I. Anasztasziosz bizánci császár

I. Anasztasziosz (görög Αναστάσιος, latin Anastasius, Dyrrachium, 431 körül – Konstantinápoly, 518. július 9.) bizánci császár 491-től haláláig, Zénón utódja volt.

I. Anasztasziosz
Anastasius győzelmeit ünneplő érme a császár képmásával
Bizánci császár
Uralkodási ideje
491. április 11. – 518. július 9.
Elődje	Zénón
Utódja	I. Iusztinosz
Életrajzi adatok
Uralkodóház	House of Leo
Született	431 körül Dyrrachium
Elhunyt	518. július 9. (87 évesen) Konstantinápoly
Nyughelye	Szent Apostolok temploma (Konstantinápoly)
Édesanyja	Anastasia Constantina Arriana
Testvére(i)	Paulus Caesaria
Házastársa	Ariadné
A Wikimédia Commons tartalmaz I. Anasztasziosz témájú médiaállományokat.
Sablon • Wikidata • Segítség

Élete

430 körül született Epidamnoszban (ma Durrës, Albánia). Zénón udvarában silentiariusi rangig emelkedett, azaz nem volt a császári udvar prominens személyisége. Vallási ismereteit jelzi, hogy 488-ban felmerült, hogy megtegyék Antiochia püspökének. Zénó halála után az özvegy Ariadné császárné jelölte ki férje örökösének. Április 11-én megkoronázták, május 20-án pedig megköttetett a – már csak a felek előrehaladott kora miatt is – gyermekáldást sosem hozó házasság. Uralkodása alatt háromszor viselte a consuli címet (492; 497; 507). Utódja Iusztinosz, az excubitores parancsnoka lett.

A császári párt közös sírba temették Konstantinápolyban, a Szent Apostolok templomában. Érdekesség, hogy Anasztaszioszt a Dicorus („Két pupilla”) névvel illették, mivel egyik szeme fekete, a másik kék volt.

Uralkodása

Bel- és vallásügyek

Az új császár kiváló adminisztrátornak bizonyult. Az I. Constantinus idején kialakított pénzrendszeren javított, amikor a rézpénz (follis) értékét rögzítette az arany- és ezüstérmékhez képest. Az adórendszert is megreformálta: az adószedést a működésképtelenné váló curialesek helyett a praefectus praetorio hatáskörébe tartozó vindicesre ruházta át. Az adóterhek ugyan nem csökkentek, de eloszlásuk változott a városi lakosság javára: a kézműveseket és kereskedőket sújtó auri lustralis collatiót megszüntette, viszont a parasztoktól szedett földadó (annona) emelkedett, és az eddigi természetbeni beszedés helyett a pénzbeli behajtás került előtérbe. A hadsereget, de még az állami szektort igényeit is az eddigi rendszert folytatva a coemptio – szabott, alacsony áron történő állami felvásárlás – útján beszerzett természetbeni javakkal elégítették ki. A súlyos adók többször vezettek zavargásokhoz, felkelésekhez, de Anastasius 320,000 fontnyi aranyat hagyott hátra a kincstárban.

A belső zűrzavart az első években tetézte az izauriak problémája. Konstantinápoly népe és a császári udvar le akarta rázni magáról a keletről jött „barbárok” befolyását, ezért több vezetőjüket, így Zénó bátyját, Longinust is száműzték az udvarból. Erre felkelés tört ki, amit csak hosszas háborúskodással sikerült beszüntetni (ld. lejjebb).

A helyzeten rontott, hogy – noha trónra lépésekor hitet tett az ortodoxia mellett – Anastasius meggyőződéses monofizita volt. Eleinte az elődje által kiadott Henótikon szellemiségében a vallási békét kívánta fenntartani, ám még ezt az álláspontját is kénytelen volt feladni a megegyezésre egyáltalán nem hajló ortodoxok és a konstantinápolyi városlakók forrongása miatt. Uralkodása második felében kiállt hite mellett, ami enyhüléshez vezetett Egyiptomban és Szíriában, a birodalom nyugati területei azonban elidegenedtek a császártól.

Konstantinápolyban a Hippodrom kékek ortodoxiát támogató politikai csoportja támadta a császárt, hangos demonstrációkat tartott. 512-ben a Trisagion ima monofizita verziójának liturgiába való felvétele miatt népfelkelés robbant ki, és Anasztasziosz alig tudta megőrizni a trónját. 513-ban nagyrészt vallási okokból tört ki a trákiai hadsereg lázadása (ld. lejjebb).

Katonapolitika

Uralkodása alatt rengeteget volt kénytelen háborúzni külső és belső ellenségei ellen. Mindjárt 491-ben fellázadtak az izauriták Longinus, Zénó császár bátyja vezetésével. Bár a phrygiai Cotyaeum mellett döntő győzelmet arattak Cardalai Longinus főserege ellen, a gerillaharc tovább folyt a hegyvidéki erődökben. Végül 498-ban úgy ért véget a csatározás, hogy a harcias izauriakat Anatóliából áttelepítették Trákiába.

A Balkán-félszigeten a bolgár betörések siettették az ún. Hosszú Falak megépítését a Fekete- és a Márvány-tenger között. Miután Nagy Theoderich keleti gótjai elhagyták a Balkánt, alkalom adódott a dunai védművek rekonstrukciójára. Anastasiut egyébként 497-ben elismerte Theoderich itáliai királyságát, bár 505-510 között kisebb konfliktusba keveredtek Pannonia vidékén.

II. Theodosius kora óta először 502-ben ismét háború robbant ki az Újperzsa Birodalommal. Az első években Anasztasziosz seregét visszaszorították, elveszett Theodosziopolisz és Amidát, de az ellencsapásban ez utóbbit a császári erők visszaszerezték, és a perzsa területeken is sikerült nagy veszteségeket okozni. A békekötésre 506-ban került sor, amit fokozott erődítési munkálatok követtek a Keletrómai Birodalom keleti határszélén, elsősorban Daras városában.

513-ban a trák hadsereg fellázadt Vitalianus vezetésével. A felkelés oka alapvetően a monofizita valláspolitika volt. A hadvezér háromszor is megközelítette a főváros falait – ilyenkor Anasztasziosz bejelentette, hogy felhagy vallási nézeteinek terjesztésével, azonban egyszer sem teljesítette.

Források

• ↑ Ostrogorsky: Georg Ostrogorsky: A bizánci állam története. Budapest: Osiris. 2003. ISBN 963 389 383 6  
• De Imperatoribus Romanis
• Livius.org Archiválva 2006. szeptember 2-i dátummal a Wayback Machine-ben

Elődei:
Anicius Olybrius
és
–

Consul
492
collega:
Flavius Rufus

Utódai:
Albinus Iunior
és
Flavius Eusebius

Elődei:
Ennodius Messala
és
Aerobindus Dagalaiphus

Consul
507
collega:
Venantius

Utódai:
Basilius Venantius
és
Flavius Celer

Előző uralkodó:
Zénón

Bizánci császár
491 – 518

Következő uralkodó:
I. Iusztinosz