Főmenü megnyitása

Lockheed L–1011 TriStar

széles törzsű utasszállító repülőgép
(Lockheed L-1011 szócikkből átirányítva)

A Lockheed L–1011 TriStar az amerikai Lockheed széles törzsű utasszállító repülőgépe, amelyet a Boeing 747 és a McDonnell Douglas DC–10 riválisaként állítottak szolgálatba 1972-ben. 1968 és 1984 között gyártották, összesen 250 db készült belőle. Első megrendelői a TWA és az Eastern Airlines voltak.

Lockheed L–1011 TriStar
Lockheed L-1011-385-1 TriStar 1 demonstrator with additional Court Line titles.jpg

Gyártó Lockheed
Sorozatgyártás 1970–1984
Gyártási darabszám 250

Első felszállás 1970. november 16.
Szolgálatba állítás 1972. április 26.
A Wikimédia Commons tartalmaz Lockheed L–1011 TriStar témájú médiaállományokat.
Az American Trans Air L–1011–500-as gépe a frankfurti repülőtér felett

Tartalomjegyzék

TörténeteSzerkesztés

Az 1960-as években hatalmasan fellendülő légi forgalom csábításának az egyébként főleg katonai megrendelésekre dolgozó harmadik nagy amerikai repülőgépgyár, a Lockheed sem tudott ellenállni. Elkészítette saját széles törzsű, nagy befogadóképességű típusát. A három nagy átmérőjű hajtóműből kettőt a nyilazott szárnyak alá, míg a harmadikat a törzs végébe helyezték. A szárnyakat automatikusan vezérelt aktív fékszárnyakkal látták el, amelyek gyors kitéréseikkel egyenletessé tették a repülést szeles időben is, ezzel növelve az utasok kényelmét és csökkentve a szárnyakat terhelő igénybevételt. A jobb helykihasználás érdekében a konyhát nem az utastérbe, hanem a padló alá építették, ahonnan liften jutnak az ételek és italok a felszolgálást végző légiutas-kísérőkhöz. Automatikus leszállást vezérlő rendszere akkor is lehetővé teszi a leszállást, ha a pilóták egyáltalán nem látják a pályát.

ÜzemeltetőiSzerkesztés

TípusváltozataiSzerkesztés

L–1011–1Szerkesztés

Az L–1011–1 az első változata volt a típusnak. Rövid és közepes útvonalakra tervezték. Az Air Canada, az ANA, a Cathay Pacific és az Eastern Airlines üzemeltette. Ma már egy sem üzemel közülük.

L–1011–50Szerkesztés

Az L–1011–1 továbbfejlesztett változata. Maximális felszállótömege 195 050 kg-tól 204 120 kg-ig terjedt. A maximális üzemanyag-mennyiség változatlan az első modellhez képest.

L–1011–100Szerkesztés

Először 1975-ben repült, új központi üzemanyagtartállyal, ami 1500 km-rel megnövelte a hatótávolságot. Számos légitársaság használta, főleg hosszú távok megtételére.

L–1011–150Szerkesztés

Az L1011–1-ből kialakított változat, amleynek legnagyobb felszállótömege 213 190 kg-ra nőtt. Az egyetlen típusváltozat, amit az L–1011–1-ből alakítottak ki.

L–1011–200Szerkesztés

1976-ban mutatták be, hasonló volt a 100-as változathoz, azzal a különbséggel, hogy a vevő megrendelhette Rolls–Royce RB.211-524B típusú hajtóművekkel is. A Gulf Air a kiöregedő Vickers VC–10-es gépeit cserélte le L–1011–200-as gépekre.

L–1011–250Szerkesztés

Az összes korábbi változat leváltására tervezett típus. A maximális felszállási tömeg: 231 340 kg, a maximális üzemanyag mennyisége: 119 735 liter volt. A hajtóműveket is modernizálták. Legfőbb riválisa a McDonnell Douglas DC–10–30 volt. Csak a Delta Airlines állította üzembe.

L–1011–500Szerkesztés

A repülő legutolsó és egyben legnagyobb hatótávolságú változata, törzsét 4,3 m-rel megrövidítették. A hajtóművek változatlanok maradtak. Nagyon sok légitársaság használta, a British Airways és a Delta Airlines flottájának jelentős részét ez a típus tette ki az 1980-as években. A mai napig használja még néhány kisebb légitársaság, de már csak néhány darab repül belőlük.

Külső hivatkozásokSzerkesztés