Wikipédia:Információgazdasági műhely/Előkészületben/A kultúripar marxista (?) kritikája

Adorno és Horkheimer tanulmányukban azt állítják, hogy azok a kulturális termékek, amelyeket a tömegmédiumok sugároznak, egyedül néhány vezérigazgató anyagi érdekeit szolgálják, a fogyasztói számára azonban csak kárt okoznak. Az említett kevesek ugyanis azáltal érnek el nagyobb hasznot, hogy a művészet érdekeit feláldozzák a tömegtermelés követelményeinek, a sematizálásnak, amely révén a termékek különbözősége csak látszat lesz. A profit érdekében a művészetet a szórakoztatás alá rendelték, egybemosták ezeket a fogalmakat, ezzel a művészet eszméjét a klisék szintjére alacsonyították. A szórakoztatásnak ez a formája nem igényel értelmezést a részükről, csak passzív befogadást.

Szerintük a tömegkultúra kritikátlan, szemben a magas kultúrával, ami képes ugyan társadalomkritikát gyakorolni, viszont így csak elitkultúraként képes megjelenni. A tömegkultúrának tehát nincs ideológiája, amit képvisel, csak arra szolgál, hogy fenntartsa az aktuális rendszert. Mindezt azáltal teszi, hogy a szórakoztatássá alacsonyított művészet fogyasztása során arra kényszerítik a fogyasztókat, hogy megismételjék a munka közben végzett tevékenységüket. A polgárok (fogyasztók) az életük mintájaként fogadják el azt, amit nap mint nap néznek, és mivel a sematizálásnak és tömegmédiumoknak köszönhetően mindannyian ugyanazokat a termékeket fogyasztják, mindannyian ugyanazokat a mintákat tekintik később alapnak az életük értelmezéséhez. Ezt nevezik a kultúripar totalitásának. Mivel a tömegkultúra valóságként ábrázolja a művészetet, elmossa köztük a határvonalat, és eltörli az általános és különös közti különbséget, vagyis elhiteti az emberekkel, hogy amit látnak, az egyetlen lehetséges társadalom valóságának ábrázolása, amely társadalomban nekik is, mint mindenki másnak, adott a helye. Egy érdekes megállapításuk, hogy a kollektív, mindent átszövő hatalomnak alárendelt, egyformaságot fogyasztó és egyformaságot újrateremtő ember megcsömörlik az életétől. Vagyis az ember, akit egyformasággal sújtanak, még nem szűnik meg vágyni a különlegesre, a változatosra, csak meg van fosztva a fennállóval való azonosuláson kívüli lehetőségektől. A menekülési útvonalnak hitt szórakozás azonban csak újra kiszolgáltatja őt a hatalomnak, amelynek a megcsömörlés érzését köszönheti.

A kultúripar ezzel létrehozza a tömegembert, aki manipulálható, helyettesíthető. Az általánosság tartalom nélkül könnyen manipulálható embereket hoz létre, akik mozgósíthatók, hiszen nincs bennük ellenállás, mivel kritikátlanul hisznek abban, amit a kulturális termékek elhitetnek velük. A szerzők szerint ezért a kapitalizmus és a fasizmus működési logikája nagyon hasonló, és a kettő a filozófia szintjén a tömegember fogalmában kapcsolódik össze. A szerzők visszautalnak Marx nembeliség fogalmára, mondván, hogy a kultúripar csúfondárosan bár, de megvalósította az ideált: minden ember kicserélhetővé lett, mert minden tevékenységet el tud végezni mindenki, tehát nincs olyan, hogy valaki helyettesíthetetlen, pont az lett az ember lényege, ami által bárkit helyettesíteni tud. A művészet tehát elkövette ugyanazt a hibát, amit a tudomány és a technika is elkövetett, hogy tudniillik adottnak vette azt, amit átalakított. A tudományos pozitivizmus csak a tényekre épít, arra nem, ami a tények mögött lehetőségként meghúzódik – adottnak veszi azt, amit ábrázol. A művészet-szórakoztatás ugyanígy adottnak veszi a társadalmat, megszűnik annak kritikusa lenni, többé nem akarja megváltoztatni, kritizálni. Ezáltal bezárja az egyént egy adott társadalomba, ami pedig csak egy lehetőség lenne a sok közül.

Ez az elmélet bezárja a kört, amit Marx [1967] még nyitva hagyott a forradalom révén: az emberek nem fognak fellázadni, mert a kapitalizmus kitermeli magából azt a folyamatot is, amely révén az emberek azonosulnak vele.

Források

• ↑ AdHork1990: Max Horkheimer – Theodor W. Adorno: A kultúripar. A felvilágosodás mint a tömegek becsapása. In A felvilágosodás dialektikája. Max Horkheimer (szerk.) – Theodor W. Adorno (szerk.). (hely nélkül): Gondolat – Atlantisz – Medvetánc. 1990. 147–200. o. ISBN 963-282-346-X   (PDF)