Vita:Lengyeltóti

Ezt a szöveget át kellene írni, túlságosan sok és nem egy községet bemutató szócikkbe való. Ráadásul jogsértő gyanús. Darinko 2007. január 23., 18:29 (CET)

A szócikkből törölt szövegrészek

Ahogy arra Darinko is utalt, az alábbi, a szócikkből iderakott szövegrész feltehetően jogsértő, emellett egy nosztalgikus, költői visszaemlékezés a gyermekkor helyszínére, ebben a formájában nem sok keresnivalója van egy lexikonszócikkben, különösen nem a Fekvése fejezetnél. Úgyhogy kivettem a szócikkből és idemásoltam. Pasztilla 2007. április 8., 18:16 (CEST)

Fodor András: "E hely poétának való" - Vallomás Lengyeltótiról

Szoktam mondani, már-már dicsekedve: Somogyban többfelé is otthon vagyok. Illik netán az országként emlegetett régióhoz, hogy személyes sorsom és családi kötelmeim révén néhány vidékét különösen magaménak vallom. Mindenekelőtt Kaposmérőt, ahol születtem, három évig elemi iskolába jártam, Kaposvárt, ahol a nyolc gimnáziumot végeztem, Fonyódot, ahol a hegyek párái közti tó oly igézetesen gazdag világa nyílt ki előttem, Buzsákot, ahol Mérő után egy másféle faluélmény: a közösség és a barátság tartós melegében részesülhettem. A megszakítatlan otthonlét folyamatát mindeközben mégis Lengyeltóti adta, ahol tizennyolc évig családi körben éltem, ahová vakációkra is hazajártam még, az ötvenes évek végéig, amikor házunkat eladva, nővéreim és anyám Fonyódra költöztek s közelükben, feleségem megváltott örökségeként hozzájutottam egy nyaralóhoz. Ám feleségem is Lengyeltótiban élt nagyszülők leszármazottja s tán sohasem találkozom vele, ha Kiss Tózsef, Tóti járásbírósági elnöke nem a fonyódi Hunyadi utcában építtet villát, s ha közelükben lakó idősebb nővéremék gyakori látogatójaként, 13-14 éves koromban valamikor meg nem pillantom unokáját, ama szalagos fonatú, mézszőke hajú kislányt. Ha igaz T.S. Eliot angolszász költő kijelentése: - a haza az, ahonnét elindulunk –, én kétségtelenül lengyeltóti vagyok. Még akkor is, ha első tíz évemet főként a pusztaberényi állomáson, apám szolgálati helye szerinti otthonunkban töltöttem, mert hiszen köztudomású, hogy Pusztaberény közigazgatásilag mindig Lengyeltótihoz tartozott. Persze minden jellegzetességében különbözött tőle, s ez a továbbiakban meghatározta a szomszédos falutól, a járási székhelytől való szükségszerű elkülönültségünket. Mert egyébként szinte törvényszerű, hogy apám, a nyugdíjba készülő MÁV állomáskezelő a vasút közelében vesz házat, még ha három kilométerre kerül is a falu központjától. Az én aspektusomból azonban nem a távolság, hanem a hely szelleme, atmoszférája a lényeges. E tekintetben csak dicsérni tudom a korán - már 1943-ban meghalt - családfő döntését, amiért hosszas mérlegelés után Lengyeltótiban vette meg a kocsmából átalakított négyszobás családi házat, pincével, felsőudvari szoba-konyhával, ólakkal, istállóval, pajtával, méhészkedésre is alkalmas kerttel, 1500 tőke szőlővel. A többi szülőhelyváltozathoz képest talán a legfontosabbat mondhatom ki erről az utakkal, árkokkal szabdalt, Kéka-Tatárvár-Mohácsi-hegy közti rétekkel, bokrokkal, fasorokkal váltakozó, a távoli Balaton leheletét is lebegtető, s a közeli falu körül is dombokat, ligeteket, nyájas völgyeket hordozó környezetről, itt nevelődtem költővé. Él bennem a puszta sokféle hangulata: a buzsáki és a Heves megyei napszámosok megfeszített munkája, cséplőgépek durcás dünnyögése a tarlón, az őszi cukorrépa-szállítások émelygős illata, a hajtóvadászatok puskaropogása a havas berek fölött, a kondított vasrudak, edények, láncok csengés-bongása karácsonykor, az uradalmi istállók felől, a cselédgyerekek vidám fürdőzésének rikkantásai a kanális zsilipje mellett megduzzadt vízben. (Ott tanultam meg úszni.) Többnyire mégis egy-egy magányos épület, üres akol, a csikófuttató karám, a téglapárkányzat, szűk ablakrésű magtár, a sással, náddal szegett kis tavak szomorúsága ődöng bennem, ha berényi éveimre gondolok.

   Mikor így kapkod a szél,
   suhamló
   felhőkkel játszik hunyósdit a nap,
   s a labdarózsák bokra rángatózik
   mint földbe nőtt gunárcsapat,

   a csordakút mellett a nagy
   szomoru fűz

   megrázza millió füzéres ostorát, -
   pedig hol van már az a fa? A régi
   kettőskút is csak a nevében él tovább...

Tóti környezetének szépsége a negyvenes években fokozatosan tárult ki előttem. Az utak fordulói új és új aspektust kínáltak. A távoli, egymás mögött emelkedő dombok erdőbordái, a Kiskastélytól a Csalogányig nyíló változatos távlat, a futballpálya és a teniszpálya környéke, a viruló zöldek szabad lélegzetével járta be a települést. A Goldmann bolt és a Németh kocsma között, túloldalon parkosított térség, a templom felé vivő széles hivatali és magánépületek, a zárdát, postát, takarékpénztárt, járásbíróságot is beleértve, valamiféle kisvárosi hangulatot hordoztak. Jól megfért velük a Boglár fele emelkedő úton a Wilheim féle vaskereskedés, a Fábos Horváth féle nagygazda porta, s a patika. A Zichy kastély és a vadaskert rejtelmességével vetélkedett a Hács irányába vivő út baloldalán a Kéktó vadregényes, idilli világa. Kölyökként a vizéhez el se merészkedtem, de gyönyörködtem benne, akár a temető, vagy a kálváriás följárójú templom szép fekvésében, vagy a Polgár (később Petőfi) utca gesztenyefasoros, szélesen ereszkedő hajlatából a sodaki dombhátban. Klasszikus hazai képként él bennem a Sovák kocsma, egy kovácsműhely, odébb talán egy tűzoltószertár előtt, a templom alatti térségen ördöghintával, ringlissel, a szokásos bazársátrak, bábosok, sörmérők, pecsenyesütők körüli forgatag, a július végi búcsú. Különösen szerettem a vasúttöltésen túli rét árokpartját. Gyakran jártam oda írni, olvasni. A Mohácsi hegy hajlatai közé meg szinte minden látogatómat fölvezettem. Így emlékeztettem évekre elvesztett angol barátomat, a Lengyeltótiba kétszer is ellátogató zeneesztéta Colin Masont, esztendők és a lehúzott vasfüggöny reménytelen távolságából is együttlétünk talán legszebb hazai helyszínére:

   Emlékszel még a dombra, ahol ültünk?
   Zöldel a fű ismét, a fák alatt.
   Fejem fölött az égbolt kék tavában
   virágba bomlott ágak ringanak.
   Szellő hullámzik át a rozsvetésen,
   tudom, nyüzsög a földön sok bogár
   s a szőllővel tüskézett dombtetőről
   időnként erre surrog egy madár.
   Ott messze túl, hegyek párkánya kéklik,
   a vasút mellett arra fut a rét.
   Az árokpart hüvöslő oldaláról
   néhány bokor kiáltja friss szinét...

Mióta van benne Lengyeltóti az irodalomban? Erről a témáról valószínűleg nem tudunk még eleget, ám nem közömbös adalék, hogy a Zalából származott, soproni tanulmányait anyagi kényszerből megszakító Rákosi Jenő, úgy jött a múlt század hatvanas éveiben gazdasági írnoki szolgálatra a mi falunkba, hogy itt és a szomszédos Öreglakon töltött három esztendő, saját bevallása szerint egész valóját átjárta, őt magát új személyiséggé változtatta. Még a Rákosi előnevet is itt kapta a kiskastély tájékán. A "Somogyban töltött idő nekem - írja Vallomásai első, Klebesberg Kúnó előszavával megjelent kötetében - egy felsőbb iskola éveit jelentette. Nem csak hogy ismereteket, gyakorlatot s némi tudást szereztem a gazdálkodás mezején, de egy új világba, új viszonyok, új emberek közé kerültem. Ámulattal kellett látnom, hogy Somogyban, melyet a Balaton választ el Zalától, olyannyira más minden: modor, gondolkozás, hang, szólás, mintha más országba került volna az ember." Megvallom, ifjúkoráról írt összegező vallomásait, többévtizedes előítéletem után ezúttal nagy élvezettel olvastam, megjelenítéseit sallangtalanul pontosnak, nyelvezetét máig elevennek találtam. Első feltűnő példát mindenesetre ő ad ösztönzően nekem is arra: mit ér egy pályakezdő írónak a lengyeltóti indíttatás, hogy mennyi üdvös inspiráció érheti itt a magamfajta, kifejezésre fogékony alkatot. Nemcsak a tájaké, vagy a különleges eseményeké, hanem az embereké. Mondhatnám immár én is: "sok nagy, országos nevezetességű férfival akadt dolgom. De nem azok hatásától lettem, ami vagyok, hanem a névtelen kedvesek hatásától..." Az én "lengyeltótiságom" jelentősége, belőle kapott szellemi útravalóm lényege.

   Mikor a kanálisparton
   a hid korlátja mellett
   megállva körbemutattam:
   Tatárvár, Kéka, Ciframalom,-
   mondjátok: állj! Hiába,
   ha nincs kivel beszélnem,
   nincs szituáció,
   nem éled meg a kép a szalagon.
   De ha már senki sem lesz,
   akit szólítanék,
   e hosszú, árkokkal szabdalt lapály
   marad mégis az én igazi földem:
   érzékem minden ideges szála
   ott bizsereg, feszül
   a hegykaréj fele iramló
   elfogyhatatlan színű zöldben.

Mindegy szinte, be tudok-e még lépni a szükségszerűen megváltozott családi házba, hiszen kitörölhetetlen tény, hogy

   ahol a tóti acélsineken
   átzökken a buzsáki út,
   a mindenségből az a szálkereszt
   szívemre céloz, el sose enged.

Mert ahogy a múló évtizedek során, újra tapasztalom, a magamfajta, saját érzésvilágukat állandóan vallató eszmélkedők, leggondterheltebb lelkiállapotunkban is rádöbbenhetnek a haza csak egy van lenyűgöző és fölszabadító pillanatára. Úgy ahogy ezt a revelációt Vonatok című, 1969-ben írt versem harmadik, legfontosabb, akár ars poeticának is felfogható szakaszában dokumentálom:

   Utazom újra. Éjszaka.
   kihajtott ing, lehuzott ablak.
   Sziporkák csillagözöne alatt
   töprengés folyója.
   Egyszercsak, váratlan ütés!
   Valahol Tatárvár körül, egy év után, vagy tíz év hamujából,
   a korom égalj ducaira kötve
   kifeszített hatalmas cimbalomként
   megzendül a mező.
   Teret, időt egymásba siketítve,
   a kérdező szorongást letarolva,
   a létezés dühöngő örömével
   tombol az újulás.

Testvérváros

Mi az, hogy „Lechnice”? Szlovákiában van egy „Lehnice” (Lég - Pozsony mellett) és egy „Lechnica” (Lehnic - az egykori Szepes vármegyében). Lengyeltóti honlapján nem írnak a testvéreikről - talán szégyellik... – Holdkóros ^vita 2008. november 13., 23:47 (CET)