Tinórufélék

gombacsalád

A tinórufélék (Boletaceae) a tinórualkatúak (Boletales) rendjének egyik családja. 2021-ben a családba 96 nemzetséget és 1488 fajt soroltak. Legfőbb jellegzetességük a kalapos termőtest alján található pórusos (és nem lemezes) termőréteg. A család legtöbb faja erdőben él, különböző fákkal györérkapcsoltsági szimbiózist, mikorrhizát képeznek. A magyarországon élő fajokat tinórunak vagy vargányának nevezik. Számos gasztronómiailag értékes faj található köztük (ízletes vargánya, bronzos vargánya, királytinóru), egyesek viszont mérgezőek (sátántinóru).

Infobox info icon.svg
Tinórufélék
Ízletes vargánya
Rendszertani besorolás
Ország: Gombák (Fungi)
Törzs: Bazídiumos gombák
Osztály: Agaricomycetes
Rend: Boletales
Család: Boletaceae
Chevall. (1826)
Típusnemzetség
Boletus
Fr. (1821)
Hivatkozások
Wikifajok

A Wikifajok tartalmaz Tinórufélék témájú rendszertani információt.

Commons

A Wikimédia Commons tartalmaz Tinórufélék témájú kategóriát.

JellemzőkSzerkesztés

A család fajainak többsége viszonylag nagy, húsos, kalapos termőtestet fejleszt. Döntő többségüknél a kalap alján található termőréteg csöves szerkezető, bár van néhány lemezes felépítésű kivétel (pl. a Phylloporus nemzetség). Spóraporuk olív (sárgászöld), sárgás, barnás vagy borvörös színű, a spórák pedig általában orsó vagy ovális-orsó alakúak. Sok faj esetében a termőtest húsa sérüléskor, levegőre kerüléskor kékre, vörösre vagy feketére színeződik, mert a bennük lévő pulvinsavszármazékok oxidálódnak.[1]

Elterjedés és életmódSzerkesztés

A tinórufélék az Antarktisz kivételével valamennyi kontinensen előfordulnak. A mérsékelt övi erdők régóta jól ismert és sokat tanulmányozott lakói, de újabban a trópusi erdőkben és a déli féltekén is leírták változatosságukat. Egy 1972-es kutatás során egyedül Szingapúr szigetén 60 fajukat írták össze, a Maláj-félszigeten és Borneón pedig 140 fajt írtak le, de becslésük alapján legalább ugyanennyi várt még felfedezésre.[2] Kínából 52 nemzetség legalább 100 faja ismert.[3] Számos fajuk melegkedvelő, így a Földközi-tenger térségében is gyakoriak.[4]

Sok más gombához hasonlóan legtöbb fajuk a talajban különféle fák gyökereihez kapcsolódik, kölcsönösen előnyös szimbiotikus kapcsolatot, mikorrhizát alakítva ki.[5] Kivételek ezen a téren is akadnak, az ősi Buchwaldoboletus és Pseudoboletus nemzetségek fajai szaprotrófok vagy élősködők.[6] Lehetséges, hogy a Chalciporus nemzetség tagjai más gombák parazitái.[7]

A mérsékelt égöv alatt leggyakoribb szimbiotikus partnerük a tölgy, a bükk és a szelídgesztenye.[8] Néhány faj a tűlevelűeket (luc, jegenyefenyő) részesíti előnyben. A mediterrán térségben a tinóruk jellemzően az örökzöld tölgyfajok partnerei,[4] de egyes fajok kivételképpen a cserjetermetű szuharokkal (Cistus) lépnek kapcsolatba.[9] Számos faj fagyérzékeny és nyári melegben vagy ősz elején fejlesztenek termőtestet. A talajt illetően is válogatósak lehetnek; ilyen a savanyú talajt preferáló bronzos vargánya vagy az inkább meszes talajon növő, mérgező sátántinóru.[10] Az okkerszínű tinóru viszont bármilyen pH-jú talajon megél.[4]

Sok tinóru és vargánya ehető, sőt vannak közöttük kimondottan keresettek is, mint pl. az ízletes vargánya. Egyes fajok (mint a sátántinóru) mérgezőek, de a tünetek többnyire az emésztőrendszerre korlátozódnak és a mérgezés nem halálos.

OsztályozásSzerkesztés

A Boletaceae családot a francia François Fulgis Chevallier választotta le az Agaricaceae családról 1826-ban. A csoport ekkor még csak 5 nemzetséget tartalmazott (azóta a Boletus kivételével valamennyit más családokba helyezták át).

A család 1986-ban még mindig csak 26 nemzetséget és 415 fajt zárt magába.[11] A 2000-es években molekuláris genetikai vizsgálatokkal feltárták hogy a nemzetségek nagyrészt polifiletikusak és számos új genust vezettek be. 2021-ben a tinórufélékhez már 96 nemzetség és 1488 faj tartozott:[12]

JegyzetekSzerkesztés

  1. Nelson SF. (2010). „Bluing components and other pigments of Boletes”. Fungi 3 (4), 11–14. o.  
  2. Corner EJH.. Boletus in Malaysia. Government Printing Office/Botanic Gardens, Singapore (1972). OCLC 668353 
  3. (2016) „One hundred noteworthy boletes from China”. Fungal Diversity 81, 25–188 [145]. o. DOI:10.1007/s13225-016-0375-8.  
  4. a b c (2019) „Present status and future of boletoid fungi (Boletaceae) on the island of Cyprus: cryptic and threatened diversity unraveled by 10-year study.”. Fungal Ecology 41 (13), 65–81. o. DOI:10.1016/j.funeco.2019.03.008.  
  5. (2006) „Fungal relationships and structural identity of their ectomycorrhizae Mycological Progress”. Mycologia 5 (2), 67–107. o. DOI:10.3852/13-052. PMID 24871600.  
  6. Pilát A. (1969). „Buchwaldoboletus. Genus novum Boletacearum”. Friesia 9 (1–2), 217–8. o.  
  7. Tedersoo L, May TW, Smith ME (2010). „Ectomycorrhizal lifestyle in fungi: global diversity, distribution, and evolution of phylogenetic lineages”. Mycorrhiza 20 (4), 217–263. o. DOI:10.1007/s00572-009-0274-x. PMID 20191371.  
  8. Alessio CL.. Boletus Dill. ex L. (sensu lato), Fungi Europaei. Saronno, Italy: Libreria editrice Biella Giovanna (1985) 
  9. (2006) „An overview of Cistus ectomycorrhizal fungi”. Mycorrhiza 16 (6), 381–395. o. DOI:10.1007/s00572-006-0047-8. PMID 16896800.  
  10. Fungi of Northern Europe 1: Larger Fungi (Excluding Gill-Fungi). Penguin, 104. o. (1977). ISBN 0-14-063005-8 
  11. Singer R.. The Agaricales in Modern Taxonomy, 4th, Königstein im Taunus, Germany: Koeltz Scientific Books (1986). ISBN 3-87429-254-1 
  12. Boletaceae Catalogue of Life

FordításSzerkesztés

  • Ez a szócikk részben vagy egészben a Boletaceae című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.