Ilya Prigogine

Ilya Prigogine vikomt (oroszosan: Ilja Romanovics Prigozsin [Илья́ Рома́нович Приго́жин]) (1917. január 25. – 2003. május 28.) orosz származású belga–amerikai kémikus volt, aki 1977-ben megkapta a kémiai Nobel-díjat az irreverzibilis termodinamika és a disszipatív struktúrák kutatásában elért eredményeiért.

Ilya Prigogine
Született	1917. január 25. Moszkva, Oroszország
Elhunyt	2003. május 28. (86 évesen) Brüsszel, Belgium
Állampolgársága	belga (1949–) orosz
Foglalkozása	kémikus
Iskolái	université libre de Bruxelles
Kitüntetései	a francia Becsületrend parancsnoka Bogolyubov Prize Barátságért Érdemrend honorary doctor of the Jagiellonian University of Krakow Francqui Prize (1955) Bourke Award (1972) Cothenius Medal (1975) Rumford-érem (1976) kémiai Nobel-díj (1977) Honda Prize (1983) honorary doctorate from the University of Nice-Sophia Antipolis (1991. március 29.) Kampé de Fériet Award (1994) Honorary doctorate from the National Polytechnic Institute of Lorraine (1994. július 12.) honorary doctorate of the University of Valladolid (1995) a Brüsszeli Vrije Egyetem díszdoktora (1995)
A Wikimédia Commons tartalmaz Ilya Prigogine témájú médiaállományokat.
Sablon • Wikidata • Segítség

Élete és munkássága

Fiatalkora

Prigogine Moszkvában született pár hónappal az 1917-es októberi orosz forradalom kitörése előtt. Apja, Roman Prigozsin, vegyészmérnök volt moszkvai műszaki egyetemen (Московский Технический институт). A család 1921-ben elmenekült Oroszországból és előbb Németországban, majd Belgiumban telepedtek le. Prigogine 1949-ben kapta meg a belga állampolgárságot.

Pályafutása

Prigogine előbb a Brüsszeli Szabadegyetemen kémiát tanult, majd 1950-ben professzor lett a kémiai tanszéken. 1959-ben kinevezték a Nemzetközi Solvay Intézet (Instituts Internationaux Solvay), amely felelős volt a Solvay-konferencia megszervezéséért. Ugyanebben az évben kezdett tanítani a texasi egyetemen Austin-ban.

1961 és 1966 között a chicagói egyetemen belül működő Fermi-intézet munkatársa volt. 1967-ben visszatért Texasba és Austinban megalapította a komplex kvantumrendszerek kutatásával foglalkozó, máig működő intézetet, a The Center for Complex Quantum Systems-t. Még ugyanebben az évben visszatért Belgiumba.

Ekkor már számtalan tudományos szervezet tagja volt, számos kitüntetést, díjat és összesen 53 díszdoktori címet kapott. 1976-ban megkapta a Rumford-díjat az irreverzibilis termodinamikai folyamatok vizsgálatáért, majd 1977-ben a kémiai Nobel-díjjal tüntették ki. 1989-ben I. Balduin belga királytól nemesi címet kapott. Haláláig a belga tudományos akadémia elnöke volt. 1997-ben egyike volt az International Commission on Distance Education , a távoktatást akkreditáló nemzetközi szervezet alapító tagjainak.

Kutatásai

Legismertebb kutatásait a disszipatív struktúrák területén végezte, azok szerepét kutatta az irreverzibilis termodinamikai folyamatokban és a termodinamikai egyensúlytól távol álló rendszerekben.

Disszipatív struktúrák

A disszipatív struktúrák elméletének kidolgozása vezetett az önszerveződő rendszerekkel kapcsolatban végzett kutatásokhoz, illetve filozófiai elmélkedésekhez a komplex biológia struktúrák (élőlények) kialakulása, valamint az időnek a természettudományokban játszott szerepe terén.

Munkássága egyfajta kapcsot jelentett a természettudományok és a társadalomtudományok között. Robert Herman professzorral közösen dolgozták ki a két folyadékmodellt, amely a városi úthálózatok modellje a Bose–Einstein-kondenzáció elméletére alapozva.

Egyéb

Élete vége felé munkásságát a nemlineáris rendszerekben a determinizmus matematikai modellezésére összpontosította, mind a klasszikus fizika, mind a kvantumfizika szintjén. Számos könyvet írt Isabelle Stengersszel közösen, többek között az End of Certainty és Az új szövetség (The New Alliance).

The End of Certainty és The New Alliance

The end of Certainity. 1997-es könyvében, az The End of Certainty-ben Prigogine kifejti, hogy a determinizmus nem fér össze a modern tudományos gondolkodással. "Minél többet tudunk meg a világegyetemről, annál nehezebb lesz hinni a determinizmusban." Ez szakítást jelentett olyan neves tudósok, mint Newton, Einstein és Schrödinger munkásságával, akik determinisztikus egyenletekben fejtették ki elméleteiket. Prigogine szerint azonban a determinizmus értelmét veszti a valóságban tapasztalható irreverzibilitás és instabilitás fényében.

Prigogine a tudományos determinizmus jelenségét részben Darwinra vezette vissza, akinek a fajok kialakulását magyarázó elmélete arra ihlette Ludwig Boltzmann-t, hogy a gázok viselkedését a gázmolekulák populációjának viselkedéséből származtassa. A determinisztikus fizikában minden folyamat időben megfordítható, reverzibilis, vagyis mindkét irányban végbe mehet. Ahogyan Prigogine magyarázta, ez ellentmond az idő múlásának és azt feltételezi, hogy nincs egy kitüntetett "jelen", ami a már megtörtént "múltat" követi és amely a meghatározatlan "jövőt" előzi meg. Azonban a gyakorlatban tapasztalható irreverzibilitás ennek ellentmond, amelyre Prigogine számos példát hozott, mint pl. a radioaktív bomlás, diffúzió, az időjárás vagy éppen az élet kialakulása és fejlődése. Az időjáráshoz hasonlóan az élő szervezeteket olyan instabil rendszereknek látta, amelyek a termodinamikai egyensúly állapotától távol léteznek. Ez az instabilitás ellentmond a determinisztikus fizika elveinek és a kiindulási feltételekre való érzékenység miatt ezeket a rendszereket csak statisztikai módszerekkel, vagyis a valószínűségek alapján lehet leírni.

Prigogine végül megállapította, hogy a klasszikus, newtoni fizika rendszerét már három alkalommal kellett bővíteni, először a kvantummechanikára jellemző hullámállapot bevezetésével, majd az általános relativitáselmélet téridejével, és végül az instabilitás és indeterminizmus felismerésével az instabil rendszerek esetében.

The New Alliance. A klasszikus fizikát Galilei és Newton hozták létre, és Laplace munkássága nyomán vált uralkodóvá. A newtoni dinamika egyenleteinek abszolút ideje elvileg megfordítható, és a klasszikus dinamikai rendszerek determinisztikusak: bármelyik állapotból a folyamatok ismerete révén bármelyik múltbeli és jövőbeli állapot kiszámítható, és elméletben, el is érhető. Newtont afféle félistenként kezdték tisztelni, akinek nyomán a Világegyetemet egy precízen járó, kiszámítható óraszerkezetnek tekintették. Azonban ebben a világban az élő és az ember fokozatosan idegen elemmé vált. A klasszikus dinamikában ugyanis nincs helye az élőlényekre (is) jellemző irreverzibilitásnak és instabilitásnak. De ezek a jelenségek nem illeszthetőek be sokkal jobban a dinamika olyan módosításaiba sem, mint Boltzmann és Carnot elméletei a hőről és az entrópiáról. A természetfilozófusok felfedezték ezt, s e paradoxonok hatására a természetfilozófiai elméletek vagy szolgai módon alkalmazkodtak a klasszikus óramű-képhez, vagy pedig tudatosan tudományellenessé váltak. Ilyen értelemben az emberi kultúrában megértésbeli szakadás következett be.

Az óraszerkezet-Világegyetem többszörös idealizációt jelent: a modern fizika megismerte mind az elvi kiszámíthatatlanság, mind az „időnyíl” (az irreverzibilitás) fogalmát. Az első rést a newtoni-laplace-i világképen a termodinamika főtételeinek felfedezései. és ennek hatására a dinamika statisztikussá tétele ütötték. A huszadik század fizikája felfedezte, hogy a newtoni rendszerek sokkal inkább a kivételt jelentik, semmint a szabályt. Az igazán „érdekes” rendszerek, mint pl. a légkör vagy az élőlények, belső működésüket tekintve a legkevésbé sem felelnek meg a klasszikus fizika idealizációinak. Új fizikai világképre van szükség, illetve van épülőben – állapítják meg a New Alliance szerzői – mely folyamatnak még csak nagyon az elején járunk. Ha sikerül újra egységes világképet alkotni és az említett szakadást megszüntetni, az ember újra szövetséget köthet a természettel, amelyben már nem kell másodlagosnak és idegennek tekintenie magát.

Magyarul

• Ilya Prigogine–Isabelle Stengers: Az új szövetség. A tudomány metamorfózisa; ford. Dévényi Levente; Akadémiai, Bp., 1995 (Hermész könyvek)

Fordítás

• Ez a szócikk részben vagy egészben az Ilya Prigogine című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

Források

• Karl Grandin, ed.: Ilya Prigogine Autobiography. Les Prix Nobel. The Nobel Foundation, 1977. (Hozzáférés: 2008. július 24.)
• Eftekhari, Ali (2003). „Obituary - Prof. Ilya Prigogine (1917-2003)” (PDF). Adaptive Behavior 11 (2), 129–131. o. [2009. március 27-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2009. január 13.) 
• Barbra Rodriguez: Biography Nobel Prize-winning physical chemist dies in Brussels at age 86. University of Texas at Austin, 2003. május 28. (Hozzáférés: 2008. július 29.)

További információk

• Életrajzi és bibliográfiai források
• A Nobel-díj átvételekor mondott beszéde
• The Center for Complex Quantum Systems
• Emergent computation
• Cosma Rohilla Shalizi megjegyzései Prigogine munkásságával kapcsolatban
• Ilya Prigogine a komplexitásról beszél