Heer (Wehrmacht)

A Heer a Harmadik Birodalom szárazföldi haderőjének megnevezése volt 1935 és 1945 között. A Kriegsmarine (haditengerészet) és a Luftwaffe (légierő) után a harmadik haderőnem a Wehrmachtban.

Heer
(német szárazföldi erők)
A Heer lobogója
A Heer lobogója

Dátum 19351945
Ország  Harmadik Birodalom
Típus Szárazföldi erők
Méret 6 550 000 (a legtöbben: 1943-ban)
14 800 000 (összesen, mindenkit számítva, aki szolgált)[1]
Parancsnokok
Híres parancsnokok Wilhelm Keitel
Alfred Jodl
Karl Dönitz
Heinz Guderian
Erwin Rommel
Erich von Manstein
Gerd von Rundstedt
Fedor von Bock
Friedrich Paulus
Kultúra és történelem
Háborús részvétel Spanyol polgárháború
Második világháború
A Wikimédia Commons tartalmaz Heer
(német szárazföldi erők)
témájú médiaállományokat.

A szárazföldi erők főparancsnoksága alá (Oberkommando des Heeres) tartozott.

1941 decemberében a sikertelen Barbarossa hadművelet után Adolf Hitler saját magát nevezte ki a wehrmacht szárazföldi erejének (OKH) főparancsnokává.

A Blitzkrieg előkészítéseSzerkesztés

A szárazföldi erők (Heer) volt a Wehrmacht legnagyobb létszámú hadereje. Az újonnan besorozottak többsége a gyalogsághoz került, ahhoz a haderőnemhez, amely alig változott az I. világháború óta. Megmaradtak a hagyományosan három ezredből álló, tüzérséggel és műszakiakkal megerősített hadosztályok; és – habár néha biztosították számukra a gépesített szállítást – a katonáknak legtöbbször a saját lábukon kellett harcba vonulni. A tüzérség lövegeit is többnyire lóval vontatták. Létrejöttek azonban, nagyrészt Guderian közreműködésének köszönhetően, a Panzer (páncélos) hadosztályok.[2]

Guderian és a hozzá hasonlóan gondolkodó tisztek hamar felismerték a páncélosokban rejlő lehetőségeket: használatukkal visszatért a mozgékonyság a hadszíntérre. A harckocsik azonban egymagukban nem voltak elegendőek, csak egy több fegyvernemet (gépesített gyalogságot, tüzérséget és műszakiakat, valamint a légierő egységeit) felölelő hadrend részeként hajthatták végre eredményesen a feladatukat. Ez a feladat pedig az volt, hogy megtalálják és kihasználják az ellenséges arcvonal gyenge pontjait. Megkerülve a megerősített védelmi pontokat behatoltak a vonalak mögé, és felszámolták az ellenség parancsnoki és irányítási központjait. A központtól ily módon elvágott frontvonalon harcoló erőket könnyű volt leküzdeni, és elejét venni a nagy veszteségekkel járó állóháborúnak. A tervezet később Villámháború (Blitzkrieg) néve vált ismertté.[3]

Hitler biztosította a szükséges anyagiakat. 1935-ben létrehozták az első páncélos hadosztályt. Ezek hatékony erőt képviseltek a gyors csapásmérésre hívatott páncélosezredekkel, és az ezeket kiegészítő gépesített gyalogsággal, vontatott tüzérséggel és műszaki egységekkel. Emellett Göringet is sikerült rávenni, hogy a Luftwaffe egységeinek zömét szentelje a szárazföldi csapatok támogatására. A Ju 87-es Stuka zuhanóbombázókat például kifejezetten arra használták, hogy fellazítsa az ellenséget a páncélosok támadása előtt.[4]

HadjáratokSzerkesztés

Eleinte a villámháborús terv több alkalommal is bevált. Lengyelország (1939 szeptember), Norvégia és Dánia (1940 április), Belgium, Hollandia és Franciaország (1940 május), Jugoszlávia és Görögország (1941 április), és részben a Barbarossa hadműveletnél is (1941 június). Azonban már a korai szakaszban megmutatkoztak azok a hiányosságok, melyek a későbbiekben végzetesnek bizonyultak. Az egyik ilyen hiányosság volt, hogy 1939-ben még csak 7 páncéloshadosztály állt rendelkezésre, ami csak nagyon kis hányadát tette ki a Wehrmachtnak. A hadsereg zömét még mindig gyalogosok alkották, ám ők gyakran lemaradtak a gépesített ékek mögött.[5] Már a nyugati fronton jelentkeztek ezek a problémák, ráadásul a gyalogosok iramát még jobban lelassította a terület megerősítésének feladata és a hadifoglyok nagy száma.[6] A páncélosoknál utánpótlási nehézségek is jelentkeztek, mivel a hadtáposzlopok is forgalmi dugóba kerültek, vagy csak egyszerűen lemaradtak a páncélosok mögött. Mindezek ellenére ekkor még egyik probléma sem bizonyult kritikusnak.

 
A 24. páncélos hadosztály katonái Sztálingrádban.

Azonban amikor Hitler kelet felé fordult és elrendelte a Szovjetunió megtámadását döntő fontosságúvá váltak. Sokkal nehezebb volt az ellátás megszervezése, mely elengedhetetlen a hadsereg mozgásban tartásához.[7] A szovjet úthálózat kezdetleges volt és hamarosan az is tönkrement, a vasúti sínek nyomtávja pedig szélesebb, mint Európa többi részén. Ráadásul Sztálin meghirdette a felperzselt föld taktikáját, aminek következtében a támadók az elfoglalt területeken semmi hasznosíthatót nem találtak. Sokszor a terepviszonyok sem segítették a németeket. A Balti államokban a sűrű átjárhatatlan erdők, míg Pripjaty környékén a mocsaras területek lassították a haladást.[8] 1941 októberében elkezdődtek az esőzések, sártengerré változtatva a már amúgy is járhatatlan utakat, így a járművek gyakran beragadtak. A hamarosan beköszöntő rendkívül kemény –40 °C-os orosz télre nem voltak felkészülve. Az üzemanyag megfagyott, a fegyverek felmondták a szolgálatot, a katonák pedig nem rendelkeztek megfelelő téli öltözettel. December 5-re a németek teljesen elakadtak.[9] A szovjeteknek így volt idejük összeszedni az erejüket. Ráadásul Hitler 1941. december 19-én átvette a szárazföldi csapatok főparancsnoki posztját is. Ezzel a lépésével megkezdte a korábbi győzelmekben komoly szerepet játszó, az alárendelteknek nagyobb önállóságot hagyó, úgynevezett küldetés orientált vezetésszemlélet felszámolását és az ezzel ellentétesen ható központosítást.[10]

Miután 1941 decemberében az Egyesült Államok is belépett a háborúba Németország hadat üzent, ezzel felkészülve a többfrontos harcra. A németeket az sem segítette, hogy szövetségesük Olaszország gyengélkedett a Balkánon, Görögországban és Észak-Afrikában, így Hitler számára nem volt más megoldás: csapatokat kellett küldenie szövetségese megsegítésére. A hadosztályok átcsoportosítása tovább gyengítette az ekkor már amúgy is komoly gondokkal küszködő Wehrmachot. A villámháborús terv meghiúsult, a németek döntő fontosságú ütközetekben (Moszkva, Leningrád, Sztálingrád, Kurszk, El-Alamein) sorra vereséget szenvedtek, míg a szövetségesek fokozatosan megnövelték erejüket, így már nem volt kérdéses a háború kimenetele.

JegyzetekSzerkesztés

  1. "Statisztikák és számok"”, www.feldgrau.com (Hozzáférés ideje: 2017. február 6.) 
  2. Pimlott (1998), 14. old.;
  3. Pimlott (1998), 14–15. old.;
  4. Pimlott (1998), 15. old.;
  5. Pimlott (1998), 16. old.;
  6. Pimlott (1998), 37. old.;
  7. Pimlott (1998), 37. old.;
  8. Pimlott (1998), 70. old.;
  9. Pimlott (1998), 79. old.;
  10. A német gyalogos csapatok 1944-45-ben”, hadakutjan.hu (Hozzáférés ideje: 2017. február 6.) 

ForrásokSzerkesztés

  • Pimlott, John. A Wehrmacht. Debrecen: Hajja és Fiai Könyvkiadó, 174. o. (1998). ISBN 963903745-1 

Kapcsolódó szócikkekSzerkesztés