Főmenü megnyitása

Urbura, vagy bányajövedelem volt a kitermelt ércek után fizetendő illeték neve. Ezt a bányászok, vagy a feltárást végeztető (főként német) vállalkozók fizették és a bányászott aranynak egytizede, ezüstnek és egyéb fémnek egynyolcada volt. Mivel a középkori Magyarország egész Európa egyik legjelentősebb aranytermelője volt, ez a regálé nagy jelentőséggel bírt a királyi jövedelemben.

TörténeteSzerkesztés

Az első bányászok valószínűleg Gizella királynéval érkeztek az országba. Árpád-korban királyi bányászati monopólium érvényesült és a teljes jövedelem a kincstárat illette. Bárki bárhol bányászhatott, de a bánya területét a kincstár kisajátította, más földekre cserélve azokat. Ez sem a főurakat, sem az egyházat nem tette érdekelté a földjeiken található bányakincsek feltárásának elősegítésében.

1325-ös rendeletével Károly Róbert megreformálta a rendszert. A nemesfémet teljes egészében meghatározott áron kötelesek voltak beszolgáltatni a pénzverő kamarának, amely vert pénzzel fizetett érte. A rendelkezés megkerülését megelőzendő megtiltották a nemesérceknek az országból való kivitelét.

1327 májusában cseh példa nyomán a magánbirtokokon fekvő bányák urburájának egyharmadát - Zsigmond korától a felét[1] - átengedte a föld tulajdonosának. A bányászat fejlődésnek is indult, 1328-ban alapították Körmöcbányát.[2]

JegyzetekSzerkesztés

  1. Bán Péter: Bányaregálé. In: U.ő: Magyar történelmi fogalomtár. I. kötet. A-K. Gondolat, Budapest, 1989. 42. ISBN 963282203 X
  2. Kristó Gyula, Makk Ferenc. Előszó., Károly Róbert emlékezete. Európa Könyvkiadó Budapest 1988. ISBN 963-07-4394-9 

ForrásSzerkesztés