A HMS Belfast a Brit Királyi Haditengerészet Town-osztályú nagy méretű könnyűcirkálója. Testvérhajója a HMS Edinburgh. Nem sokkal a második világháború kitörése előtt állt szolgálatba. A háború első éveit (1939 novemberétől 1942 novemberéig) szárazdokkban töltötte, mert egy német akna súlyosan megrongálta. 1942-től a sarkvidéki konvojoknál látott el kísérőfeladatokat. 1943-ban részt vett az Északi tengeri csatában. 1944. június 6-án a normandiai partraszállást támogatta. Ott volt a koreai háborúban is.

HMS Belfast
Hms belfast.jpg
Hajótípus könnyűcirkáló
Névadó Belfast
Üzemeltető A Brit Királyi Haditengerészet zászlaja Brit Királyi Haditengerészet
Hajóosztály Town-osztály
Pályafutása
Építő Harland and Wolff hajógyár
Építés kezdete 1936. december 10.
Vízre bocsátás 1938. március 17.
Szolgálatba állítás 1939. augusztus 5.
Szolgálat vége 1963. augusztus 24
Sorsa Múzeumhajó 1971. október 21. óta
Általános jellemzők
Vízkiszorítás 11 553
Hossz 186,99
Szélesség 21
Merülés 6,02
Hajtómű Négy darab Admiralty olajtüzelésű 3 végű kazán
Négy Parsons gőzturbina
Sebesség 32 csomó (59 km/h)
Fegyverzet
  • 12 db 6"/50BL Mark XXII (152 mm-es) ágyú * 4 db 4"-es (102 mm-es) két csövű kettős feladatú (légvédelmi/felszíni célok elleni) ágyú * 2 db 8 csövű 40 mm-es légvédelmi gépágyú (Pom-Pom) * 2 db négycsövű 0,5"-es (12,7 mm-es) légvédelmi géppuska
Torpedók 6 db 21"-es (533 mm-es) vetőcső tartalék torpedók nélkül
Páncélzat 4,5" (114 mm) övpáncél 3" (76 mm) a fedélzeten

Legénység 750-850 fő
A Wikimédia Commons tartalmaz HMS Belfast témájú médiaállományokat.
SablonWikidataSegítség

1963-ban kivonták a szolgálatból. Először fel akarták darabolni, de egy magánkezdeményezés után múzeumhajónak alakították át a Temzén Londonban. 1971-ben nyílt meg a nagyközönség számára, mint a Hadtörténeti Múzeum része.

DizájnSzerkesztés

A Belfast egy Town-osztály Edinburgh-alosztályába tartozó nagy méretű könnyűcirkáló, a Leander osztály továbbfejlesztése. A hajóosztályt az 1930-as években az Admiralitás rendelte meg válaszul a Japán Császári Haditengerészet Mogami-osztályú nagy méretű könnyűirkálóira. A Mogami osztályú cirkálók 11 200 tonnásak voltak 15 darab 15,5 cm-es ágyúval öt lövegtoronyban. Mivel a nemzetközi haditengerészeti szerződések a 15 db már meglévő egységben korlátozták a brit Királyi Haditengerészet 203 mm-es kaliberű főtüzérséggel felszerelt nehézcirkálóinak számát, ezért az Admiralitás nehézcirkáló méretű és páncélzatú, de 8 db 203 mm-es főtüzérség helyett 12 db 152 mm-es kaliberű főtüzérséggel felszerelt, ezért a nemzetközi szerződések alapján csak könnyűcirkálónak minősülő, összesen 21 db (10 db Town és 11 db Fiji osztályú) nagy méretű könnyűcirkáló építését tervezte. Az Admiralitás koncepciója szerint a Town-osztály hajói páncélzatának ki kellett bírna az ellenséges nehézcirkálók 8"-os (203 mm) lövedékeinek telitalálatát, azaz képesnek kellett lenniük a nehézcirkálókkal való harcra és azok leküzdésére, fő fegyverzetként 12 darab 15 cm-es ágyúval kellett rendelkezniük. Az első Town-osztályú cirkáló, a 9100 tonnás HMS Southampton 1936. március 10-én állt szolgálatba.

A Town osztály egységei nem voltak egyformák, az első 5 db cirkáló (HMS Southampton, HMS Birmingham, HMS Glasgow, HMS Newcastle, HMS Sheffield) 9100 tonnás cirkáló alkotta a Southampton alosztályt, a következő 3 db cirkáló (HMS Gloucester, HMS Liverpool, HMS Manchester) pedig a kissé nagyobb, 9400 tonnás Gloucester alosztályt. A Town osztály harmadik, legnagyobb méretű alosztálya volt az Edinburgh-alosztály, ezek hosszabbak, szélesebbek és jóval nehezebbek voltak nemcsak Town-osztályú elődeiknél, de a szolgálatban álló brit nehézcirkálóknál is. Kéményeik és hátsó lövegtornyaik elrendezésén változtattak a Town-osztály korábbi 8 db cirkálójához képest. Az Endinburgh-alosztálynál az eredeti tervekben 16 darab ágyú lett volna, de a négy löveggel felszerelt tornyot nem sikerült kivitelezni, így három csövű került beépítésre.

A Belfast építése még ebben az évben megkezdődött. December 10-én fektették le a hajógerincet Harland és Wolff-nál Belfastban. A várható költség 2 141 514 £-ba volt; a fegyverek 75 000 £-ba és a légi járművek (két Supermarine Walrus) 66 500 £-ba. 1938. március 17-én, Szent Patrik napján bocsátotta vízre Anne Chamberlain, a brit miniszterelnök felesége. Ekkor készült el a Town-osztály harmadik alosztája, a Belfast-tal és a testvérhajójával a HMS Edinburgh-val.

A háború előtti szolgálatSzerkesztés

1939. augusztus 3-án a Belfast Portsmouth-ba hajózott, majd augusztus 5-én szolgálatba állt. Az első kapitány G A Scott volt. 761 fő szolgált alatta. A Második Cirkálóraj (2nd Cruiser Squadron) kötelékében teljesítette első gyakorlatát 14-én. A Hipper hadműveletben ő játszotta a menekülő német nehézcirkálót. A gyakorlatot sikeresen teljesítette, a flotta nem találta meg.

A második világháborúSzerkesztés

1939: Jutalom és az aknaSzerkesztés

1939. augusztus 31-én a Belfast a 18. cirkálórajba. Másnap Németország támadást indított Lengyelország ellen és szeptember 3-án Nagy-Britannia és Franciaország hadat üzent a németeknek. A 18. cirklóraj az Orkney-szigeteki Scapa Flowban állomásozott és feladata a Németország elleni blokádban való részvétel volt. Október 1-jén a Belfast járőrözni indult az Északi-tengerre, majd 9-én a Feröer-szigetek közelében feltartóztatta a 13 615 tonnás SS Cap Norte óceánjárót. A hajó Ancona néven, álcázva próbált meg visszajutni Németországba. Aznap még két másik hajót is sikerült elfogni. Az Admiralitás ezekért a sikerekért pénzjutalmat adott a legénységnek.

November 10-én ért véget az őrjárat, ekkor a hajó a 2. cirkálóraj kötelékébe került át. November 21-én, az első bevetésén mágneses aknára futott a Firth of Forth-nál. Az aknát a német U-21-es tengeralattjáró helyezte el. A robbanás következtében a hajó gerince eltört és a kazánház is megsérült. 21 ember sérült meg. A Krooman vontatóhajó vitte el Rosyth-ba, ahol megkezdték a javításokat.

1940-1942: JavításokSzerkesztés

A sérülések első felmérései azt mutatták, hogy a külső test nem sérült annyira, (valójában eltört a hajó gerince! és ezért le akarták bontani, három év kellett a kijavításához) de kazánház falán robbantott lyuk elég volt arra, hogy robbanások történjenek és megdőljön a hajó. 1940. január 10-én a legénységet más hajókra (főleg a HOOD-ra) irányították át. Június 28-áig sikerült annyira rendbehozni, hogy Davenportba hajózhasson. Június 30-án érkezett meg.

A munkálatok alatt kiegyenesítették és megerősítették a hajótestet. A páncél méretét is megnövelték. A fegyverzethez beszerelték az újabb "2-csövű zúzó" névre hallgató légvédelmi ágyút. A légvédelmi berendezéshez került még 18 darab 20 mm-es Oerlikon és számos 50 mm-es Vickers gépágyú. A Belfast kapott még egy új tűzvezérlő radart is. Az összsúly is nőtt, mely által a hajó sokkal stabilabb lett. 1942. november 3-án Davenportban újra hadrendbe állították. Súlya 11 550 tonnára nőtt, mellyel a Királyi Haditengerészet legnagyobb cirkálója lett.

1942-1943: Újrafelfegyverzés, a sarkvidéki konvojok és az Északi-tengeri csataSzerkesztés

Visszatértekor a Belfast a 10. cirkálóraj lett zászlóshajó Robert Burnett ellentengernagy parancsnoksága alatt. Feladata az északi sarkkörön haladó konvojok biztosítása volt, hogy épségben eljussanak a Szovjetunióba.

1943. december 26-án részt vett az úgynevezett Északi-tengeri csatában. A harcba a Királyi haditengerészeti két köteléke keveredett bele. Az elsőben (JW-55B közvetlen fedezete) a 10. cirkálóraj hajói, a HMS Norfolk nehézcirkáló, a HMS Sheffield könnyűcirkáló és a Belfast és még három romboló tartozott, míg a másodikban (ugyanennek a konvojnak a távol fedezete) a HMS Duke of York csatahajó és még másik öt cirkáló vett részt. December 25-én a német Scharnhorst csatahajó elhagyta norvégiai kikötőjét, hogy megtámadja a JW55B szövetséges konvojt. Másnap találkozott az első alakulattal, mely egyből fölvette a védekező pozíciót. Sikerült csapdába csalni és a lesben várakozó Duke of York hajóágyúi elé terelni. A hatalmas gránátok és a számtalan találat, valamint a rengeteg torpedó együttesen a tengerfenékre küldte a Kriegsmarine büszke hadihajóját, ami nem adta meg magát, hanem elmerüléséig bátran harcolt a hatalmas túlerővel szemben. A háború vége felé a technikai hátrányok, különösen a jó minőségű radar hiánya miatt már nem lehetett a Scharnhorst brit csatahajók méltó ellenfele, ennek ellenérek súlyosan megrongált 4 cirkálót, számtalan rombolót és a félelmetes Duke of Yorkot is, ám nem győzhetett, elsüllyedt.

1944: Tirpitz és a D-napSzerkesztés

1944. március 30-án a Tungsten hadművelet részeként a Tirpitz német csatahajó ellen indult. Az észak-norvégiai Altafjordban állomásozott, mely a német haditengerészet utolsó norvégiai bázisa volt. A támadás április 3-án kezdődött. 42 darab Fairey Barracuda zuhanóbombázó indult meg 80 kísérő géppel a HMS Victorious és a HMS Furious anyahajókról. 14 találat érte az ellenséges hadihajót, melyek által két hónapig nem tudott megmozdulni. Egy Barracuda-t lelőttek.

A normandiai partraszálláskor Frederick Dalrymple-Hamilton parancsnoksága alatt a Belfast-ból parancsnoki hajó lett az E bombázó-század számára. Feladata a Gold és Juno partokon biztosítása a brit és kanadai csapatok partraszállását. Június 2-án elhagyta a Clyde folyó-beli támaszpontját és elindult a kijelölt zónába. Aznap reggel a brit miniszterelnök, Winston Churchill bejelentette, hogy a Belfast-ról kívánja megtekinteni a partraszállást. A szövetséges főparancsnok (Dwight D. Eisenhower) és a haditengerészet vezérkari főnöke (Sir Andrew Cunningham) elutasította ezt. Az utazást végül VI. György király akadályozta meg.

Június 5-én a partraszállást elhalasztották egy nappal későbbre. De másnap reggel 5:30-kor a Belfast tüzet nyitott a Ver-sur-Mer-i német állásokra, hogy elnémítsa őket és elősegítse a brit 7. zászlóalj előrenyomulását. Június 12-én a kanadai csapatokat segítette a Juno parton majd visszatért Portsmouth-ba utánpótlásért. Két nappal később már újra bombázott. Július 6-án éjjel torpedónaszádok (Schnellboot) fenyegették a horgonyzó hajót. Sikerült kitérnie és egy füstfüggönybe elbújnia. Július 8-án európai vizeken tüzelte el utolsó lőszereit a HMS Roberts monitorral és a HMS Rodney csatahajóval karöltve. 10-én visszatért Scapa Flow-ba, mert a franciaországi harcok már kívül estek hatókörén.

1945: Szolgálat a Távol-KeletenSzerkesztés

1944. július 29-én Parham kapitány átadta a hajót R M Dick kapitánynak és a Belfast-on elkezdődött a felkészítés a távol-keleti szolgálatra. A szállásokat átalakították a trópusi éghajlatnak megfelelően és megerősítették a légvédelmet is a várható japán kamikaze támadások miatt.

1945. június 17-én, az európai harcok befejeztekor indult el Gibraltáron, Máltán, Alexandrián, Port Said-on, Ádenen és Colombón keresztül Sydneybe, ahova augusztus 7-én érkezett meg. A Brit csendes-óceáni flotta 2. cirkálórajának zászlóshajója lett. Úgy nézett ki, hogy csatlakozni fog a Downfall-hadművelet-hez, de Japán augusztus 15-ei kapitulációjával erre nem nyílt lehetőség.

A háború utáni szolgálatSzerkesztés

MúzeumhajókéntSzerkesztés

KépgalériaSzerkesztés

FordításSzerkesztés

  • Ez a szócikk részben vagy egészben a HMS Belfast (C35) című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

Külső hivatkozásokSzerkesztés

A Wikimédia Commons tartalmaz HMS Belfast témájú médiaállományokat.