IV. Kázmér lengyel király
IV. Kázmér (lengyelül: Kazimierz IV Jagiellończyk), (Krakkó,[1] 1427. november 30.[1] – Grodno,[1] 1492. június 7.[1]) Litvánia nagyfejedelme 1440–1492 között, Lengyelország királya 1447–1492 között; türelmes, de következetes politikával törekedett a lengyel–litván unió fenntartására és az elvesztett lengyel területek visszaszerzésére.[1] Uralkodásának legnagyobb eredménye 1466-ban a Német Lovagrend hatalmának végleges megtörése volt.[1]
| IV. Kázmér | |
 | |
| Lengyelország királya | |
| Uralkodási ideje | |
| 1447 – 1492. június 7. | |
| Koronázása | Waweli székesegyház, Krakkó 1447. június 25. |
| Elődje | III. Ulászló |
| Utódja | I. János Albert |
| Életrajzi adatok | |
| Uralkodóház | Jagelló-ház |
| Született | 1427. november 30. Krakkó |
| Elhunyt | 1492. június 7. (64 évesen) Grodno |
| Nyughelye | Waweli székesegyház, Krakkó |
| Édesapja | II. Ulászló |
| Édesanyja | Holszański Zsófia lengyel királyné |
| Testvére(i) | |
| Házastársa | Habsburg Erzsébet (1437–1505) |
| Gyermekei | ld. lent |
.png) | |
 A Wikimédia Commons tartalmaz IV. Kázmér témájú médiaállományokat. | |
| Sablon • Wikidata • Segítség | |
Élete
szerkesztésIfjúkora
szerkesztés1427. november 30-án született II. Ulászló lengyel király és Holszányi Zsófia másodszülött fiaként.[1] A trón várományosa az akkor 3 éves elsőszülött fiú, Ulászló volt.[1] Amikor édesapjuk halála után 1434-ben Ulászló a trónra került, Kázmér lett a törvényes örökös.[1] Furcsamód mégis kevés gondot fordítottak a nevelésére: sem latinul nem tanították meg, sem az uralkodásra nem készítették fel.[1] Miután azonban Zsigmond litván nagyfejedelmet 1440-ben meggyilkolták, Kázmért Wilnóba küldték, hogy ott kormányzóként a bátyját képviselje.[1] A litván főnemesek ekkor puccsszerűen nagyfejedelemmé kiáltották ki, nyilván abban a reményben, hogy engedelmes eszközük lesz.[1]
Uralkodása
szerkesztésAz államcsíny gyakorlatilag véget vetett a Lengyelország és Litvánia közötti perszonáluniónak, de csak egy időre.[1] 1444. november 10-én III. Ulászló – aki időközben I. Ulászló néven magyar király is lett – elesett a törökök elleni várnai csatában, az új királyt választó lengyeleknek Kázméron kívül nem volt jelöltjük.[1] Tapasztalatlansága ellenére a fiatalember pontosan tudta, mit kellett tennie hatalma megszilárdításához: elérte, hogy Litvániában megmaradjon az uralkodóház örökletes hatalma, hogy a két országot csak az uralkodó személye kösse össze, és amikor végül 1447. június 25-én lengyel királlyá koronázták, azt is elfogadtatta, hogy a székhelye Litvániában legyen, és a tanácsadóit maga választhassa meg.[2] Tettei arra utalnak, hogy sokkal inkább a Jagelló-ház fejének tekintette magát, mint Lengyelország választott királyának.[3] Minden olyan esetben, amikor a dinasztia érdekei ütköztek az államéival, az előbbi javára döntött.[3] Politikája nagyrészt családi politika volt.[3] 1454-ben feleségül vette Albert magyar király leányát, Erzsébetet, akinek később nagy szerepe volt az államkormányzásban. Ebben az motiválta, hogy Erzsébet édesapja révén jogot formálhatott Csehország és Magyarország trónjára.[3] A házasság mindazonáltal boldognak bizonyult: 1456 és 1483 között 6 fiuk és 7 leányuk született – Erzsébetet a „Jagellók anyjának” nevezték.[3] Kázmér idővel mindent megtett, hogy gyermekeit előnyösen házasítsa ki.[3] Legidősebb fia, Ulászló 1471-ben Csehország, majd 1490-ben Magyarország királya is lett; három másik fia őt követte Lengyelország és Litvánia trónján, egy másik érsek, majd bíboros lett.[3] (Az 1948-ban szentté avatott Kázmér fia 1471 és 1478 között eredménytelenül igyekezett megszerezni Hunyadi Mátyás magyar király trónját.) Halálakor európai tekintélyű uralkodóházat hagyott hátra.[3]
Külpolitika
szerkesztésKázmér nem dédelgetett nagyszabású külpolitikai terveket.[3] Bátyjával ellentétben sohasem indított keresztes hadjáratot a törökök ellen, de nem épített ki hatásos védelmi rendszert az egyre agresszívabb moszkvai Nagyfejedelemséggel szemben sem.[3] Elszalasztotta a lehetőséget, hogy támogassa Moszkva ellenségeit, és megelégedett a számára kedvező 1449-es litván–moszkvai szerződéssel.[3] Így hát miután a moszkvai nagyfejedelem 1486-tól sorozatos támadásokat indított Litvánia ellen, hozzápártoltak Kázmér védtelenül maradt orosz hűbéresei.[3] Akkor sem cselekedett határozottan, amikor 1484-ben a törökök elfoglalták az addig litván védelem alatt álló két fontos fekete-tengeri kikötőt, Kiliát és Akkermant.[3]
Kázmér lengyel királyként sem folytatott kezdeményező külpolitikát, ám amikor a poroszok 1454-ben fellázadtak hűbéruruk, a Német Lovagrend ellen, és Kázmér védelmét kérték, az uralkodó felismerte: itt a pillanat, hogy megtörje a lovagok hatalmát, és március 6-án lengyel birtoknak nyilvánította Poroszországot.[3] Amikor emiatt kitört a háború, a lengyel hadak ugyan súlyos vereséget szenvedtek szeptember 18-án Konitznál, Kázmér kitartásának és makacsságának köszönhetően az 1466-os második toruńi béke mégis a lengyeleknek kedvezett.[3] Bár a lovagrend megtarthatta területeinek egy részét, és az úgynevezett Királyi Poroszországot Lengyelország hivatalosan nem kebelezte be, hiszen megtarthatta saját országgyűlését és kormányzatát, a régió mégiscsak egyesült Kázmér birodalmával.[3] Ez a békeszerződés volt a király legnagyobb külpolitikai sikere; emiatt bizonyult uralkodása jóval sikeresebbnek Lengyelország számára, mint sokkal jobban szeretett Litvániájának.[3]
Belpolitika
szerkesztésBelpolitikájában Kázmér nem volt sokkal tevékenyebb: azt tartotta a legfontosabbnak, hogy megőrizze királyi előjogait, elsősorban a püspökök kinevezésének jogát.[3] A két országa közötti felségterületi vitában (Volhínia és Podólia ügyében) Litvániának kedvezett.[3] A lovagrenddel vívott háborúban rákényszerült, hogy engedményeket tegyen a lengyel nemességnek az 1454-es nieszawai kiváltságlevélben, ezek az engedmények azonban csak Kázmér halála után váltak igazán fontossá.[3]
Halála
szerkesztés1492. június 7-én halt meg a lengyelországi Grodnóban. Halála után, mivel legidősebb fia, II. Ulászló magyar és cseh király lemondott a lengyel trónról, a Jagelló-dinasztia két ágra szakadt: egy cseh–magyar és egy lengyel ágra. A lengyel trónon fia, János Albert követte.
Családfa
szerkesztés| Algirdas litván nagyfejedelem sz. kb. 1296. † 1377. május |
Julianna Twerska sz. 1320-ban vagy később † 1392 tavaszán |
Andrzej Holszański | Aleksandra Drucka | ||||||||||
| II. Ulászló lengyel király sz. kb. 1351. † 1434. VI. 1. |
Zofia Holszańska sz. kb. 1405. † 1461. IX. 21. |
||||||||||||
Habsburg Erzsébet sz. 1436. † 1505. VIII. 30. OO 1454. II. 10. |
IV. Jagelló Kázmér sz. 1427. XI. 30. † 1492. VI. 7. |
||||||||
| II. Ulászló sz. 1456. III. 1. † 1516. III. 21. |
Hedvig sz. 1457. IX. 21. † 1502. II.18. |
Szent Kázmér sz. 1458. X. 3. † 1484. III. 4. |
I. János Albert sz. 1459. XII. 27. † 1501. VI. 17. |
Sándor sz. 1461. VIII. 5 † 1506. VIII. 19. | |||||
| Zsófia sz. 1464. V. 6. † 1512. X. 5. |
Erzsébet sz. 1465. V. 9. † 1466. V. 9. |
Öreg Zsigmond sz. 1467. I. 1. † 1548. IV. 1. |
Frigyes sz. 1468. IV. 27. † 1503. III. 14. |
Erzsébet sz. 1472. V. 13. † 1480 után | |||||
| Anna sz. 1476. III. 12. † 1503. VIII. 12. |
Borbála sz. 1478. VII. 15. † 1534. II. 15. |
Erzsébet sz. kb. 1483. † 1517. II. 16. |
|||||||
Jegyzetek
szerkesztés- ↑ a b c d e f g h i j k l m n Uralkodók és dinasztiák: Kivonat az Encyclopædia Britannicából. Szerk. A. Fodor Ágnes – Gergely István – Nádori Attila – Sótyné Mercs Erzsébet – Széky János. Budapest: Magyar Világ Kiadó. 2001. ISBN 963 9075 12 4 , 377. oldal
- ↑ U. és d., 377–378. oldal
- ↑ a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t U. és d., 378. oldal
Lásd még
szerkesztés- Lengyelország uralkodóinak listája
- Lengyel fejedelmek és királyok családfája
- Litvánia uralkodóinak listája
- Litván nagyfejedelmek családfája
- http://mek.niif.hu/00000/00060/html/056/pc005624.html#5
| Előző uralkodó: III. Várnai Ulászló |
Következő uralkodó: I. János Albert |
