Főmenü megnyitása
A türegeták szállásterülete (i. e. 82.)

A türegeták – görögösen türegetai (τυρεγεται), illetve mürgetai (μυργεται), türangeitai (τυραγγειται), türangetai (tυραγγεται), latin nyelvű forrásokban tyregetae – a szkíta népek körébe tartoztak. Egykor a kelet-európai pusztán, a Dnyeszter, a Prut és a Szeret mellékén laktak. Megszólításuk a Dnyeszter szkíta nevére (görögösen Türész: Τυρης) hivatkozik.

ForrásainkbanSzerkesztés

A türegeták kívül estek a történetírók látóterén. Nevükön és lakóhelyükön kívül nemigen közölnek róluk egyebet. Történetüket, nagy vonalakban, a régészek munkája alapján tudjuk körvonalazni.

Első ízben Hékataiosz (i. e. 6. század vége) említi őket – „mürgetai (μυργεται), szkíta nép” –, s azután Sztrabón:

A Borysthenes és Ister közötti vidéken felül fekvő egész tartománynak első része a géták pusztasága; azután jőnek a tyrigéták; s ezek után a sarmataféle jazygok s az ugynevezett királyiak és urgok, nagyobbrészt nomádok, kevesen pedig földmiveléssel is foglalkoznak. Mondják hogy ezek az Ister hosszában is laktak, gyakran mind a két parton.” (Télfy János fordítása.)[1]

A Borüszthenész és az Iszter a Dnyeper, illetve az Al-Duna ókori neve. A géták a Keleti-Balkánon és a Havasalföldön élő trák–szkíták voltak, az erdélyi dákok rokonai. A szarmatáknak is címzett jazigok, avagy ászik úgyszintén a szkíta népek körébe tartoztak. A királyiak és urgok megszólítás a királyi szkítákra vonatkozik. Sztrabón idejében egy-egy csoportjuk az Al-Duna (Kis-Szkítia), illetve a Krím-félsziget vidékén lakott.

A türegeták Klaudiosz Ptolemaiosz és Caius Plinius Secundus munkájában is szerepelnek, ám puszta felsorolásnál többel nevezett szerzők sem szolgálnak.

TörténetükSzerkesztés

Az i. e. 8. században a királyi szkíták elköltöztek ősi lakóhelyükről, a Donyec, a Don, a Volga és az Urál folyó vidékén elterülő pusztáról. Megszállták a Kaukázus északi előterét és a kelet-európai puszta nyugati felét, birtokba vették a Kaukázus és a Dnyeszter közötti területeket. Az i. e. 7. század első felében betörtek a Kaukázuson túli vidékre is.[2][3]

A kelet-európai puszta régebbi lakói, a régészek által korainak nevezett szkíták – helytelenül kimmereknek is címezik őket – nyugat felé vonultak. Elfoglalták a Dnyeszter, a Prut és a Szeret vidékét, valamint Délkelet-Európa erdős pusztákkal borított tartományait: a Havasalföldet, az Erdélyi-medencét, az Alföld nagyobb részét, valamint a Kisalföld északi felét. Megjelentek Közép-Európa egyes vidékein, pl. a mai Lengyelország területén is. Magukat, a görögök hallása szerint, agathürszoi névvel illették.[2][3]

A Keleti-Balkán északi területeit, a Dnyeszter, a Prut és a Szeret vidékét, az Erdélyi-medencét, valamint a Tiszántúl területét a késői bronzkor óta a tráknak nevezett nép birtokolta. Az említett helyeken szkítáink a trákok urai lettek, velük összeötvöződtek. Alföldünkön az urnamezős és a Kyjatice csoport rovására terjeszkedtek. Lengyelország területén egy időre befolyásuk alá vonták a lausitzi csoportot.[2][3]

A régészek által korainak nevezett szkíták, kisebbségben, néhány száz év alatt összekovácsolódtak az általuk uralt népekkel. A Kelet-Európában, a Havasalföldön, az Erdélyi-medencében, illetve a Tiszántúlon lakók a trákokhoz hasonultak. Eredeti nevüket (görögösen agathürszoi) az i. e. 4. században már nem használták. E vegyes, trák–szkíta népességek sorsa azután különbözőképpen alakult.

A kelet-európaiak (türegetai) a dákok befolyása alá kerültek, Boirebisztasz halála után azonban újra visszanyerték szabadságukat. A népvándorláskor idején tűntek el végleg forrásainkból; szétszóródtak a környező népek között. Részben – vélhetően – az i. e. 2. században a Közép-Ázsiából kivándorló, szarmatának címzett ászikhoz csatlakoztak.

HivatkozásokSzerkesztés

ForrásokSzerkesztés

Kapcsolódó szócikkekSzerkesztés