Tu–12

A Tu–12, vagy 77-es gyártmány az 1940-es évek végén a Szovjetunióban a Tupoljev tervezőiroda által kifejlesztett közepes hatótávolságú sugárhajtású bombázó repülőgép, a Tu–2 bombázón alapuló kísérleti sugárhajtású bombázórepülőgép-család utolsó tagja. A Szovjetunióban hadrendbe állított első sugárhajtású bombázó.

Tu–12
Tu–12 bombázó makettje
Funkció	könnyűbombázó repülőgép
Gyártó	23. sz. állami repülőgépgyár
Tervező	Tupoljev tervezőiroda (Andrej Tupoljev)
Gyártási darabszám	kb. 50 db
Első felszállás	1947. július 27.
Szolgálatba állítás	kísérleti típus
A Wikimédia Commons tartalmaz Tu–12 témájú médiaállományokat.

Története

Andrej Tupoljev csak közbülső megoldásnak szánta a későbbi, nagyobb harcértékű sugárhajtású bombázók alkalmazásához szükséges tapasztalatok megszerzése céljából. A fejlesztési munkálatokat Szergej Jeger irányította. A tervezéshez a Tu–2 sárkányszerkezetét vették alapul. A gép futóművét a Tu–2-es hárompontos (farokkerekes) elrendezéséről tricikli (orrfutós) rendszerűvé alakították. A sugárhajtóművek számára a szárnyak középső részén alakították ki a hajtóműgondolákat. A megfelelő hazai sugárhajtómű hiánya miatt a gépbe a Roll-Royce Nene gázturbinás sugárhajtóműveket építették.

Az első két prototípust a Tupoljev-tervezőiroda 156. sz. üzemében építették meg. A 77-es gyártmányjelzésű prototípus 1947 júliusára készült el. Miután az első elkészült gépet átszállították Zsukovszkijba majd ismét összeszerelték, 1947. július 27-én sor került az első felszállásra. A berepülés során a gép fedélzetén Tupoljev is helyet foglalt. A gépet néhány tesztrepülést követően bemutatták az 1947-es tusinói légiparádén is. A gyári berepülések 1947. szeptemberére befejeződtek, majd 1948. október 4. és február 27. között sor került az állami légihatósági tesztekre.

A moszkvai 23. sz. állami repülőgépgyár (GAZ–23) egy kisebb, kb. 50 db-os sorozatot gyártott a repülőgépből, melybe már a Rolls-Royce Nene I gázturbinás sugárhajtómű szovjet másolatát, az RD–45-ös hajtóművet építették (a hajtómű típusjelzése a gyártóra, a 45. sz. gépgyárra utal). Az elkészült gépeket a Szovjet Légierő állította hadrendbe Tu–12 típusjelzéssel, és elsősorban a sugárhajtású repülés gyakorlására, kiképzésre használták.

Egy példányát átépítették repülő laboratóriummá. Ez a gép a Tu–12LL (letajuscsaja laboratorija) jelzést kapta és az 1950-es évek elején lüktető sugárhajtóművek légi teszteléséhez használták. A Tu–12LL-t később a Bisznovat LM–15 szuperszonikus légicélhoz a Bondarjuk-tervezőirodában kifejlesztett RD–550 típusú sugárhajtómű légi próbáihoz használták.

Műszaki adatok

Méret- és tömegadatok

• Fesztávolság: 18,86 m
• Hossz: 16,45 m
• Szárnyfelület: 48,80 m²
• Üres tömeg: 8993 kg
• Normál felszálló tömeg: 14 700 kg
• Maximális felszálló tömeg: 15 720 kg

Hajtóművek

• Hajtóművek száma: 2 db
• Típusa: RD–45
• Tolóereje: 21 kN (egyenként)

Repülési adatok

• Maximális sebesség: 783 km/h (4000 m-en)
• Utazósebesség: 564 km/h
• Emelkedőképesség: 10,4 m/s
• Hatótávolság: 2200 km
• Szolgálati csúcsmagasság: 11 370 m
• Hatótávolság: 2200 km (maximális felszálló tömeggel)

Fegyverzet

• 1 db 23 mm-es NR–23 gépágyú
• 2 db 12,7 mm-es UBT géppuska
• 3000 kg bombaterhelés

Források

• Yefim Gordon, Vladimir Rigmant: OKB Tupolev – A history of design bureau and its aircraf, Midland Publishing, 2005, ISBN 1-85780-214-4, ISBN 978-1-85780-214-6, pp. 117–120.
• Aviastar