölcs 2,4; 16,27; Sir 43,4; LXX) a héb.-ben nem volt külön szó; a Sir 43,4 a ’nap nyelve’, Mal 3,20 pedig a ’nap szárnya’ kifejezéssel él az eredetiben. A szárnyas ~ képe azon alapszik, hogy a ~ot Izr. fiai – mint a többi ókori K-i nép fiai is – a madárhoz hasonlították, mivel úgy látták hogy a ~ is „mozog” az égen. Mal 3,20: a ~ az élet, az üdvösség képe (vö. MTörv 33,14). A ~ Isten parancsának engedelmeskedve futja be pályáját (Bár 6,59); Isten azt a parancsot is adhatja neki, hogy ne keljen fel (Jób 9,7). A Préd 1,5 abban, hogy a ~ fölkel és lenyugszik az egyhangúság bizonyságát látja: semmi változás nem észlelhető; ezzel szemben a Zsolt 19,5.7 csodálattal szemléli ugyanazt a jelenséget. E helyek egyszersmind az ÓSz földközpontú (geocentrikus) világképét is tanúsítják; arról sehol nincs szó, hogyan képzelték el a ~ pályáját estétől reggelig. – 2. A ~ a kultuszban. Az egész ókori K-en, de főleg Egyiptomban igen nagy szerepe volt a ~kultusznak. Egyiptomban Ré volt a ~, sumérul Utu, Babilóniában Samas, héb. Semes, a föníciaiak nyelvén Sapas. Az egyiptomiak, a sumerok és az akkádok istent láttak a ~ban, a D-i arabok és a föníciaiak istennőnek tekintették; ugyanakkor a hettitáknak volt ~istenük is, ~istennőjük is. – A babilóniaiak ® Samast a holdisten, Szin mögé helyezték, de neki tulajdonították a világon a fényt, és úgy gondolták, tőle függ az élet és a világmindenség rendje. Hős, aki legyőzi az éjszakát és a halált. Az egyik legjelentősebb kultikus helyükön (Szippar) együtt tisztelték Samast kedvesével, menyasszonyával, Ajával. Lehetséges, hogy ez az elképzelés a 19 szerzőjére is hatott; a fölkelő ~ot egyfelől vőlegényhez, másfelől pályáját megfutó hőshöz hasonlítja (19,6 kk.), a továbbiakban viszont Jahve törv.-ét dicséri (19,8–13); ezek a sorok mintha a jog, az igazság, a törv. megtestesítőjeként idéznék elénk a ~ot. – 3. A ® Bet-Semes, En-Semes nevek tanúsítják, hogy Izr. fiai előtt el volt terjedve Kánaánban a ~kultusz; ® Sámson neve arra utal, hogy a ~kultusznak Izr. fiaira is volt bizonyos hatása. Asszír hatásra a ® csillagkultusz is szokásba jött (Kr. e. 8–7. sz.), ennek egy részét jelentette a ~ tisztelete (MTörv 17,3; 2Kir 17,16; 21,3 kk.). E bálványimádást a törv. megkövezés terhe alatt tiltotta (MTörv 17,3 kk.). Jozija megkísérelte, hogy véget vessen neki (2Kir 23,6), a Templomban felállított (bronz?) lovakat (a ló volt Samas szt. állata!) is eltávolította (23,11), de nem sikerült teljes eredményt elérnie (vö. Jer 8,2). A MTörv 4,19 óva int ettől a kultusztól; Jób védekezve arra hivatkozik (Jób 31,26 kk.), hogy a ~ tiszteletére nem emelte kezét csókra. Iz 24,21 kk. szerint az Úr napján, amikor Jahve megbünteti az ég seregét, megszégyenül a ~. A Jel 12,1: a ~ba öltözött asszony Isten végső győzelmének jele. [3]

napfordulók: két asztronómiai időpont: a nyári napforduló idején a Ráktérítőn, a téli napforduló idején a Baktérítőn éri el a nap a zenitet. A jún. hóra eső nyári napforduló idején az északi félgömbön a leghosszabb a nappal, a dec.-re eső téli napforduló idején a leghosszabb az éjszaka. – A napfordulók azoknál az ókori népeknél lettek ünnepnapokká, amelyek először tértek át a szoláris, azaz napév szerinti időszámításra, s ahol jelentős napkultusz alakult ki. A kereszténység kialakulásakor a Római Birodalom már a Julius Caesar-féle szoláris naptárt használta, s a megszemélyesített napot különféle istenek alakjában tisztelték. A nappaloknak a téli napfordulótól kezdődő hosszabbodását úgy ünnepelték, mint a napistenek újjászületésének napját (pl. Héliosz, Mithrász ünnepét). A kereszténység a 4. sz.-tól kezdve ugyanerre a napra tette Krisztus születésnapját, azaz → karácsony ünnepét, és Krisztust jelképesen a „legyőzhetetlen nappal” azonosították. – Ugyancsak a napév szerinti időszámítással s a naptisztelettel függött össze a nyári napforduló ünnepi rítusokkal, különösen tűzgyújtással való ünneplése is. Az 5. sz.-tól ez is keresztény ünnep lett, → Szent Iván-nap, azaz keresztelő Szent János ünnepe. – A közép-európai paraszti kultúrákban, így a magyaroknál is, a napfordulók körül különböző ünnepi → rítusok alakultak ki, hiedelmek (→ hiedelem) fűződnek hozzájuk, melyeknek egy része egyházi eredetű, más része attól független, néha igen régi képzeteket tartalmaz, amelyeket a karácsonyi és Szent Iván-i rítusénekek homályos utalásai megőrizhettek. Az egyes európai népeknek feltehetően régebben is voltak ünnepi rítusai, amelyekkel az év leghosszabb nappalait és éjszakáit ünnepelték. – Irod. Nilsson, M. P.: Primitive Time-Reckoning (Lund, 1920); Hahn István: Az időszámítás története (Bp., 1960); Dömötör Tekla: Naptári ünnepek – népi színjátszás (Bp., 19

nap: A nappal mint égitesttel kapcsolatos hiedelmek hátterében kétféle elképzelés van: a nap mint mozgást végző égitest → analógiás párhuzamba állítható bizonyos tevékenységekkel, folyamatokkal. Egyes tevékenységek végzése napkeltekor ajánlatos: az akkor elvetett palánta pl. olyan gyorsan nő, ahogy a nap felkel. Nagyobb szerepet kapott az a hit, hogy a nap a világosság megtestesítője, a sötétség ellentéte, az éjszaka működő rosszindulatú lények távoltartója. Bizonyos dolgokat, pl. a csecsemő ruhadarabjait vagy a → tejet, fürdővizet, szemetet általánosan elterjedt hit és gyakorlat szerint nem volt szabad naplemente után a házból kivinni, mert ezek felhasználásával ártani lehet a tulajdonosnak (→ rontás, → éjszaka). A rontás és gyógyítás eljárásait (→ népi gyógyászat) gyakran végezték naplemente után vagy napfelkelte előtt (→ nevezetes időpontok). Ezek az időpontokra vonatkozó → előírások általában formálisan, a napra vonatkozó hiedelmek számontartása nélkül éltek. – Magára a napra vonatkozó elképzelések részben → eredetmagyarázó monda formájában jelentkeznek (pl. a napban Szűz Mária vagy emberi alak látható, vagy egy trágyacsomó, melyet a hold dobott rá verekedés közben). Palóc hit szerint Kisasszony vagy Nagyboldogasszony napján napkeltekor „rózsát hány” a nap. Göcsejben pünkösdkor egy tál vízben figyelték a nap tükörképét, látni vélték benne, hogy → Mária a fiát ringatja stb. A nappal kapcsolatos hiedelmek az európai parasztság hitvilágának régi, minden területen fellelhető rétegéhez tartoznak, de nem alkotnak önálló hiedelemkört sem nálunk, sem másutt. Ez a múltra vonatkozóan sem tételezhető fel; mint ahogy az európai népszokáskutatás sem talált megbízható nyomokat a napkultusz közelmúltbeli meglétére, csak régi napfordulós ünnepek (→ napfordulók) megkopott, átértelmezett elemeire. Bár néhány → ráolvasásszövegünk és gyermekmondókánk (naphívogatók) látszólag erre utal, nincs nyoma a magyar néphitben a nap → természetfeletti lényként vagy akár csak élőlényként való elképzelésének; ill. → hiedelemmondáink erre utaló darabjai az élő hitvilág területén párhuzam nélküli önálló szövegfolklór alkotások. Kérdéses, hogy a „naptisztelet” bizonyítékának tűnő szokás, a régi (és néha a mai) → temetők sírjainak kelet felé tájolása, ill. a halottak arccal keletre történő fektetése csak szokáselemként vagy konkrét, nappal kapcsolatos elképzelés megvalósulásaként tartható-e számon. (→ még: rózsa) – Irod. Róheim Géza: Magyar néphit és népszokások (Bp., 1925); Eliade, Mircea: Patterns in Comparative Religion (Cleveland–New York, 19663).

EHNATON. IV. Amenofis egyiptomi fáraó (egyiptomi nyelven: Amenhotep) (Kr. e. 1377–1360); ezt az új nevet a napisten, Aton tiszteletére választotta a maga részére, amikor országában bevezette az egy napisten imádását a sokistenhit helyett.

Az egyiptomi istenelképzelések sajátossága – ősi meggondolások alapján – az égiek állatalakban való ábrázolása. Így a legismertebb egyiptomi isten a sólyomfejű Ré napisten. A világ a Föld, az Ég, a Levegő és a Nedvesség isteneinek nászából született, s tőlük származnak a többi istenek is. A vallási rendszer középpontjában termékenységistenek állnak: Ré és Ámon (bikaisten) egyaránt napistenek, egyben azonban a nemzőerő megszemélyesítői is. Az élet másik forrása az egyiptomi ember szemében a víz, pontosabban a Nílus vize, amelyet Ozirisz (termékenységisten) ural, illetve személyesít meg. Az egyiptomi panteon isteneinek sokasága között a mitológiai spekuláció feladata volt rendet és rendszert teremteni. Ennek híres kísérlete az ún. Memphisi Teológia, s hasonló mitológiai rendszerezés nyomait találjuk a Halottak Könyve előkerült feldolgozásaiban. E munka lényege, hogy az isteneket párokba, hetes vagy kilences csoportokba rendezték, s rokonsági kapcsolatba állították őket egymással. Az egyiptomi mitológiával sokoldalú kölcsönhatásban áll e vallás rendkívül gazdag alvilághite és halottkultusza. Közkeletű felfogás szerint az embernek két lelke van: az egyik a test mellett marad, a másik alászáll az alvilágba. A lélekről való gondoskodás szándéka motiválta az egyiptomiak temetkezési, mumifikálási szokásait is. Mítoszaik szerint az alvilági istenek bírósága dönt az eléjük járuló lelkek további sorsáról, a fáraók lelke pedig a Napba száll és istenné változik. Az alvilághit és a Napkultusz mellett (amelyek nyomán évezredeken át Ámon és Ré alakja köré szerveződött az egyiptomi vallásosság) különleges jelentőségre tett szert az Ízisz és Ozirisz alakja köré épülő termékenységi és vegetációs mítosz. Oziriszt testvére, a gonosz Széth (valójában a forró, sivatagi szél istene) meggyilkolja. A feleség, Ízisz, gyermekével, a nap-sólyom isten Hórusszal keresésére indul, feltámasztja, majd bosszút áll Széth-en. A mítosz és annak szertartási megelevenítése a természet őszi halálát és tavaszi feltámadását jelképezi. E mítoszkör később egyre népszerűbbé vált, elterjedt a hellenisztikus világban, a római korban pedig sajátos misztériumvallás, a meghaló és feltámadó isten hitének alapjává vált. Az isteneknek az egyiptomiak monumentális szentélyeket emeltek, amelyekben elsősorban a napistenek és az Ozirisz-mítoszkör isteneinek kultuszát gyakorolták.

a honfoglaló magyar temetkezési rítusnak azzal a jellegzetességével, hogy a halott arca keletnek, a felkelő nap irányába fordul, nyilvánvaló lesz előttünk, hogy magyar honfoglaló őseink éppen úgy keleti orientációval és ebből megállapíthatóan napkultusszal bírtak, akárcsak a belsőázsiai türkök és a kazárok.[4]

Pallas A tűzkultusz ugyancsak a napkultusznak az a sok, későbbi korok más valláséleti jelenségei közé is beilleszkedő maradvány, aminők közül csak legismertebb és eléggé jellemző voltuk miatt említjük a keresztény ünnepi szokásokkal elegyült téli és tavaszi meg nyári (karácsonyi, húsvéti és pünkösdi v. Szent-Iván-napi) T.-i népünnepeket. Dualisztikus vallásrendszerré az árja népcsalád iráni ága fejlesztette már elég régi időben a T.-et, meglehetősen tiszta szellemi fokra emelvén azt legalább abban a tanításban, amely Zoroaszter nevéhez fűződik, s melynek mai napság is elég számos hivét a parszizmus (l. o.) követőiben látjuk, akiket azonban csak e vallásrendszer némely szimbolikus alkatelemeiben még ma is élő hajdani emlékei miatt neveznek nem eléggé találóan tűzimádóknak.


A Napnak, mint a földlakókra nézve legfontosabb égitestnek, minden földi élet forrásának tisztelése az égitestek kultuszának (az u. n. Csillagimádásnak, l. o.) körében ősidők óta a legkiválóbb helyet foglalja el. A primitiv népek N.-a, illetőleg a Napon általuk is könnyen észlelhető jelenségek főbbjeihez fűződő magatartása leginkább csak a napfogyatkozások alkalmával jelentkezik felötlőbben. Ezeket a földkerekség legtöbb népének őshite az illető égitest válságos állapotának tekinti, amelyet a Nap ellen törő képzelt lények (többnyire szörnyeteg alaku állatok, sárkányok, óriási madarak stb.) okoznak akként, hogy a Napot felfalják, egy időre elrejtik, vagy legalább megcsonkítják. Ehhez a hithez alkalmazkodik az ily népek napfogyatkozáskor tanusított magaviselete, melynek majdnem általános vonása az, hogy a Napot fenyegető és megtámadó ellenséges lényt nagy lármával és zörejjel igyekszenek elriasztani s a felfalt égitest kiszabadítására kényszeríteni. Már valamivel magasabb műveltségü fokon keletkeznek azok a nap-mitoszok és a N. ama nyilvánulásai, amelyek a Nap évköri mozgására vonatkoznak s amelyeknek sorában a legkiválóbbak a téli és nyári napfordulat, valamint utóbb az őszi és tavaszi napéjegyenlőség ünnepei. Lassankint fejlődő csillagászati ismeretek e N.-t egyes népeknél (p. az egyiptomiaknál és a délamerikai aztekeknél) minden kultusz középpontjává is emelhetik, de más, kevésbbé koncentrált vallásrendszerek keretében is mind több helyet és kiválóbb fontosságot juttatnak neki azon arányban, amint a Napnak a földi életre kiható nagy fontosságáról és látszólagos mozgásának szabályszerüségéről való tájékozottság emelkedik. Ily fokon már a földi tűzforrásoknak a N.-tól különben függetlenül is fejlődhetett tisztelete is többé-kevésbbé szoros kapcsolatba kerül a világosság és hő legnevezetesebb forrásának tiszteletével (l. Tűzimádás). A világosság és sötétség szüntelen meg-megújuló harcának a N. középpontjában álló mitikus ábrázolatai és kultusszal járó feltüntetése mellett kiváló helye van még e körben egy másik dualizmusnak is, amelyben a Nap és Hold kölcsönös viszonya szolgál a hozzá fűződő hitregék alapjául. Ezekben az illető népek nyelvének grammatikai nemet ismerő természetéhez képest és ahhoz mérten, hogy milyen nemüek e nyelvekben a Napot és Holdat jelentő szavak, alakulnak a megfelelő mitoszok. Érdekes jelenség, hogy ezen hitregék fonalán néha (p. a primitiv fokon álló japáni ainóknál) olyanokra is akadunk, amelyek a Nap és Hold nemi természetét illetőleg egy ideig uralkodó felfogás megváltozását tanusítják, ami nevezetes művelődéstörténelmi fordulatok egyik tanujele. Az is kiváló figyelmet érdemlő tünet az ide tartozók sorában, hogy nyelvi rokonság kötelékéhez tartozó népeknél (p. az indogermánság körében is) némelyek him-, mások még nőnemünek képzelik (és nevezik is ehhez képest) a Napot, illetőleg a Holdat, amelyen rendesen ellenkező nemü, mint a Nap. a Nap és Hold egymáshoz való viszonyát a legtöbb reá vonatkozó mitosz házastársinak vallja, de a két házasfél nem él jó egyetértésben egymással, azért kerülik egymást szüntelen az égen. E hitregék némelyike a csillagokat a nap és hold gyermekeinek tekinti. A magyar néphit keretében élő N.-i jelenségek között talán a legáltalánosabb elterjedésü az, hogy a Nappal szemben nem jó a szemetet kiszórni, amely hiedelem más hasonlókkal egyetemben akár őseredeti, akár a köröttünk lakó népektől átvett N.-i momentumnak tekinthető ugyan, de olyan messzemenő következtetésekre, aminőkre Ipolyit (Magy. myth. 256. s köv.) a nála felsorolt néhány adat csábítja, semmikép sem jogosít fel. Effélék p. a népmesékből vett Naptátos, Napkirály, Nap úrfi alakjaihoz fűződő kombinációk, amelyek már csak azért is délibábosak, mert egytől egyik népközi elterjedtségü népmesei elemek és igy semmiféle nép eredeti mitikus képzetei közé nem vindikálhatók, annál kevésbbé szolgálhatnak őseink N.-ának bizonyítékai gyanánt. Ilyeneket csakis még nagyon is a kezdet kezdeteinél tartó etnologiai kutatásaink során fogunk tán mind nagyobb számban fellelni, amint ezt Munkácsi Bernát e részben alapvető ősműveltség-történeti vizsgálódásai (v. ö. az Ethnographia utóbbi évf.) és a kapcsolatukban megindult viták remélni engedik.

Pallas>>> Csillagimádás (Astrolatria, Saboeismus), tágabb értelmében az összes égi testeknek felsőbb lényekül, v. ilyek lakóhelyeiül, v. legalább akaratuk és végzéseik tolmácsaiul hivése és a hit alapján vallásos tisztelete. A C. tehát az animizmusnak (l. o.) az égi testekre irányuló oldala s másfelől az ősember kezdetleges kozmogoniai elméletével függ szorosan egybe. A C. alapfeltételeiül szolgáló ősképzetek közt feltünő egyezés mutatkozik a földkerekség valamennyi népénél. Ezek közül a legjellemzőbbek a következők: 1. A Nap és Hold megszemélyesítve genealogiai viszonyban állanak a szintén élő lényekül képzelt csillagokkal. 2. A Nap és Hold egymással ellenséges viszonyban állanak s mig a Nap üldözi, addig a Hold védi és oltalmazza a csillagokat. 3. A nap- és holdfogyatkozások e két dulakodó égi testnek (felváltva hol az egyik, hol a másik vereségével végződő) viadalában szenvedett sebei. (Ugyanigy a Holdra vonatkozólag ennek változásai.) 4. A fogyatkozásokat vm. a Nappal és Holddal ellenséges égi szörnyeteg okozza, mely őket egy-egy időre felfalja, vagy legalább elfödi. Ugyancsak sok egyezést tapasztalunk azon alapképzetek között is, amelyekre a legtöbb népnél az égi testek vallásos tisztelete épül. Ilyen mindenekelőtt az az általánosan elterjedt hiedelem, hogy az égi testek a Földről az égbe költözött lelkek lakóhelyei, vagy inkarnációi, amely tehát a C.-t az ősök tisztelete (l. o. és Holtak tisztelete) alapjára helyezi egyfelől, másrészt pedig számos átváltozási monda forrása és egyben kiinduló pontja a némely csillagok és csillagképek elnevezéseit megokoló (etiologiai) regéknek. A legtöbb primitiv műveltségi fokon veszteglő nép nem is igen megy tovább a C. e laza összefüggésü, sőt gyakran egymásnak ellen is mondó alapfeltevéseinél.

Magasabb szellemi fejlődésü népek azonban az égi testeknek a földi életre gyakorolt jótékony és nagyfontosságu behatását jobban méltányolva, ebből folyólag kiválóbb helyre juttatják tiszteletüket az animisztikus világnézet keretében. Ez átmenet elsőben is a Nap és Hold megkülönböztetett tiszteletében nyilvánul, amelyről a Nap- és Holdtisztelet címek alatt szólunk. Ezek kivétele után itt már a C. nevén tüzetesebben csakis a Napon és Holdon kivüli égi testek, a szó szükebb népies értelmében vett csillagok kultuszáról beszélünk. Magasb fokra ez is csak ott juthatott, ahol az égi testek járásának huzamos és feljegyzésekben állandósított megfigyelése bizonyos tapasztalatok és belőlük levont következtetések rendszeres gyüjteményévé, tehát némi kezdetleges tudománnyá fejlődött, mint p. az egyiptomiaknál, Assziriában és Babiloniában, India-, Khina- és Közép- meg Dél-Amerikában, ahol mindenütt igen előkelő helyen álló nap- és holdtisztelettel és asztrologiai elméletekkel volt kapcsolatban. (Ezekről l. az Asztrologia cikket.) A Napon és Holdon kivül szorosabb értelemben vett C. keretében legelőbbkelő helyen állanak a dolog természete szerint a nagyobb fényü bolygók, melyeknek az ember sorsára mindenütt épp ugy döntő hatást tulajdonít a csillagos égen az ember sorsát fürkésző áltudomány, mint a még náluknál is fontosabb Napnak és Holdnak. A bolygókkal versengnek fontosság dolgában rendkivüli jelenségük megdöbbentő volta miatt az üstökösök, továbbá a hullócsillagok (megteorok), nemkülönben egyes felötlőbb csillagképek, és állócsillagok, igy különösen a göncölszekere, az Orion, a Sirius stb. Ezeknek, valamint a főbb bolygóknak már elnevezéseiben is több rendbeli mitologiai nyomok mutatkoznak még oly népeknél és oly fejlődési fokon is, ahol a C. eredeti animisztikus hátterével már tulajdonképen meghaladott álláspont, de még számos maradványa él a hagyomány keretében. Igy az összes mai művelt népeknél is, amelyeknek a csillagokra vonatkozó hagyományos vélekedései és csillagnevei közt azért van oly sokszerü és szembeötlő egyezés, mert részben ugyanazon közös hatások (antik mitologia, zsidó-keresztény dogmatika és misztika és az ezek révén beszürődött egyiptomi meg kaldeus asztrologia), részben pedig ugyanazon elemek keveredésének a szüleményei, végül pedig egyik és nem kis részükben a közös antropologiai őstalaj termékei, s ennyiben a primitiv népek C.-ában is meglelhető analogiákkal birnak. Ez utóbbiak sorába tartozik számos csillagképnek igen sok népnél egyező oly elnevezése, amely az ős foglalkozások (halászat, vadászat), vagy az állat és növényvilág köréből van véve. Ezeken kivül a csillagképek elnevezései körében a leggyakoribb névadó eszmekörökül a pásztorélet és földművelés, hadviselés, kormányzat és a C.-on kivül álló mitologiai tényezőknek ebbe való beszürődései mutatkoznak. (Igy p. keresztény népeknél a szentek tisztelete, történelmi élettel bíró nemzeteknél a kiválóbb hősök emléke, stb.)

Ezen általános megjegyzések után egy pillantást vetvén saját népünknek a csillagokra vonatkozó hagyományos vélekedéseire, köztük sajátlagosan jellemzőt azon az egy mindenesetre érdekes körülményen kivül alig találunk, hogy a csillagok népies nomenklaturája nálunk feltünően gazdag. Lugossy ugyanis, aki e téren uttörő volt (v. ö. Magy. Myth. 582 s k.), 250-nél több népies magyar csillagnevet jegyzett fel, amelynek egy része természetesen szinonim; de még igy is igen dus a jegyzék, ha p. figyelembe vesszük, hogy a velünk rokon finneknél Krohn Károly csak 50 egyhéhányat tudott feljegyezni. Kár, hogy amit Krohn finn csillagneveire nézve Petrelius már elvégzett, t. i. a népies nomenklaturának a tudományossal való pontos egybevetését, a Lugossy magyar csillagjegyzékére nézve nálunk még nem tették meg. Azonkivül amit Lugossy és nagyrészt az ő nyomán Ipolyi (i. h. 264 s kk. 582 s k.) e téren egybegyüjtöttek, nevezetesebb gyarapodást csak Kálmány Lajos: A csillagok nyelvhagyományainkban c. legujabb dolgozata képez (Szeged 1893), amelyben számos jellemző csillagmondát is közöl a páratlan szorgalmu gyüjtő.

kat. lex. SOL INVICTUS - LEGYŐZHETETLEN NAP A Napisten tiszteletét vezette be Aurelianus római császár a 3. században. December 25-én, a téli napforduló (antik számítás szerinti) napján megünnepelték a “Sol invictus” (“Legyőzhetetlen nap”) ünnepét. Ebben az időben a napot látszólag legyőzte a sötétség, azonban hamarosan hosszabbodni kezdenek a nappalok, újjászületik a Nap. A Nap ünnepe a 4. századra igen népszerűvé vált, sok pogány erkölcstelen kilengéssel volt tele az ünneplése. A keresztények számára kézenfekvő volt Karácsony ünnepét, a születés ünnepét erre a napra tenni.

hetek.hu A Föld lakói között évezredek óta az egyik legelterjedtebb kultusz a Nap tisztelete. Egymástól távoli kontinensek különbözo népei különbözo módokon, de szinte kivétel nélkül kifejezték tiszteletüket, s bemutatták hódolatukat vagy éppen áldozataikat a sokféle néven tisztelt napistennek.

Már a sumerek, akik az i. e. IV. évezredben kialakították az elso fejlett civilizációt az osi Mezopotámiában, fontosnak tartották, hogy áldozatokat mutassanak be az általuk Utunak, illetve Babbarnak ("fényesen ragyogó") nevezett napistennek. Az oket követo akkádok, akik elsoként teremtettek birodalmat e fontos területen, folytatták a kultuszt immár Samas ("Nap") néven tisztelve az istenséget.

Az akkádok örökébe lépo babilóniak vallási rendszerének évezredekre szóló továbbélése figyelheto meg egészen a Római Birodalomig, sot azon túlnyúlóan is. Így például, amiként a babilóniak az általuk Samasnak nevezett napistent napszekéren láttatták égi pályáján, a császárkori Róma neves költoje, Ovidius ugyanígy írta le a napisten szekerének égi útját. Megjegyzendo, hogy Samas hatalmi jelvénye, a jellegzetes hármas korona, a tiara, a pápák hatalmi szimbólumaként jelent meg a késobbiekben.

Az ókori Kelet csaknem minden népének megvolt a maga napistene, vagy épp -istennoje. Az elamiaknak csakúgy, mint a perzsáknak, a hettitáknak éppúgy, mint a kánaániaknak vagy föníciaiaknak, akik egyiptomi mintára naposzlopokat is állítottak.

Az egyetlen kivétel

Egyetlen egy nép jelentett kivételt: Izrael. Hosszú évszázadokon át szellemi vezetoik egybehangzóan és teljes következetességgel közvetítették számukra Istennek azt a határozott üzenetét, hogy semmilyen formában se gyakorolják a Nap tiszteletét. Mózes már a II. évezred második felében kijelentette a népnek, amelyet aztán Mózes V. könyve is rögzített, miszerint megkövezéssel járó halálos bun a napkultusz bármely formája.

Nemcsak egyéni, hanem közösségi szinten is súlyos következményekkel járt e tiltott gyakorlat folytatása. Az északi zsidó állam, Izrael i. e. 722-ben történt bukásának és lakói asszír fogságba hurcolásának egyértelmu szellemi okaként azt rögzíti a Királyok II. könyve (17,16), hogy a próféták figyelmeztetései ellenére tért hódított a bálványimádás és azon belül az ég seregeinek tisztelete. A déli állam, Júda bukásának okaként sem valamely gazdasági, politikai vagy katonai tényezot jelöl meg az Ószövetség, hanem egyértelmuen szellemi okokat. Azt, hogy Isten világos és egyértelmu kijelentéseit az ország elso számú vezetoje teljesen figyelmen kívül hagyta, azaz Manassé király súlyos bálványimádásba tévedt, s egyebek közt tág teret nyitott az ég seregei tiszteletének.

Unokája, Jósiás király eroteljes intézkedésekkel igyekezett visszaállítani az Isten törvénye szerinti istentiszteletet. Tetteibol az is kitunik (Királyok II. könyve 23,4-11), hogy ekkorra a naptisztelet milyen eroteljes méreteket öltött Júdában: Jósiás elégettette az ilyen célokra készített bálványáldozati edényeket, a Nap tiszteletére tömjénezo papokat kivégeztette, eltávolíttatta a Napnak szentelt, a jeruzsálemi templom bejáratánál álló lovakat, a napszekereket elégettette, az obeliszkeket elpusztíttatta.

Nemcsak az Ószövetség eros szavú prófétái: Ézsaiás, Jeremiás, Ezékiel igyekeztek gátat vetni a napkultusznak, de az Újszövetség is ugyanezt az üzenetet erosítette meg immár a keresztények számára. Pál apostol hirdette, hogy ne a teremtett dolgokat tiszteljék a Teremto helyett.

A zsidóság hitének egyedülállósága még szembeötlobb, ha más kontinensek vallásait is figyelembe veszünk.

Kitépett szívek

Közép- és Dél-Amerika indián magaskultúrái, valamint az észak-amerikai préri indiánjai egyaránt a szó szoros értelmében áldozatkész gyakorlói voltak a napkultusznak.

Az aztékok állama a spanyol hódítást megelozoen, a XIII-XVI. században a mai Mexikó területén virágzott. Számos istenségük közül Huitzilopochtli, a Nap és a háború istene volt a legjelentosebb. O azonban az emberektol nem akármilyen étel- és italáldozatot kívánt a maga számára: emberi szívet és vért. Az aztékok gondoskodtak is arról, hogy istenük sose maradjon a kello áldozat nélkül. Ez vezette oket szakadatlan háborúzásra, mert a hadifoglyokat azonnal vihették a napisten oltárára, ahol az éles obszidián kovel felhasított áldozat mellkasából a pap kitépte annak szívét, hogy Huitzilopochtli áldozati edényébe helyezhesse azt.

Az inka birodalom az Andok hegyláncai között 1532-ig állt fenn, amikor is spanyol hódítók döntötték meg. Itt is a napkultusz volt a vallás meghatározója, és Inti, a napisten számított a leghatalmasabb istenségnek. Kultusza a mintegy 12 milliós birodalom minden lakója számára kötelezo volt. Ot a Földön az uralkodó, az inka testesítette meg, aki istenkirályként nemcsak a világi kormányzást, hanem a vallási ügyek legfobb irányítását is végezte. Az uralkodócsalád önmagát egy mitikus osön keresztül a napistentol származtatta. Intit nemcsak a papok és jósok, hanem úgynevezett napszüzek is szolgálták, akiket nyolcéves kislányok közül választottak ki, hogy aztán zárt falak közt neveljék fel oket a szolgálatra.

A hatalmas kiterjedésu észak-amerikai prérik indián törzsei között - mint például a dakoták, vagy más néven sziúk - szintén fontos szerepet töltött be a napkultusz. Mivel megélhetésükben dönto jelentosége volt a nyári bölényvadászatnak, ilyenkor az egyébként szétszórtan élo különbözo törzsek egybegyultek, hogy megtartsák az év legnagyobb szertartását, a naptáncot. Ennek legfobb célja az volt, hogy hálát adjanak az úgynevezett Nagy Szellemnek eddigi segítségéért, és kérjék további támogatását. A több napon és éjszakán át tartó rítus a minden törzs által külön felépített naptáncszentélyben zajlott. Ezek középpontjában egy-egy megfeleloen kiválasztott szent nyárfa állt. Elobb napokig tartó rituális tánc folyt, majd önkínzó próbatételek következtek, hogy a törzs érdekében látomásokban részesüljenek. Földjeik elvesztése, a létfenntartásukat biztosító bölénycsordák kipusztulása, a megalázó, sot többnyire lakhatatlan rezervátumokba szorulásuk azonban súlyosan rácáfoltak várakozásaikra.

A távol-keleti Japánt a felkelo nap országának nevezik, s állami zászlóján is fehér alapon a napkorong vöröslik. Itt napistennot tisztelnek, akitol a mindmáig uralkodó császári ház származtatja magát. Leghíresebb szentélye Iszében muködik. Évszázadokon át hercegnok töltötték be az itteni fopapnoi tisztségeket. Szokás volt, hogy maga a császár vagy a követe megjelent e szentélyben, hogy jelentést tegyen az istennonek az ország állapotáról és a jelentosebb eseményekrol.

A kontinens nagyságú Indiában több néven is tisztelik a napistent, aki az elképzelések szerint hétlovas napszekéren halad át az égen.

Kínában szintén több napistenség ismeretes. Hszi-ho napistennot például tíz nap anyjának nevezik, mivel a régi kínai hét tíznapos volt. Az o naphintóját nem is lovak, hanem hat sárkány húzza.

Az Európa jelentos részét benépesíto szlávok körében is széles körben elterjedt volt a Nap tisztelete. Erre mutat, hogy egyes isteneik a Nap különbözo vonásait testesítették meg. Közéjük tartozott például Jarilo ("a ragyogó Nap"), Ivan Kupalo ("a leáldozó Nap"), Szimargl ("a Tuzmadár") és Szvaroga (a "tuz"). Ez utóbbinak volt legelterjedtebb a kultusza. Számos temploma közül néhányat már feltártak a régészek, így például Szczecinben, valamint Rügen és Wolin szigetén.

A kontinens másik jelentos népcsoportjának, a germánoknak a körében is számos tény mutat a korábbi aktív naptiszteletre. Nemcsak a feltárt napszekerek (például a trundholmi napkocsi stb.), hanem a hét napjainak a máig használatos pogány germán és részben római istenekkel történo megnevezése. Így például a vasárnap a napisten nevét orzi, elég ha az angol Sunday-re vagy a német Sonntagra gondolunk.

Európára e téren a legeroteljesebb hatást a napkultusz klasszikus hazájának tekintheto Egyiptom, valamint az ókori görög-római világ gyakorolta.

Egyiptom legfobb állami istensége Ré napisten volt. Kultusza már az óbirodalom V. dinasztiájának idejére egyeduralkodóvá vált. Központja a görög néven ismertté vált Héliopolisz volt, a mai Kairó egyik elokelo külvárosa. Magát a fáraót is Ré fiának nevezték.

Számtalan építmény készült tiszteletére: nappiramisok, naptemplomok azok udvarán, majd késobb a bejáratuk elotti térségen naposzlopok. Az Újbirodalom idoszakában az állam új fovárosának, Thébának helyi napistene, Ammon emelkedett fel bámulatos gyorsasággal, s vált a birodalom fo istenévé, nevében is összeolvadva Rével. Nagy Sándor i. e. 332-ben az o egyik kultuszhelyét kereste fel Egyiptom meghódításakor, s nyilváníttatta magát fáraóvá és egyben a napisten fiává.

Egyiptom Rómában

Az egyiptomi napkultusz egyik lényeges kultikus kelléke, az obeliszk furcsa módon fontos szerepet kapott az újabbkori európai egyházi építészetben. Ez annál is különösebb, hiszen a szóban forgó idoszakra, a XVI. századra névlegesen az egész kontinens keresztény lett, s a kereszténység, épp a fentebb elosorolt ó- és újszövetségi részek alapján teljességgel összeegyeztethetetlen a napkultusz bármilyen formájával. Az obeliszkek viszont kifejezetten pogány vallási célra készültek. A többnyire az asszuáni kofejtoben bányászott, 10-30 m hosszú, egy tömbbol faragott vörösgránit oszlopok oldalait általában hieroglifákkal díszítették, melyek a napistennek ajánlott feliratok, "szent vésetek" voltak. A naptemplomok oreiül szolgáltak, azok bejárata elott. Mindegyiknek külön papja és saját neve volt.

Nyilvánvaló pogány kultikus funkcióik ellenére az obeliszkek felállításának legfobb szorgalmazói a XV-XVI. században a pápák közül kerültek ki. Nekik sikerült végül meghonosítani a naposzlopokat a kontinens építészetében. A jelenség gyökerei az ókori Rómába nyúlnak vissza. Pontosan a római császárság megszületésekor széles kapu tárult a napkultusz e fontos kellékei elott a birodalom központja, Róma felé. Az elso császár, Augustus, aki egyben a naptisztelet egyik elso buzgó képviselojeként is ismeretes, külön hajót készíttetett arra a célra, hogy Egyiptomból Rómába hozassa az i. e. VII. században, I. Psammetichus fáraó idején faragott 26 m magas obeliszket. Ez a késobb, 1789-tol újra felállított oszlop új funkciót kapott: az olasz parlament elotti teret vigyázza. Augustus még további obeliszkeket hozatott Rómába, s hasonlóan cselekedett a hírhedt Caligula és Claudius császár is. Tucatnyi eredeti egyiptomi naposzlop került ily módon a fovárosba. Sot az I. század végén és a II. század elején Domitianus és Hadrianus császárok maguk is faragtattak obeliszkeket, hieroglifákkal díszíttetve oldalaikat. A népvándorlás viharai során azonban e naposzlopok többsége ledolt, megfeledkeztek róluk. Csak egy évezreddel késobb, a XV. század közepén V. Miklós pápa indítványozta eloször, hogy a Caligula által az egyik legfobb egyiptomi napkultuszközpontból, Heliopolisból ("Napváros") Rómába hozatott és saját cirkuszában fölállított obeliszket helyezzék át a Szent Péter bazilika fohomlokzata elé. A terv megvalósítása azonban több mint egy évszázadot váratott magára, hiszen a 340 tonna súlyú, 25 m magas gránittömb átszállítása nem akármekkora technikai bravúrt, illetve költségeket igényelt. Végül 1586-ban V. Sixtus megbízásából, építészének, Domenico Fontanának irányításával, négy hónapi munkával, 900 munkás és 74 ló segédletével a pápai fotemplom fobejárata elé kerülhetett a hatalmas egyiptomi naposzlop. Eszmei jellegében voltaképpen nem is tekintheto egyedülállónak, hiszen jól illeszkedik a bazilika alatt húzódó egyik mauzóleum színes mozaikjához, amelyen a napisten jellegzetes négylovas napszekerét a minden bizonnyal Krisztusként értelmezett Apollon-Héliosz hajtja az égbolton át.

A pápa részérol korántsem csupán egy extravagáns ötlet kivitelezése volt az obeliszk felállíttatása, hanem egy átgondolt koncepció szerves része. V. Sixtus ugyanis elhatározta, hogy fellendíti a Rómába irányuló zarándoklatokat. Ennek érdekében tervbe vette, hogy a fobb zarándoktemplomokat sugárutakkal kössék össze, s úgy gondolta, hogy minden egyes ilyen széles úton a naposzlopok mutassák az embereknek a megfelelo irányt. Így aztán némely fáraót is megszégyeníto buzgalommal állíttatta fel egymás után az obeliszkeket a város meghatározó jelentoségu pontjain. Az elso siker után egy évvel, 1587-ben már a Santa Maria Maggiore szentélye melletti téren is naposzlop magasodott.

1588-ban a második legjelentosebb pápai templom, a lateráni bazilika elé a Rómában található legnagyobb méretu, 32 m magas naposzlopot állíttatta fel, amely az egyiptomi napkultusz másik fo centrumából, Thébából származott. Az sem zavarta, hogy a hatalmas oszlop három darabba volt törve. Fáradságot nem kímélve egybefogattatta és felállíttatta. A következo évben pedig már az ötödik obeliszk fürödhetett a római nap sugaraiban.

Mindez azonban nem történhetett volna ilyen zökkenomentesen, ha Itáliában és Európa-szerte nem lett volna már hosszú századok óta elokészített talaj a naptisztelet számára. A Római Birodalomban görög hatásra erosödött meg a napkultusz, miután a birodalom bekebelezte a görög területeket. Maguk a hellének két napistent is tiszteltek. Az egyik a már említett Héliosz, aki jellegzetes napszekerével, a négy ló vontatta quadrigával utazta végig nap mint nap az eget. A másik napisten, amely több más funkcióval is bírt, Apollón, a görög istenek egyik legtekintélyesebbje. Jellegzetes fegyvere az íj. (A budapesti Deák tér mellett néhány éve felállított egyik bronz szobrának is csupán ennyi az öltözéke.) Ikertestvére Artemisz, vagy más néven Diana (akinek ember nagyságú öntöttvas szobra a budai várban, az Uri utcában, a domonkos templom tövében áll). Mindketten híresek halált osztó nyilaikról is.

Forró fürdo

A római császárokkal kezdodött a napkultusz állami szintu térnyerése a Római Birodalomban. Sokat tett e téren már az elso császár is, Augustus az Apollón-kultusz terjesztése révén. A II-III. század fordulóján Septimus Severus révén tovább erosödött e folyamat. A 218-222 között uralkodó Elagabalus vagy más néven Héliogabalus merész kísérletet tett arra, hogy saját helyi szíriai napistenét az emeszai Legyozhetetlen Napistent (Sol Invictus) tegye a birodalom legfobb istenévé, rangban még Jupiternek is fölébe emelve. Bár a napisten legfobb papjaként vezette az istenség nagyszabású ünnepségeit, mindez sem hatalma megorzésében, sem egyéni életében nem jelentett segítséget számára. Alig öt esztendei uralkodása alatt öt feleséggel házasodott össze és öt alkalommal vált el. Mindez nem is csodálható, hiszen homoszexuális volt, s érdeklodése csaknem kizárólag a férfiak felé fordult. Végül a hatalmi harcokba beavatkozó testorgárda katonái ölték meg 18 éves korában.

Az áttörés Aurelianus császár (270-275) alatt következett be, aki bevezette a Legyozhetetlen Napisten hivatalos kultuszát, ünnepét a téli napfordulóra, december 25-re helyezve. A késobb hivatalossá váló kereszténység ezt az ünnepet kísérelte meg keresztényiesíteni, ide helyezve Jézus Krisztus születésnapjának ünnepét.

A késobbi uralkodók új típusát testesítette meg Nagy Konstantin (306-337). 312-ben történt nevezetes "megtéréséig" Apollón buzgó tiszteloje volt. 310-ben a császár hivatalos propagandája még azt igyekezett hangsúlyozni, hogy egyik hadjárata során csodás körülmények közt maga Apollón jelent meg neki. Megtérése felettébb ellentmondásos volt, hiszen nem is keresztelkedett meg, csak halálos ágyán. Nem sokkal azután, hogy elnökölt az általa 325-ben összehívott niceai elso egyetemes zsinaton, megölette elsoszülött fiát, majd ezt követoen második feleségét Faustát is igencsak kegyetlen módon, forró fürdobe záratva. Hogy a napkultusszal sem igazán szakított, azt jól mutatja, hogy 321-ben a vasárnapot azzal az indoklással tette munkaszüneti nappá, hogy az "a Nap tiszteletreméltó napja". A szerényen önmagáról elnevezett Konstantinápolyban pedig 330-ban szobrot emeltetett a napistennek, amely az o arcvonásait viselte. Alakja a késobbi "keresztény" uralkodók egy jelentos részére nézve azért nevezheto tipikusnak, mert miközben saját hite és életvezetése kevéssé nevezheto kereszténynek, azonközben eroteljesen jogot formált nemcsak a keresztény egyház szervezeti életének, hanem még hitelvi kérdéseinek befolyásolására vagy épp meghatározására, ha kellett, az államhatalom erejének felhasználásával is.

A Nagy Konstantint követo uralkodók közül érdemes megemlékezni, különösen a naptisztelet vonatkozásában, a francia XIV. Lajosról (1643-1715), a Napkirályról. Miközben a katolicizmus egyik legkíméletlenebb terjesztojeként lépett fel, s 1685-ben visszavonta a csaknem egy évszázad óta érvényben lévo, a hugenottáknak korlátozott vallásszabadságot biztosító nantes-i edictumot, valamint néhány hét alatt 200 ezer francia protestánst üldözött el az országból, azonközben a legnagyobb nyilvánosság elott propagálta, hogy o nem más, mint a testet öltött napisten.

Kevéssé ismert, hogy az évtizedekig épülo, s a királyság egy teljes évi bevételét felemészto versailles-i kastélyegyüttes ezt a koncepciót volt hivatva hirdetni. A külso és belso díszítésben minden azt jelezte, hogy a látogató Apollón lakóhelyén jár. A különbözo csillogó, fénylo anyagok, aranyozás, tükrök (például a híres tükörgaléria), a napmotívumok, a napszekéren hajtató Apollón mind ezt az üzenetet erosítik. Az építészeti programot hangsúlyosan egészíti ki a kertegyüttes, melynek alakjai, szoborcsoportjai Apollón tetteit vagy a Nap áldásait hirdetik. A kastélykert leghangsúlyosabb dísze nem véletlenül az Apollón és a nimfák címu szoborcsoport. Az udvari ceremóniák és a különbözo mualkotások mind azt hirdették, hogy a királyi udvar, középpontjában az uralkodóval, napként ragyog mindenek felett. A felkelo és lenyugvó napra utalt a király külön szertartás keretében történo felkelése és lefekvése

kat. lex. napkultusz: a →Nap istenként való tisztelete. - Első nyomai köralakú nap-szimbólumok v. ideogrammok. A korai kőkorszakban úgy temetkeztek, hogy a halott feje v. arca a fölkelő v. lemenő Nap felé fordult. Egyes ősi építmények (→stonehenge-i kőkör) v. kultikus eszközök (trundholmi kultuszkocsi) szoláris tájolása azonban nem igazolja a feltevést, hogy a Napot mint isteni lényt részesítették volna ált. vallásos/kultikus tiszt-ben. A Napnak és a Holdnak inkább állati v. emberi természetet tulajdonítottak, mitológiánként változó nemmel. - A ~ Kr. e. 4-3. évezredben az ókori keleti kultúrákban (sumér Utu, akkád Samas, babilóniai-asszír vallás), valamint →Egyiptomban jelent meg, saját napistenségekkel és kultuszközpontokkal. Az 5-6. dinasztiák idején (Atum-) Ré napisten áll. kultusza egyre fontosabb lett. Erre utalnak a nevét tartalmazó fáraónevek és az ún. naptemplomok. Az Óbirodalomban időközben Ré néven istenként tisztelt kozmikus Nap véglegesen fölvétetett az uralkodó címei közé, és az uralkodót azonosították a Rében megtestesült és megszemélyesített napkoronggal, ami a jelképekben is megjelent. A Napot - mint ősistenséget, teremtőt, halottak és királyok istenét, ill. az istenek királyát stb. - egyetemes kozmikus istenségként tisztelték. Echnaton monoteista nap-teológiája azonban csak rövid ideig maradt fenn. - A babilóniaiak →Samast a holdisten, Szín mögé helyezték, de neki tulajdonították a világon a fényt, és úgy gondolták, tőle függ az élet és a világmindenség rendje. Hős, aki legyőzi az éjszakát és a halált. Az egyik legjelentősebb kultikus helyükön (Szippar) együtt tisztelték Samast menyasszonyával, Ajával. - A ~ megtalálható Amerika ősi kultúrkörzeteiben (Mexikó, Zentralanden; →maja kultúra), és a keleti vallások magaskultúráiban (→sintoizmus Amaterasu napistennője; ősi kínai vallás). A napisten és a föld egyesüléséből létrejövő ősszülőpár mítosza az ókori Keletről terjedt kelet és nyugat felé. Az ősi görög gondolkodásban a ~ központi istenségei Zeusz (Jupiter), Apollón és Héliosz (Rhodosz). Ezekből, valamint más hellén-római és keleti napistenekből (→Mitrász) formálódott egyetlen szinkretista integrációs istenséggé a római deus Sol invictus ('legyőzhetetlen nap istenség'), akinek születésnapján (XII. 25.) 274: Aurelianus cs. (ur. 270-275) tp-ot szenteltetett Rómában. A keresztények számára a „legyőzhetetlen Nap” Krisztus (Mal 3,20), ezért átvették a dátumot (→karácsony; →Chronograph a 354. évből). - A Szentírásban a Nap Isten teremtménye (Ter 1,16), ezért kultikus tisztelet nem illeti (2Kir 23,11), de Istennek a jelképe. Kánaánban elterjedt ~ élt a Bet-Semes, En-Semes nevek tanúsága szerint. →Sámson neve arra utal, hogy a ~nak Izr. fiaira is volt bizonyos hatása. Asszír hatásra a csillagkultusz is terjedt (Kr. e. 8-7. sz.), ennek része volt a Nap tisztelete (MTörv 17,3; 2Kir 17,16; 21,3), amit a törv. mint bálványimádást tiltott (MTörv 17,3). Jozija megkísérelte, hogy véget vessen neki (2Kir 23,6), a Tp-ban fölállított (bronz?) lovakat (a ló Samas szt állata!) eltávolította (23,11), de teljes eredményt nem ért el (vö. Jer 8,2). A MTörv 4,19 óva int ettől a kultusztól; Jób arra hivatkozik (Jób 31,26), hogy a Nap tiszteletére nem emelte kezét csókra. Iz 24,21 szerint az Úr napján, amikor Jahve megbünteti az ég seregét, megszégyenül a Nap. - A népi építészetben a házelő mindig háromszöget alkotó homlokának deszkabetétjén a napsugaras díszítés ált. az ősi ~ maradványa. **

web A napkultusz fókuszpontjában a Napisten áll. A Nap mint a Teremtő legősibb princípiuma nem csupán égitest, akarom mondani, csillag, hanem egy szellemiség is egyben. A Nap mögött a Teremtővel analógiában álló elvek közül kiemelt szerepet kap a fény, a tisztaság, az átláthatóság, az uralom, a hatalom, a béke, az erő és a tudás. A Földön napkultuszok sokasága indult már el, hódított és virágzott. Az indián kultúrák értői, az egyiptomi vagy akár az indiai hagyományok, a japán, de felhozhatnám példának az elsüllyedt világok közül Mut és Atlantiszt is – ezekben a közös elem a Naphoz kapcsoló szentség. Ilyesformán a Nap testesíti meg a Teremtő Akaratát a maga tökéletességében. Így a Napimádat a lehető legmélyebb és legodaadóbb tisztelete a Teremtőnek. Maga Jézus is Napimádó volt, hiszen mint Fényhozó – nem mint Lucifer, hanem mint Legyőzhetetlen Nap – képviselte az legfelsőbb igazságot a Földön.

SPIRITUÁLIS NAPKULTUSZOK Korábbi lapszámokban sokat írtam bizonyos misztériumvallásokról és rendszeresen méltatom a világunk külcsíne mögött megbúvó ezoterikus eszméket. Ha alaposabban szemügyre vesszük a vallási irányzatok titkai és az ezoterikus iskolák okkult ismereteit, akkor ugyanazzal a képlettel találjuk magunkat szembe. Jelesül: a Fény kibékíthetetlenül szemben áll a Sötétséggel. Mindegy melyik vallás szent iratait tanulmányozzuk, melyik szájhagyományt fogjuk vallatóra, avagy melyik mindennapi problémánk mögé pillantunk, mindenhonnan az ellentétességnek ez a formája néz vissza ránk. Jézus mint Megváltó ugyanúgy küzdött a démonokkal és a Sátánnal, mint Buddha vagy éppen Imhotep. Az egyiptomi mitológiában ez a harc Apóphisz és Amon Ré között áll fenn, de nincs ez másként majáknál, az inkáknál, az aztékoknál és még sorolhatnám.

A napkultusz tanítóiban az a közös, hogy mindenkoron a Fény Gyermekeinek vallják magukat. A megnevezés persze lehet ettől eltérő, ámde az eszmeiség sohasem. A Földön jelenleg is vannak őrzői a napkultuszoknak: ki vallásként, ki mozgalomként, ki ősi kultuszokat és rítusokat felelevenítő hagyományőrzőként, ki íróként, ki kutatóként, de a napkultusz eszméit eleveníti fel és önti mai, közérthető formába. Vannak, akik tudat alatt hordozott, előző életeikből származó emlékeik hatására írnak ragyogó forgatókönyveket, melyekből elsöprő világszenzáció lesz. Vannak, akik más dimenziókat érzékelnek, s onnan hoznak át megannyi információt – akár álomként is –, s azt öntik különféle művészi vagy éppen tudományos formába. Ne feledjük, az intuícióból táplálkozott Einstein és Tesla is, miként Leonardo da Vinci is.

Minden lélek spirituális, hiszen a szellemvilág lakója. Vannak lelkek, akik fogékonyabbak a fényre, s vannak, akik a mindent elnyelő sötétséget képesek jobban befogadni. A napkultusz hívei tehát a Teremtőt dicsőítik, amikor a Napistent tisztelik. A Napisten abban különbözik a Teremtőtől, hogy önálló Tudattal rendelkezik, amúgy nem különbözik semmi másban!

Hiába vádolják az egyiptomi és a többi spirituális napkultuszt bálványimádattal, nincs lényegi különbség a Napot alkotó szellemiség és a Teremtői akarat között. Sőt, elárulok egy titkot: a Napisten a Teremtő Akarata. A színtiszta, vegyítetlen, legyőzhetetlen és mindent beragyogó lelke, aki mindent áthat és aki mindenhol jelen van. Ha pedig alkalmas lelket talál arra, hogy eszméit anyagi formába öntse, akkor olyan zseniális megvilágosodattak és szentek születnek, mint Jézus vagy János Próféta.

A mai vallási törvények egyes országokban meglehetősen diszkriminatívak. Az uralmon lévő vallások politikától nem mentes érdekektől vezérelve és a pénzszektor befolyása alatt állva – vagy legalábbis a pénz bűvkörében állva – szisztematikusan küzdenek a napkultuszok ellen. Leggyakoribb rágalmaik a következők: a bálványimádat, a kuruzslás, az ördög vagy a Sátán művének bélyegzés, a nevetségességessé tétel, a félremagyarázás, a hamisság vádja…

De kérdem én: komolyan gondolja valaki, hogy az efféle nemtelen eszközökkel útját lehet állni a napkultuszoknak? Szerény véleményem szerint az ellenerők minden tőlük telhetőt elkövetnek, hogy gátat szabjanak a napkultuszok terjedésének, hogy megrekedjen minden tisztán szoláris vallásosságot megújító kezdeményezés, miként ezt teszik is mostanság. Ez így természetes: a sötétség küzd. A vallások nagy része kizárólagosságot hirdet: csak az ő útjuk az üdvözítő, a helyes, a tiszta és a szent, illetve csakis rajtuk keresztül érhető el az Úr. Ezek egészen biztosan nem a Fényt képviselik. De mivel a Fény vallásáé, illetve a napkultuszoké a jövő, szükségszerűen bukásra vannak ítélve az egyoldalú vallások.

Hadd fogalmazzak másképpen, a Fény nem attól Fény, hogy hivatkozik a múltra, hogy ő már tavaly meg ezer évvel ezelőtt is fénylett, mert az visszaellenőrizhetetlen. A történelmet ugyanis a győztesek írják át. A Fénynek nincs szüksége emberi legitimációra, jóváhagyásra vagy elismerésre. Jézust is keresztre feszítették! A Fény szelíd és mindenkit betölt, aki szabad akaratából úgy dönt. A Sötétség harcol, s könnyen felismerhető a harci modoráról. A Fény bizonyságot tesz és létezik, a Sötétség bizonygat és nem létező dolgokról (illúziókról) tanít, s esze ágában sincs, hogy az emberek a valóságot ismerhessék meg.

Márpedig a jövő a napkultuszoké itt a Földön. Ez konkrétan lefordítva azt jelenti, hogy az emberben szunnyadó szellemnek meg kell világosodni azon fokozatos módon, ahogyan a Teremtő óhajtja. Amint a szellem fejlődésnek indul – ebben nem túl támogató a legtöbb vallás és az internet – a lélekben eltárolt tudás és megannyi képesség kibontakozásnak indul. Ez egy teljesen új korszakot hoz el, amit kozmikus szempontból Vízöntő Kornak hívhatunk, vagy Hórusz Eónjának, vagy ahogy jól esik. A napkultuszok terjedése ebből kifolyólag törvényszerű itt a Földön. Számos régészeti bizonyíték lát majd napvilágon oly módon és olyan helyeken, hogy azokat ne lehessen eltitkolni. Az emberiségnek szembesülnie kell a valódi múlttal, s ebben azok a lelkek – isteni küldöttek is – részt fognak vállalni, akik a korábbi napkultuszokat felvirágoztatták a Földön. Sok hitvitára számítok az ellenerők részéről. Ebből a szempontból sajnálatos tények látnak majd napvilágot. Tippem szerint kiderülhet a Bibliáról, hogy nem minden pontjában eredeti és hiteles tolmácsolója az isteni akaratnak. Tért nyerhet majd a spiritualitásnak több atlantiszi válfaja, mint például az alkímia. Arra teszem le a voksomat, hogy egyre több emberben ébrednek fel képességek, melyek révén közvetlen kommunikációt tudnak majd folytatni az angyalokkal, ily módon első kézből fognak igazságokat és tanításokat kapni. Lesz közöttük természetesen olyan, aki nem a Fény angyalaival teremt majd kapcsolatot, de ezt bízzuk inkább a Sorsírókra.

WP A napenergia minden korban az emberek számára az életet jelentette, a megújulást és mindezek fenntartását. Mindennapi életüket tették függővé attól, hogy a Nap az égen milyen pályát jár be és az égi jelenségek határozták meg sorsukat. Az emberi kultúra kezdetein a természeti vallások – mint minden fontosabb természeti jelenséget – a Napot istenségnek tekintették. Az ebből a kulturális alapból kifejlődő többistenhívő vallások már megszemélyesítették az általuk istenként tisztelt jelenségeket (köztük természetesen a Napot is), mitológiai történetekkel építve fel az istenek személyiségét. Később, az egyistenhívő vallások teljes térhódításával a Nap vallási, kulturális jelentősége erősen lecsökkent, míg végül a tudományos kutatások széles körűvé válásával, a heliocentrikus világkép elfogadásával együtt ez a szerep lényegében megszűnt.

Az egyetlen kulturális vonatkozás, amelynek gyökerei még a többistenhívő mezopotámiai, egyiptomi és görög kultúrákból erednek és máig él, az égitestek mozgásából következtető jóslásokat készítő asztrológia.

A Nap mint istenség szerkesztés

A Nap tisztelete ősidőktől fogva a legősibb vallási nézetek közé tartozott, a Napot istenként tisztelték és a napkultusz a Föld minden táján elterjedt, egyes országokban pedig meghatározó vallásként működött. Az, hogy a világosság legyőzi a sötétséget, egyfajta szimbólum volt arra, hogy az élet folyamatos és végtelen, így minden kultúrába beépült az e jelképet fizikailag hordozó Nap. Az ünnepek gyakran a téli napfordulóhoz kapcsolódtak, amikortól már az éjszakák megrövidülnek, a nappalok pedig hosszabbak lesznek.

A napkultusz az i. e. 4–3. évezredben jelent meg erőteljesebben a mezopotámiai (sumer) Utu, (akkád) Samas és a babilóniai-asszír vallásban, valamint Egyiptomban, saját napistenségekkel. Egyiptomban az 5–6. dinasztiák idején Ré napisten kultusza került előtérbe. Ehnaton fáraó egy új isten, Aton, a napkorong tiszteletét vezette be. Törvénybe foglalta az egyistenhitet, amely haláláig állt fenn.

Hellaszban pedig Héliosz napistent korán azonosították a művészetek, a jóslás és gyógyítás istenével, majd később egyre inkább Apollónnal, az egyik főistennel. A késő ókorban több misztériumvallás központja a minden nap meghaló és újjászülető Nap lett (ld. Mithrász, Elagabalus istene, vagy az Aurelianus által tisztelt Sol-Héliosz).

A Nap istenkénti tisztelete természetesen nemcsak az európai történelemtanítás fő kultúrköreiben (az ókori európai és közelkeleti államokban) terjedt el, hanem lényegében globálisan. Az ókori Kínában például női napistent tiszteltek Hszi-ho személyében, aki a „Tíz nap istenanyja” volt (a kínai mitológiában tíz, egymást váltó Nap létezett, amelyekből később egy hős kilencet lenyilazott, így maradt egyetlen Nap az égen), és akit később Ri Gong Tai Jang Csing Jun (Nap nagyapó) váltott fel. Nem messze Kínától, Japánban szintén női napistent imádtak, Amateraszu-ómikamit, akinek még a mai japán társadalomban is fennmaradt kulturális öröksége a császári család (nap)isteni eredete és a szigetország zászlajának központi motívuma. A hinduizmus alapművei, a Védák is isteni eredetűnek tekintik a Napot: istennői az Ādityák {{wd|Q357630}}(?) (akik későbbi elveszítették identitásukat és alakjuk beleolvadt Szúrja, a fő napisten, vagyis maga a Nap alakjába. A Nap istenkénti tisztelete a Föld átellenes oldalán, az amerikai kontinensen is elterjedt. Az azték mitológiában Tonatiuh volt a Nap istene, a mennyek ura, aki immár ötödik volt a sorban, miután négy korábbi napisten korszaka véget ért.[5]

Jézus Krisztus napisteni eredete Az Európában – saját kultúrkörünkben – leginkább elterjedt vallás a kereszténység volt, mindennapi életünket a keresztény kultúra és erkölcs befolyásolta és befolyásolja jobbára ma is. Az egyistenhívő vallásnak látszólag vajmi kevés köze van a napkultuszhoz, néprajz- és történelemkutatók azonban a szimbólumrendszerek közös gyökereire mutattak rá, miszerint külsőségeiben Jézus Krisztus lényegében egy ókori napisten. A perzsa gyökerű Zarathustra vallásban jelent meg először egy, a halálával az embereket halhatatlanná tevő istenség, akit véráldozattal ünnepeltek a hívők, akik főként pásztorok voltak. A véráldozatok betiltását követően a vallás többszörösen átalakult, hogy végül kialakuljon Mithra (görögösen Mithrász), a napisten kultusza. Mithrász a mítosz szerint a téli napfordulókor, az akkori római naptár szerint december 25-én, egy barlangban született. Bölcsőjét őt imádó pásztorok vették körül. Felnőve megölte a termékenységi jelképet jelentő bikát, és ezzel megváltotta az embereket, halhatatlansággal ajándékozva meg őket. Minthogy a bika ugyancsak ő volt más személyben, ezzel saját magát áldozta fel az emberekért. Híveinek beavatását szentelt vízzel való meghintéssel végezték. A hívek rendszeresen részt vettek egy kenyérből, vízből és borból álló vacsorán, amelyen Mithrász utolsó vacsorájára emlékeztek, amit követően istenük napkocsin az égbe szállt. Rómában kapta a Sol Invictus – Legyőzhetetlen Nap – nevet. A rengeteg egyezőség Krisztus bibliai történetével nem véletlen: Mithrász történetét az 1. században római katonák vitték Rómába, ahol az gyorsan és igen széles körben terjedt el a lakosság minden rétegében. Krisztus története tehát lényegében egy korábbi napisten mitológiai átalakulása lehet.

Nem csak a Mithrász-Krisztus életút párhuzama utal a keresztény Megváltó napisteni eredetére, hanem a Virágvasárnap-történet is. A napistenek a nyári napfordulókor értek hatalmuk, dicsőségük csúcspontjára. Jézus is a jeruzsálemi bevonulás után ért működése csúcspontjára, ahová két szamáron vonult be. Krisztus korában a Nap a Rák csillagképben járt a nyári napforduló idején, azaz ekkor ért évi csúcspontjára, és a csillagkép neve sem rák, hanem Két Szamár volt (erre utal a Rák csillagkép két legfényesebb csillagának latin neve: Asellus Borealis és Asellus Australis, azaz Északi és Déli Szamárka is). Az tehát, hogy Jézus felült két szamárra és mindössze egy hét alatt beteljesítette élete fő művét, az annak csillagászati allegóriája, ahogy más vallásokban a napisten dicsősége csúcspontjára ér.[5]

web A „Mindenség vallása” egy olyan alternatív kifejezése, amit én alkottam. Ez egy olyan Napvallás, illetve Egységvallás volna, amely figyelembe veszi külön-külön az egyes népcsoportok lelkületét, miközben egyetlen Teremtőt jelöl meg végső, hangsúlyozom, végső forrásként. Szerintem az emberiség első vallása, ősvallása és archaikus hagyománya ilyen lehetett. Az általam is képviselt Napvallás erre az ősképre épít. A magyarság ezt az ősképet őrzi és képviseli lelkében, ami természetesen nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy több más nép és kultúra is rátalált erre a csodára. De a csoda mára szinte teljesen elveszett, az emberek tudatlansága és téveszméi vették át helyét az eredeti filozófiának, amelynek az előttünk álló aranykorban vissza kell térnie. A Teremtővel való egységünk és a Teremtőben gyökerező testvériségünk – mely az egész emberiségre vonatkozik – nem fakadhat másból, mint emlékezésből. Emlékeznünk kell arra, hogy kik vagyunk. Ez a Napvallás által nyújtott beavatás. (Emlékeztetőül: a vallás szó latinul religio, aminek a jelentése: újra összekötni, újra összekapcsolni)

Vélemény szerint, amíg valaki nem képes túllépni a régi vagy éppen a legújabb hiedelmein, addig valamennyire elkülönül a Mindenségtől. A Szent Szellem, a mindent átható Szellem a bizonyítéka annak, hogy minden teremtés és teremtmény forrása végső soron közös. A magyar-nem magyar, pogány-keresztény, muszlim-gyaur, hívő-hitetlen stb. kettőségeket csak az aranykori tudatosságban élő, lelki kapcsolatokban gondolkodó, új kori emberiség lesz képes meghaladni.

A kvantumfizika már megerősíti a mindent mindennel összekapcsoló és beágyazó energia- és tudatmezők létezését. Tehát a tudomány e tekintetben nem mond ellent a vallásnak. Az emberiség kollektív tudatmezőjébe kapcsolódj be Te is aktív és éber állapotban. Válj Te is Fényben Élővé! (Így hívják a Napvallás, az Egységszemlélet gyakorlóját!) Szabadulj meg minden olyan tévképzettől, mely éket ver és falat emel közéd és embertársaid közé! Árassz harmóniát a világba! Sugározd a Fényt a környezetedbe! Az embernek, a Földnek, a Naprendszernek, a Tejútnak, a Világmindenségnek és a Teremtőnek a részeivel kölcsönös függőségben élünk. Ez a létezésünk alapja. Az aranykorban minden ember érzékelni fogja ezt az összeköttetést. A beavatottak viszont már most is képessé tehetik magukat erre, ha figyelmüket befelé irányítják a harmóniára és minden harmóniaellenes hatást kiegyenlítenek magukban fizikai, érzelmi, gondolati és spirituális szinten!

Nem lehet eléggé hangsúlyoznom, hogy rendkívül fontos időben öltöttél testet. Olyan változások következnek, melyek szükségszerűek és egy jobb korszakba vezetnek át bennünket. A megpróbáltatások rövid terminusához nap mint nap közelebb kerülünk. Eközben DNS-ünket és lelkünket áthatják az új korszak erői, melyek megoldásokat, gyógymódokat és békét teremthetnek az emberben, ha él az általuk nyújtott lehetőséggel. A változás és a karmikus tisztulás sohasem fáklyásmenet, de aki már most elkezdi, annak minden esélye megvan a sikerre. Ismerd meg, hogyan működik a Teremtés, az Élet és benne a sokféle Lélek. Az univerzális energiamezők mindig is jelen voltak az életünkben, csak nem figyeltünk rájuk kellőképpen. A lelked mindig készen áll arra, hogy megismerd Őt. Ne torzított vallási és tudományos doktrínák szemüvegén keresztül tekints magadra, embertársaidra és a világra, hanem a végtelen szeretet és fejlődőképesség jegyében. Aki hisz, az nem aggódik, hanem önmagán dolgozik. Köszönöm, hogy elolvastad a cikkemet, mert már az is sokat számít! Ha időd és erőd engedi, teremts békét és harmóniát önmagadban minden nap!

WP: Ré Ré (régebben Rá alakban írták át) ókori egyiptomi napisten, Egyiptom történelmének egyik legjelentősebb istene. Története során több más istennel is egybeolvadt, köztük Hórusszal, Atummal és Ámonnal. Hatásköre kiterjedt az égre, a földre és az alvilágra is, több teremtésmítoszban is fontos szerepet tölt be, és a király isteni atyjának is tekintették.[1]

Kultuszának első kimutatható jele a II. dinasztia idejéből származik, ahol egy fáraó neve Raneb („A Nap az úr”) volt. A IV. dinasztia idejében az isten hatalma már elérte tetőpontját, a fáraók hivatalos titulatúrájába Hafrétól kezdve bekerült a „Ré fia” cím, és a piramisok, melyek közül a leghíresebbek ekkor épültek, szintén a napkultusszal állnak kapcsolatban. Az V. dinasztia idejére Ré tulajdonképpen az állam hivatalos istenévé vált, az ekkori királyi temetkezések elengedhetetlen kellékei, a naptemplomok talán a héliopoliszi nagy templom mintájára készültek (bár maga az óbirodalmi nagy templom nem került elő).[2] Kultuszközpontja Héliopoliszban volt, ahol alakja egybeolvadt a helyi napistennel, Atummal. Mivel Atum az Enneád első istene és a világ teremtője volt, Rét is annak tekintették. Később Hórusszal is egybeolvadt, ennek az alaknak a neve Ré-Harahti („Ré, a Két Horizont Hórusza”). Heper napisten kultuszát szintén magábaolvasztotta, a szkarabeusz alakban ábrázolt isten innentől Ré egyik megjelenési formája, neve („keletkező”) miatt a hajnali napé. Ugyanígy Atum, akinek neve a befejezést jelentő szóval áll kapcsolatban, a lenyugvó nap jelképe lett, és idős emberként ábrázolták. Mikor az Újbirodalom idején Ámon vette át a főisten szerepet, a két kultusz egyesítése érdekében az ő alakja is egybeolvadt Réével, Ámon-Ré néven. Ámon, aki eredetileg levegőisten és a teremtő elemek egyike volt, korábban nem volt szoláris jellegű isten, a Rével való egyesülés után vált azzá. Az erősödő Ámon-kultusz ellen küzdő Ehnaton, mikor bevezette Aton napisten kultuszát, többmás istennel ellentétben Rét nem bántotta, hanem Atonnal azonosnak tekintette. Ré héliopoliszi főpapjának címe „a látók legnagyobbika”. Ezen kívül is számtalan templom épült neki, és más istenek templomaiban is tisztelték. Ezenkívül a népi vallásban is szerepet játszott, több varázsige említi. Népszerűségét mutatja, hogy számtalan személynévben is előfordult neve a főrangúaktól a köznépig (pl. a Ramszesz név jelentése „Ré gyermeke”). Ré megtestesülése volt a szent Mnevisz-bika, akinek kultusza szintén Héliopoliszban volt, temetkezési helye pedig a várostól északra. Ré kultuszának a kereszténység elterjedése vetett véget,[3] innentől már az egyiptomi papok is csak tudományos érdeklődésből tanulmányozták.[4] Még a keresztény időkben is előfordulnak azonban olyan szövegek, amelyekben Jézushoz, a Szentlélekhez és Réhez könyörögnek.[2]

Réhez számos mítosz fűződik. Az egyik szerint az ő könnyeiből lettek az emberek (az 'ember' és a 'könny' szavak az egyiptomi nyelvben hasonlítanak).[5] A napkorongot magát Ré fizikai megtestesülésének, máskor a szemének tartották, de „Ré szeme” több vad természetű, szoláris jellegű istennő megtestesülése lehetett. Az egyik ilyenről egy mítosz, az Égi Tehén mítosza számol be: hogy Ré elküldte szemét, Szahmet istennőt, hogy büntesse meg az ellene lázadozó emberiséget, a vérszomjas istennő azonban túl sok embert megölt, mire az isten megkönyörült rajtuk, és vörös festékkel kevert sört önttetett a földre; Szahmet vérnek nézte, megitta és lerészegedett, így sikerült megállítani. Ez a mítosz Rét öregemberként mutatja be; „csontjai ezüstté, teste arannyá, haja lazúrkővé vált”. Másik, Ré szemét egy istennő megtestesüléseként említő történet a Napszem-mítosz, melyben Tefnut, Ré szeme vagy Ré leánya (a héliopoliszi teremtéstörténet szerint Atum leánya volt, így a mítosz Ré és Atum azonosítását mutatja) megharagszik apjára és délre vándorol; Thot a bölcsesség istene veszi rá, hogy térjen vissza. A Ré titkos neve címen ismert mítoszban, ami egy XIX. dinasztiabeli papiruszon maradt fenn, egy Ízisz teremtette kígyó megmarta Rét, akit csak akkor volt hajlandó meggyógyítani az istennő, ha cserébe elárulja neki titkos nevét. Ré megtette, így Ízisz lett a világ leghatalmasabb varázslója. A történet rávilágít arra, a névnek mennyire kitüntetett szerepe volt az egyiptomi kultúrában: a név ismerete egyet jelentett a hatalom birtoklásával is. Ha ismertük valakinek az igazi nevét, akkor hatalmat gyakorolhattunk fölötte. Ré naponta végighaladt az ég óceánján egyik horizonttól a másikig Mandzset nevű bárkáján („Az évmilliók bárkája”). Éjjel az Alvilágon haladt át esti, Meszektet nevű bárkáján. Útján több isten kísérte, köztük Hu, Szia és Mehen, akik segítették és védelmezték az alvilág szörnyeivel szemben; itt a káosz istenének tartott Széth pozitív szereplőként tűnik fel, mert ő győzi le Apóphiszt, a hatalmas kígyót, aki el akarja nyelni a bárkát. Reggel, miután áthaladt az Alvilágon, Ré újjászületik Nut égistennő testéből. Halála után az uralkodó is csatlakozott Réhez bárkáján; később, ahogy a túlvilági élet „demokratizálódott”, már minden elhunytról úgy tartották, Ré bárkájára kerül. Az alvilági utazást gyakran ábrázolják a Királyok völgye-beli sírokban; a kísérőszövegekben nyomon követhető Ré és az Alvilág uraként tisztelt Ozirisz interakciója, majd egybeolvadása, ahol Ozirisz vált a kompozit isten testévé, Ré pedig a ba-lelkévé. A történetnek számos variációja létezik, a Naplitánia szerint például Ré saját alakjait látogatja végig az Alvilágban.[6] A világ teremtéséhez hozzátartozott a királyság, a társadalmi rend megteremtése is, így Ré mint teremtő az első uralkodó is volt.[7] Mikor megöregedett, Nut hátán felemelkedett az égbe, innentől utódai kormányozták Egyiptomot. A Westcar-papirusz feljegyzi, hogy az V. dinasztia első három királya – Uszerkaf, Szahuré és Noferirkaré – a héliopoliszi főpap felesége, Ruddzsedet hármasikrei voltak, apjuk pedig maga Ré. A valóságban nem voltak testvérek, de a mitikus kapcsolatot a fáraó és a napisten közt eddigre már állandósult, ahogy a fáraó címei közt a Ré fia is. Ré nevében uralkodni annyit tett, hogy a maat, a helyes világrend szerint uralkodni; Hatsepszut alatt feljegyezték, hogy az Egyiptomot megszálló hükszoszok „Ré nélküli uralkodók” voltak.[8] Magának az igazságnak, a világrendnek megtestesülése, Maat istennő Ré leánya volt. Szintén a lányának, más mítoszokban a feleségének tartották Hathor istennőt.[9] Az V. dinasztia körül már megjelenik női párja, Raet, aki, bár átveszi Ré címeinek női formáját, sosem tesz szert a Rééhez fogható jelentőségre.[9]

Több formában is ábrázolták, leginkább napkorongként, amit ureusz vesz körül védelmezően, és gyakran kiterjesztett szárnyai is voltak. Előfordult ábrázolása sólyom-, kos- vagy szkarabeuszfejű férfiként is; a szkarabeusz, napkorong és kosfejű férfi ábrázolásának kombinációja a felkelő, déli és lenyugvó napot jelentette egyben. Más istenekkel alkotott kompozit formái is előfordulnak: Ámon-Ré nagyrészt átveszi Ámon ábrázolását, de koronáján napkoronggal, Ozirisz-Ré pedig Ozirisz múmiaforma alakja, de feje kosfej (a lenyugvó nap jelképe).[10]

web - Napkultusz az ókortól napjainkig

Réges-régen í­gy elmélkedett egy harcos, ki a bölcsesség útját járta: Mi az ember? Miért nem hatalmasabb a Napnál? S ha az ember olyan jelentékeny lény, akkor miért nem áll meg a Nap égi útján, hogy meggyászoljon egy halálesetet? úgy tűnik, az ember jelentéktelen porszem, hiszen halála egy cseppet sem változtat az élet folyásán. Többek közt ezt az ősi igazságot ismerték fel a Napban, és tisztelték évezredeken keresztül a pogánynak tartott, valójában nagyon is hí­vő népcsoportok 

A Nap végigkí­séri az ember életét, egész generációkét, sőt, történelmi korszakokat néz végig, égi trónján ülve. Maga az ősnyugalom, a higgadtság, a bölcsesség, amely a fény erejével teremt nap mint nap. Nem í­télkezik, látszólag nem is cselekszik, mégis az élet alapvető mozgatórugója. Nélkülözhetetlen a növények oxigéntermeléséhez, az elvetett mag kikeléséhez, az ember szervezetében képződő vitaminok beépüléséhez, vagyis maga az élet.

Útitárs is egyben, a magányos vándorok, utazók társa a végtelen pusztákon, hegyekben és völgyekben. A magányos utazó hozzá igazí­tja teendőit, általa ismeri fel a helyes irányt, állandóságával biztos pontot jelent. Így születtek költemények a Napról, a bölcs égi vándorról, mindenek éltető eleméről.

A Nap szimbólummá lett az emberi világban. A hozzá kapcsolt emberfeletti tulajdonságoknak köszönhetően isteni rangra emelkedett. Ebből eredően pedig uralkodók, királyok származtatták magukat tőle.

De "hétköznapibb" szerepet is kapott: mivel ritmust és ciklikusságot ad az emberi életnek, mérhetővé teszi az időt. A magyar nyelv jól kifejezi a Nap ebbéli szerepét azzal, amikor ugyanezt a hangalakot használja a 24 órás ciklusra, azaz egy "nap" hosszúságra.

De még a "nap-tár" kifejezés is hűen tükrözi ezt a funkciót. "Holnap is felkel a Nap" - lehet hallani a szólást, amikor az örökkévalót próbálják megragadni, de kialakult az időjárással kapcsolatos szólás is a magyar nyelvben: "hétágra süt a nap", amikor az égitest a világ minden sarkát bevilágí­tja.

A több ezer évvel ezelőtt élt földműveseknek nagyon gondosan kellett figyelni a Nap útját, és a változó csillagos eget, mert az égitestek helyzete jelezte nekik előre és határozta meg a soron következő mezőgazdasági teendők idejét.

A Nap elsőrendű fontosságú égitest lett

Olyan isten, akinek képzelt élete rendkí­vül gazdag mitológiát, mondakört hozott létre. ünnepük gyakran kapcsolódik a téli napfordulóhoz, amikortól az éjszakák rövidülnek, a nappalok pedig egyre hosszabbak lesznek. Amikor a világosság fokozatosan "legyőzi" a sötétséget, illetve a tavaszi (március 21-i) napfordulóhoz, amikor végre felolvad a jég, újraéled a természet, indul az asztrológiai új esztendő. De nagyon sokfelé ünnep a nyári napforduló is (szentiván-éj).

A régi egyiptomiak a kozmikus jelenségek fő mozgatójának a Napot tartották. Még a Ní­lusnál is jobban tisztelték. Hitük szerint a Nap minden reggel megszületik a tengerből, az ősví­zből, vagy a lótuszvirág kelyhéből, hogy elűzze a sötétséget, hogy az éjszaka rabsága után új tevékenységre sarkalljon. Az ókori Egyiptomban a nagy istenségek között Ré napisten az egyik legjelentősebb alak volt. Napi útját a Napisten bárkán tette meg, azaz olyan közlekedési eszközön, amilyent maga a nép is használt. Az északi országokban főként kocsin jártak, ezért ott a napistennek kétkerekű szekere volt.

Ehnaton fáraó idejében vált a napkultusz egyedülivé és kizárólagossá, az összes többi istenség rovására. Ré napisten kultuszát Aton, a napkorong neve alatt hirdette. Atont teremtőként, a föld és lakói táplálójaként és éltetőjeként dicsőí­tették. Mivel Egyiptomban a fáraót is istenként tisztelték, í­gy az óbirodalom közepétől kezdve a fáraót is egyenlőnek tartották a Napistennel, származása nem volt kérdéses.

A sumerek, az i. e. IV. évezredi Mezopotámiában fontosnak tartották, hogy áldozatokat mutassanak be az általuk Utunak, illetve Babbarnak, azaz "fényesen ragyogó"-nak nevezett napistennek. Az utánuk jövő akkádok, elsőként teremtettek birodalmat e fontos területen. Õk is folytatták a napkultuszt, az istenséget Samas, azaz "Nap" néven tisztelve. Az ókori Kelet csaknem minden népének megvolt a maga napistene, vagy épp napistennője. Ugyanakkor a Nap az indoeurópai népek legnépszerűbb istenei közé tartozott, és az isteni erő szimbóluma volt. Az ókori India védikus himnuszaiban a mindent látó istennek tartották, aki egyformán látja a jó és a rossz cselekedeteket, elűzi a sötétséget, a rossz álmokat és a betegségeket. A középkori Iránban a napot dicsőí­tő ünnepségek az iszlám előtti idők örökségei voltak.

A napistenről alkotott eszmében a négy fehér ló által röpí­tett kocsi képe számos indoeurópai népnél közös elem. Az urál-altaji és a szibériai népek, köztük a tunguzok, az úzok, a manysik, a hun törzsek is, mind, mind kivétel nélkül napimádóak voltak.

Az ókori Rómában mély tisztelet övezte Szaturnusz istent A néphit úgy tartotta, hogy ez az istenség taní­totta meg az embereket a mezőgazdaság fortélyaira. A Szaturnusz név jelentése is ezt szimbolizálta, vagyis táplálékot adó gabona, a hajtás kisarjadása, az új élet kezdete. December 25-én tartották ünnepét, s az új élet, új fény születésének napjaiban megrendezett ünnepségsorozatot nevezték szaturnáliáknak. A hellén világban december 25-én ülték nagy pompával és örömujjongással a Nap, Héliosz Aión születésnapját születésnapját.

A közép-amerikai inkáknál is a napkultusz volt a vallás meghatározója, és Inti, a napisten számí­tott a leghatalmasabb istenségnek. Kultusza a mintegy 12 milliós birodalom minden lakója számára kötelező volt. Földi megtestesí­tője az uralkodó volt, aki a világi kormányzást is és a vallási ügyek irányí­tását is elvégezte. Az uralkodócsalád önmagát egy mitikus ősön keresztül a napistentől származtatta.

Az indiánok hitvilágában központi alak a teremtő főisten, akinek azonban nem alakult ki kultusza, vagyis azt képzelik róla, hogy a teremtésen túl nem szól bele a világ dolgaiba. Az egyik legjelentősebb vallási szertartásuk azonban a naptánc, amelyet általában évente egyszer, a nyár elején rendeztek meg. A nép összegyűlt, és más törzsekből való vendégekkel együtt megerősí­tették vallásuk alapelemeit a világegyetemről, valamint hitüket a szavakban, rí­tusokban és jelképes tárgyakban jelen lévő természetfeletti erőkben.

A távol-keleti Japánban napistennőt tisztelnek, akitől a mindmáig uralkodó császári ház származtatja magát. A felkelő nap országának nevezik, s állami zászlóján is fehér alapon a napkorong vöröslik. Kí­nában több napistenség ismeretes. Hszi-hot, a napistennőt például "tí­z nap anyjának" nevezik, mivel a régi kí­nai hét tí­znapos volt. Az ő naphintóját nem lovak, hanem hat sárkány húzza. Indiában több néven is tisztelik a napistent, aki az elképzelések szerint hétlovas napszekéren halad át az égen.

A Nap, ez az állandóságot szimbolizáló égitest ha elsötétedik, az a régi hiedelmek szerint baljóslatot, nagy csapást vagy egyéb rossz bekövetkeztését jelentette. Nyilvánvaló volt, hogy a napfogyatkozások félelmet keltettek, és ezt is összekapcsolták isteni beavatkozásokkal.

A régi kí­nai hiedelmek szerint a napfogyatkozást a napevő sárkány okozza, ezért a sárkányt cintányérok és fedők összeütögetésével riasztották el. A vikingek szerint a napfogyatkozásért két farkas okolható, Skoll és Hati. A hindu mitológiában pedig egy gonosz démon, Rahu harap ki időnként egy darabot a napból. A régi feljegyzések szerint csaták sorsa dőlt el ilyenkor, mert a gyávább ellenfél a sötétség hatására megfutamodott.

A korábbi naptiszteletre Európa egyik népcsoportjának, a germánoknak a körében is számos tény mutat.

Nemcsak a feltárt napszekerek, mint amilyen például a trundholmi napkocsi, hanem a hét napjainak a máig használatos pogány, germán és részben római istenekkel történő megnevezése. Így például a vasárnap a napisten nevét őrzi az angol "sunday"-hangalakban, vagy a német "Sonntag" szóban.

A napkultusz "államosí­tása" a római császárokkal kezdődött a Római Birodalomban. Az áttörés Aurelianus császár (270-275) alatt következett be, aki a Sol Invictus, azaz a Legyőzhetetlen Nap hivatalos kultuszát vezette be, ünnepét a téli napfordulóra, december 25-re helyezte. Nagy Konstantin idejében (306-337) azonban Rómát egyre erősödő vallási felfordulás rázta meg, megsokszorozódtak a kereszténység hí­vei. A keresztények és a pogányok háborút ví­vtak egymással, és Constantinus úgy döntött, hogy egyetlen vallás, a kereszténység alatt egyesí­ti Rómát, bár az általa veretett pénzen képmása mellett továbbra is megmaradt a napisten szimbóluma. A történészek máig csodálják azt a ragyogó húzást, amellyel a császár áttérí­tette a napimádó pogányokat a kereszténységre, beolvasztva a pogány szimbólumokat, jeles napokat és szertartásokat a keresztény hagyományba. Karácsony ünnepe ugyanis csak 354-ben került át december 25-re, amikor pápai rendeletben a téli napfordulót az egyházi ünnepek közé iktatta. Jézus születésnapjának meghatározása sem volt kis feladat ebben a korban, ugyanis többféle dátum létezett. A választás valószí­nűleg azért esett végül december 25-re, mert ezzel akarta a keresztény egyház ellensúlyozni a Napisten kultuszát.

A naptisztelet vonatkozásában az uralkodók közül érdemes megemlékezni a francia XIV. Lajosról (1643-1715), a Napkirályról, aki a legnagyobb nyilvánosság előtt propagálta, hogy ő nem más, mint a testet öltött napisten. Az udvari ceremóniák és a különböző műalkotások mind azt hirdették, hogy az uralkodó napként ragyog mindenek felett. A király felkelése és lefekvése is külön szertartás keretében, a felkelő és lenyugvó napra utalt.

A Napisten szimbolikusan ma is jelen, hiszen a napév sarkalatos pontjaihoz ma is valamilyen ünnep, emléknap csatlakozik. A napfordulók egykori napjaihoz a karácsony, vagy a június 24-i Iván-napi tűzgyújtás népszokása, a napéjegyenlőségekhez tavasszal a Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepe, az őszihez a zsidó naptár évenként kissé változó dátumú újéve emlí­thető példának.

Amí­g az ember szoros kapcsolatban élt a természettel, mindig is érezte parányi mivoltát, amikor felnézett a Napra, és elgondolkodott a saját és az őt körülvevő élővilág jelentőségén. Épp ezért tisztelte, csodálta a Napot, de ugyanakkor azt is felismerte, hogy ő maga nem hatalmasabb a Napnál. Így történhetett, hogy a történelem hajnalán az ember elkezdte származtatni önmagát a Naptól, hogy hatalmasnak és bölcsnek kiálthassa ki magát. A Nap viszont végtelen idők óta járja égi útját, a szent tudás, és a természet titkának birtokában, mit sem törődve az emberi gondolatokkal.

WP A solar deity (also sun god or sun goddess) is a sky deity who represents the Sun, or an aspect of it, usually by its perceived power and strength. Solar deities and sun worship can be found throughout most of recorded history in various forms. The Sun is sometimes referred to by its Latin name Sol or by its Greek name Helios. The English word sun stems from Proto-Germanic *sunnǭ.[1]

Overview[szerkesztés] The Neolithic concept of a "solar barge" (also "solar bark", "solar barque", "solar boat" and "sun boat", a mythological representation of the sun riding in a boat) is found in the later myths of ancient Egypt, with Ra and Horus. Predynasty Egyptian beliefs attribute Atum as the sun-god and Horus as a god of the sky and sun. As the Old Kingdom theocracy gained power, early beliefs were incorporated with the expanding popularity of Ra and the Osiris-Horus mythology. Atum became Ra-Atum, the rays of the setting sun. Osiris became the divine heir to Atum's power on Earth and passes his divine authority to his son Horus.[2] Early Egyptian myths imply the sun is within the lioness, Sekhmet, at night and is reflected in her eyes; or that it is within the cow, Hathor, during the night, being reborn each morning as her son (bull).

Mesopotamian Shamash plays an important role during the Bronze Age, and "my Sun" is eventually used as an address to royalty. Similarly, South American cultures have a tradition of Sun worship, as with the Incan Inti.

Proto-Indo-European religion has a solar chariot, the sun as traversing the sky in a chariot.[citation needed] In Germanic mythology this is Sol, in Vedic Surya, and in Greek Helios (occasionally referred to as Titan) and (sometimes) as Apollo. In Proto-indo-European mythology the sun appears to be a multilayered figure, manifested as a goddess but also perceived as the eye of the sky father Dyeus.[3][4]

During the Roman Empire, a festival of the birth of the Unconquered Sun (or Dies Natalis Solis Invicti) was celebrated on the winter solstice—the "rebirth" of the sun—which occurred on December 25 of the Julian calendar. In late antiquity, the theological centrality of the sun in some Imperial religious systems suggest a form of a "solar monotheism". The religious commemorations on December 25 were replaced under Christian domination of the Empire with the birthday of Christ.[5]

Africa[szerkesztés] The Tiv people consider the Sun to be the son of the supreme being Awondo and the Moon Awondo's daughter. The Barotse tribe believes that the Sun is inhabited by the sky god Nyambi and the Moon is his wife. Some Sara people also worship the sun.

Even where the sun god is equated with the supreme being, in some African mythologies he or she does not have any special functions or privileges as compared to other deities. The ancient Egyptian god of creation, Amun is also believed to reside inside the sun. So is the Akan creator deity, Nyame and the Dogon deity of creation, Nommo. Also in Egypt, there was a religion that worshipped the sun directly, and was among the first monotheistic religions: Atenism.

Isis, bearing her solar disk and horns nurses her infant, Horus Sun worship was prevalent in ancient Egyptian religion. The earliest deities associated with the sun are all goddesses: Wadjet, Sekhmet, Hathor, Nut, Bast, Bat, and Menhit. First Hathor, and then Isis, give birth to and nurse Horus and Ra. Hathor the horned-cow is one of the 12 daughters of Ra, gifted with joy and is a wet-nurse to Horus.

From at least the 4th Dynasty of ancient Egypt, the sun was worshipped as the deity Re (pronounced probably as Riya, meaning simply 'the sun'), and portrayed as a falcon headed god surmounted by the solar disk, and surrounded by a serpent. Re supposedly gave warmth to the living body, symbolised as an ankh: a "T" shaped amulet with a looped upper half. The ankh, it was believed, was surrendered with death, but could be preserved in the corpse with appropriate mummification and funerary rites. The supremacy of Re in the Egyptian pantheon was at its highest with the 5th Dynasty, when open air solar temples became common. In the Middle Kingdom of Egypt, Re lost some of his preeminence to Osiris, lord of the West, and judge of the dead. In the New Empire period, the sun became identified with the dung beetle, whose spherical ball of dung was identified with the sun. In the form of the sun disc Aten, the sun had a brief resurgence during the Amarna Period when it again became the preeminent, if not only, divinity for the Pharaoh Akhenaton.[6][7]

The Sun's movement across the sky represents a struggle between the Pharaoh's soul and an avatar of Osiris. Ra travels across the sky in his solar-boat; at dawn he drives away the demon king Apep. The "solarisation" of several local gods (Hnum-Re, Min-Re, Amon-Re) reaches its peak in the period of the fifth dynasty.

N27 Akhet (horizon) in hieroglyphs Rituals to the god Amun who became identified with the sun god Ra were often carried out on the top of temple pylons. A Pylon mirrored the hieroglyph for 'horizon' or akhet, which was a depiction of two hills "between which the sun rose and set",[8] associated with recreation and rebirth. On the first Pylon of the temple of Isis at Philae, the pharaoh is shown slaying his enemies in the presence of Isis, Horus and Hathor. In the eighteenth dynasty, the earliest-known monotheistic head of state, Akhenaten changed the polytheistic religion of Egypt to a monotheistic one, Atenism of the solar-disk and is the first recorded state monotheism. All other deities were replaced by the Aten, including Amun-Ra, the reigning sun god of Akhenaten's own region. Unlike other deities, the Aten did not have multiple forms. His only image was a disk—a symbol of the sun.

Soon after Akhenaten's death, worship of the traditional deities was reestablished by the religious leaders (Ay the High-Priest of Amen-Ra, mentor of Tutankhaten/Tutankhamen) who had adopted the Aten during the reign of Akhenaten.

Aztec mythology[szerkesztés] In Aztec mythology, Tonatiuh (Nahuatl: Ollin Tonatiuh, "Movement of the Sun") was the sun god. The Aztec people considered him the leader of Tollan (heaven). He was also known as the fifth sun, because the Aztecs believed that he was the sun that took over when the fourth sun was expelled from the sky. According to their cosmology, each sun was a god with its own cosmic era. According to the Aztecs, they were still in Tonatiuh's era. According to the Aztec creation myth, the god demanded human sacrifice as tribute and without it would refuse to move through the sky. The Aztecs were fascinated by the sun and carefully observed it, and had a solar calendar similar to that of the Maya. Many of today's remaining Aztec monuments have structures aligned with the sun.[9]

In the Aztec calendar, Tonatiuh is the lord of the thirteen days from 1 Death to 13 Flint. The preceding thirteen days are ruled over by Chalchiuhtlicue, and the following thirteen by Tlaloc.

Arabia[szerkesztés] Sun worship was apparently practiced in Pre-Islamic Arabia, abolished only under Muhammad.[10] The Arabian solar deity appears to have been a goddess, Shams/Shamsun, most likely related to the Canaanite Shapash and broader middle-eastern Shamash. She was the patron goddess of Himyar, and possibly exalted by the Sabaeans and early Bedouin.[11][12][13]

Buddhism[szerkesztés]

This section needs additional citations for verification. Please help improve this article by adding citations to reliable sources. Unsourced material may be challenged and removed. (December 2011) (Learn how and when to remove this template message) In Buddhist cosmology, the bodhisattva of the Sun is known as Sūryaprabha ("having the light of the sun"); in Chinese he is called Rigong Riguang Pusa (The Bright Solar Bodhisattva of the Solar Palace), Rigong Riguang Tianzi (The Bright Solar Prince of the Solar Palace), or Rigong Riguang Zuntian Pusa (The Greatly Revered Bright Solar Prince of the Solar Palace), one of the 20 or 24 guardian devas.

Sūryaprabha is often depicted with Candraprabha ("having the light of the moon"), called in Chinese Yuegong Yueguang Pusa (The Bright Lunar Bodhisattva of the Lunar Palace), Yuegong Yueguang Tianzi ( The Bright Lunar Prince of the Lunar Palace), or Yuegong Yueguang Zuntian Pusa (The Greatly Revered Bright Lunar Prince of the Lunar Palace). Together with Bhaiṣajyaguru Buddha (Chinese: Yaoshi Fo) these two bodhisattvas constitute the Dongfang San Sheng (Three Holy Sages of the Eastern Quarter).

Chinese mythology[szerkesztés]

Taiyang Shen, the Chinese solar deity

Statue of the sun goddess Xihe charioteering the sun, being pulled by a dragon, in Hangzhou In Chinese mythology (cosmology), there were originally ten suns in the sky, who were all brothers. They were supposed to emerge one at a time as commanded by the Jade Emperor. They were all very young and loved to fool around. Once they decided to all go into the sky to play, all at once. This made the world too hot for anything to grow. A hero named Hou Yi shot down nine of them with a bow and arrow to save the people of the earth. He is still honored this very day. In another myth, the solar eclipse was caused by the magical dog of heaven biting off a piece of the sun. The referenced event is said to have occurred around 2,160BCE. There was a tradition in China to make lots of loud celebratory sounds during a solar eclipse to scare the sacred "dog" away. The Deity of the Sun in Chinese mythology is Ri Gong Tai Yang Xing Jun (Tai Yang Gong / Grandfather Sun) or Star Lord of the Solar Palace, Lord of the Sun. In some mythologies, Tai Yang Xing Jun is believed to be Hou Yi. Tai Yang Xing Jun is usually depicted with the Star Lord of the Lunar Palace, Lord of the Moon, Yue Gong Tai Yin Xing Jun (Tai Yin Niang Niang / Lady Tai Yin). Worship of the moon goddess Chang'e and her festivals are very popular among followers of Chinese folk religion and Taoism. Similar to Santa Claus and Christmas in the West, the goddess and her holy days are ingrained in Chinese popular culture.

Baltic mythology[szerkesztés] Those whom practice Dievturība, beliefs of traditional Latvian culture, celebrate the Sun goddess, Saulė and known in traditional Lithuanian beliefs as Saulé. Saule/Saulé is among the most important deities in Baltic mythology/traditions.

Celtic[szerkesztés] Though traditionally gods like Lugh and Belenos have been considered to be male sun gods, this assessment is derived from their identification with the Roman Apollo, and as such this assessment is controversial.[citation needed] The sun in Celtic culture is nowadays assumed to have been feminine,[14][15][16] and several goddesses have been proposed as possibly solar in character.

In Irish, the name of the sun, Grian, is feminine. The figure known as Áine is generally assumed to have been either synonymous with her, or her sister, assuming the role of Summer Sun while Grian was the Winter Sun.[17] Similarly, Étaín has at times been considered to be another theonym associated with the sun; if this is the case, then the pan-Celtic Epona might also have been originally solar in nature,[17] though Roman syncretism pushed her towards a lunar role.[citation needed]

The British Sulis has a name cognate with that of other Indo-European solar deities such as the Greek Helios and Indic Surya,[18][19] and bears some solar traits like the association with the eye as well as epithets associated with light. The theonym Sulevia, which is more widespread and probably unrelated to Sulis,[20] is sometimes taken to have suggested a pan-Celtic role as a solar goddess.[14] She indeed might have been the de facto solar deity of the Celts.[citation needed]

The Welsh Olwen has at times been considered a vestige of the local sun goddess, in part due to the possible etymological association[21] with the wheel and the colours gold, white and red.[14]

Brighid has at times been argued as having had a solar nature, fitting her role as a goddess of fire and light.[14]

Hinduism[szerkesztés]

The Hindu solar deity Surya being driven across the sky in his chariot The Ādityas are one of the principal deities of the Vedic classical Hinduism belonging to Solar class. In the Vedas, numerous hymns are dedicated to Mitra, Varuna, Savitr etc.

Even the Gayatri mantra, which is regarded as one of the most sacred of the Vedic hymns is dedicated to Savitr, one of the principal Ādityas. The Adityas are a group of solar deities, from the Brahmana period numbering twelve. The ritual of sandhyavandanam, performed by Hindus, is an elaborate set of hand gestures and body movements, designed to greet and revere the Sun.

The sun god in Hinduism is an ancient and revered deity. In later Hindu usage, all the Vedic Ādityas lost identity and metamorphosed into one composite deity, Surya, the Sun. The attributes of all other Ādityas merged into that of Surya and the names of all other Ādityas became synonymous with, or epithets of, Surya.

The Ramayana has Rama as a descendant of the Surya, thus belonging to the Suryavansha or the clan of the Sun. The Mahabharata describes one of its warrior heroes, Karna, as being the son of the Pandava mother Kunti and Surya.

The sun god is said to be married to the goddess Ranaadeh, also known as Sanjnya. She is depicted in dual form, being both sunlight and shadow, personified. The goddess is revered in Gujarat and Rajasthan.

The charioteer of Surya is Aruna, who is also personified as the redness that accompanies the sunlight in dawn and dusk. The sun god is driven by a seven-horsed Chariot depicting the seven days of the week.

In India, at Konark, in the state of Odisha, a temple is dedicated to Surya. The Konark Sun Temple has been declared a UNESCO World Heritage Site. Surya is the most prominent of the navagrahas or nine celestial objects of the Hindus. Navagrahas can be found in almost all Hindu temples. There are further temples dedicated to Surya, one in Arasavilli, Srikakulam District in AndhraPradesh, one in Gujarat at Modhera and another in Rajasthan. The temple at Arasavilli was constructed in such a way that on the day of Radhasaptami, the sun's rays directly fall on the feet of the Sri Suryanarayana Swami, the deity at the temple.

Chhath (Hindi: छठ, also called Dala Chhath) is an ancient Hindu festival dedicated to Surya, the chief solar deity, unique to Bihar, Jharkhand and the Terai. This major festival is also celebrated in the northeast region of India, Madhya Pradesh, Uttar Pradesh, and parts of Chhattisgarh. Hymns to the sun can be found in the Vedas, the oldest sacred texts of Hinduism. Practiced in different parts of India, the worship of the sun has been described in the Rigveda. There is another festival called Sambha-Dasami, which is celebrated in the state of Odisha for the surya.

The Gurjars (or Gujjars), were Sun-worshipers and are described as devoted to the feet of the sun god Surya. Their copper-plate grants bear an emblem of the Sun and on their seals too, this symbol is depicted.[22]

Indonesian mythology[szerkesztés]

This section needs additional citations for verification. Please help improve this article by adding citations to reliable sources. Unsourced material may be challenged and removed. (August 2011) (Learn how and when to remove this template message) Solar gods have a strong presence in Indonesian mythology. In some cases the Sun is revered as a "father" or "founder" of the tribe. This may apply for the whole tribe or only for the royal and ruling families. This practise is more common in Australia and on the island of Timor, where the tribal leaders are seen as direct heirs to the sun god.

Some of the initiation rites include the second reincarnation of the rite's subject as a "son of the Sun", through a symbolic death and a rebirth in the form of a Sun. These rituals hint that the Sun may have an important role in the sphere of funerary beliefs. Watching the Sun's path has given birth to the idea in some societies that the deity of the Sun descends in to the underworld without dying and is capable of returning afterward. This is the reason for the Sun being associated with functions such as guide of the deceased tribe members to the underworld, as well as with revival of perished. The Sun is a mediator between the planes of the living and the dead.

Theosophy[szerkesztés] Main article: Spiritual Hierarchy § Cosmic beings functioning within the Sun The primary local deity in Theosophy is the Solar Logos, "the consciousness of the sun".[23]

Solar myth[szerkesztés] Three theories exercised great influence on nineteenth and early twentieth century mythography, beside the Tree worship of Mannhardt and the Totemism of J. F. McLennan, the "Sun myth" of Alvin Boyd Kuhn and Max Müller.

R. F. Littledale criticized the Sun myth theory when he illustrated that Max Müller on his own principles was himself only a Solar myth, whilst Alfred Lyall delivered a still stronger attack on the same theory and its assumption that tribal gods and heroes, such as those of Homer, were mere reflections of the Sun myth by proving that the gods of certain Rajput clans were really warriors who founded the clans not many centuries ago, and were the ancestors of the present chieftains.[24]

Solar barge and sun chariot[szerkesztés]

Ra aboard the Atet, his solar barge A "solar barge"—also known as a "solar bark", "solar barque", "solar boat", or "sun boat"—is a mythological representation of the sun riding in a boat. The most famous of these is the Atet, the barge of the Egyptian sun god Ra. The "Khufu ship", a 43.6-meter-long vessel that was sealed into a pit in the Giza pyramid complex at the foot of the Great Pyramid of Giza around 2500 BC, is a full-size surviving example which may have fulfilled the symbolic function of a solar barque. This boat was rediscovered in May 1954 when archeologist Kamal el-Mallakh and inspector Zaki Nur found two ditches sealed off by about 40 blocks weighing 17 to 20 tonnes each. This boat was disassembled into 1,224 pieces and took over 10 years to reassemble. A nearby museum was built to house this boat.[25]

Other sun boats were found in Egypt dating to different pharonic dynasties.[26]

Examples include: Neolithic petroglyphs which (it has been speculated) show solar barges The many early Egyptian goddesses who are related as sun deities and the later gods Ra and Horus depicted as riding in a solar barge. In Egyptian myths of the afterlife, Ra rides in an underground channel from west to east every night so that he can rise in the east the next morning. The Nebra sky disk, which is thought to show a depiction of a solar barge. Nordic Bronze Age petroglyphs, including those found in Tanumshede often contains barges and sun crosses in different constellations. A "sun chariot" is a mythological representation of the sun riding in a chariot. The concept is younger than that of the solar barge, and typically Indo-European, corresponding with the Indo-European expansion after the invention of the chariot in the 2nd millennium BC.

Examples include these: In Norse mythology, the chariot of the goddess Sól, drawn by Arvak and Alsvid. The Trundholm sun chariot dates to the Nordic Bronze Age, more than 2,500 years earlier than the Norse myth, but is often associated with it. Greek Helios riding in a chariot,[27] (see also Phaëton)[28] Sol Invictus depicted riding a quadriga on the reverse of a Roman coin.[29] Vedic Surya riding in a chariot drawn by seven horses The sun itself also was compared to a wheel, possibly in Proto-Indo-European, Greek hēliou kuklos, Sanskrit suryasya cakram, Anglo-Saxon sunnan hweogul (PIE *swelyosyo kukwelos).

Male and female

This section needs additional citations for verification. Please help improve this article by adding citations to reliable sources. Unsourced material may be challenged and removed. (February 2013) (Learn how and when to remove this template message)

The warrior goddess Sekhmet, shown with her sun disk and cobra crown. Solar deities are often thought of as male while the lunar deity is female, but the opposite case is also seen. The cobra (of Pharaoh Son of Ra), the lioness (daughter of Ra), the cow (daughter of Ra), the dominant symbols of the most ancient Egyptian deities, carried their relationship to the sun atop their heads; they were female and their cults remained active throughout the history of the culture. Later a sun god (Aten) was established in the eighteenth dynasty on top of the other solar deities, before the "aberration" was stamped out and the old pantheon re-established. When male deities became associated with the sun in that culture, they began as the offspring of a mother (except Ra, King of the Gods who gave birth to himself).

In Germanic mythology the Sun is female and the Moon is male. The corresponding Old English name is Siȝel [ˈsɪjel], continuing Proto-Germanic *Sôwilô or *Saewelô. The Old High German Sun goddess is Sunna. In the Norse traditions, Sól rode through the sky on her chariot every day, pulled by two horses named Arvak and Alsvid. Sól also was called Sunna and Frau Sunne.

Other cultures that have sun goddesses include the Lithuanians (Saulė) and Latvians (Saule), the Finns (Päivätär, Beiwe) and the related Hungarians. Sun goddesses are found around the world in Australia (Bila, Walo), India (Bisal-Mariamna, Bomong, Kn Sgni), among the Hittites (Wurusemu), and Egyptians (Sekhmet), in Native America, among the Cherokee (Unelanuhi), Natchez (Wal Sil), Inuit (Malina), and Miwok (Hekoolas), and in Asia among the Japanese (Amaterasu).

  1. ↑ a b Nevill Drury: A miszticizmus és az ezoterikus tanok lexikona
  2. ↑ Keresztyén Bibliai Lexikon, Magyarországi Református Egyház Kálvin János Kiadó, Budapest, 1993. Szerk. Dr. Bartha Tibor.
  3. ↑ Herbert Haag: Bibliai Lexikon, Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Budapest, 1989
  4. ↑ DEÉR JÓZSEF: A MAGYARSÁG A NOMÁD KULTÚRKÖZÖSSÉGBEN
  5. ↑ a b Ponori Thewrewk Aurél: A hozzánk legközelebbi csillag (magyar nyelven). MCSE. (Hozzáférés: 2010. október 18.)
A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Szerkesztő:Milei.vencel/sun&oldid=21857651”