Népfelkelés (intézmény)

A népfelkelés történelmi haderő-szervezési módszer. Lényege, hogy egy államok között kitört nemzetközi fegyveres konfliktusban azon személyek számára is lehetővé vagy kötelezővé válik az ellenségeskedésekben való aktív részvétel, akik erre egyébként a hadviselés joga alapján nem lennének jogosultak - így elsősorban a polgári lakossághoz tartozó személyek számára.

Emléktábla az I. világháború során alkalmazott népfelkelésről a Hadtörténeti Múzeum udvarán

A népfelkelés a korabeli nemzetközi jog értelmezése szerint jogszerű módszer volt - ahogy lényegében a mai napig is az államok maguk döntik el, hogyan szervezik meg haderejüket. Népfelkelésben való részvétel esetén az erre egyébként nem jogosult civileket a katonákkal azonos jogállás illette meg, ami abban az esetben nyer komoly jelentőséget, ha például az ellenséges hatalom fogságába kerültek - ilyenkor igényt tarthattak a hadifogoly státuszra és az az által biztosított jogi védelemre, ami egyébként a nem harcos (nem kombattáns) státuszban lévő személyek esetében kizárt. Ezt a koncepciót a hadviselés szabályait mai napig meghatározó 1949-ben elfogadott genfi egyezmények előírásai is továbbéltették.

Történelmileg a rendiség korában a népfelkelés megfelelőjének a nemesi felkelés, az inszurrekció számított, amelynek utolsó alkalmazására az 1809-es győri csata alkalmával került sor.


A népfelkelés és a forradalom közötti különbségSzerkesztés

A köznyelvben gyakran keverik a népfelkelés intézményét a forradalommal, szinonimaként használva a két kifejezést. Ez téves, hiszen általánosságban a forradalom valamilyen, az állami hatalom ellen irányuló cselekményt, vagy cselekménysorozatot jelent, míg a népfelkelés éppen az állami hatalom érdekében (és annak parancsára) történő harcba állást jelent olyan ellenséges hatalommal szemben, amelyik az állam ellen vezet hadműveletet.

A népfelkelésre vonatkozó szabályokSzerkesztés

A népfelkelési kötelezettség korhatáraSzerkesztés

A népfelkelésre, illetve az abban való részvételre azon év január 6-tól kezdve kötelezett, melyben a hadköteles személy 19. életévét betöltötte. A népfelkelési kötelezettség annak az évnek az utolsó napján jár le, melyben a hadköteles betölti 42. életévét.

A népfelkelés osztályaiSzerkesztés

Népfelkelésre kötelezettek voltak a dualista kori magyar rendszerben - Bosznia-Hercegovina lakosai kivételével – mindazok az állampolgárok, akik sem a hadsereghez, sem a honvédséghez nem tartoztak.

A népfelkelés kötelezettjei két osztályba voltak sorolhatók. Az első osztály 19 legifjabb korosztály különböztetett meg, míg a második az 5 legidősebb korosztályt foglalta magában.

Az első osztályba tartozók háború esetén a hadsereg és honvédség hiányainak pótlására voltak alkalmazhatók abban az esetben, ha a póttartalék nem bizonyult elegendőnek. A népfelkelés kötelezettjeinek azon csoportja, akik nem voltak a hadsereg és honvédség pótlására használhatók, kötelezettségeiknek fegyverrel és fegyver nélkül tehettek eleget. Előbbi csoportokból népfelkelő hadtesteket (zászlóaljakat és lovas századokat) alakítottak, míg utóbbiakat népfelkelő munkásosztályokba csoportosították. Ezeket a csoportokat erősítési, útjavítási, vagy más, háborúban szükséges munkálatokra használták fel.

A magyar történelemben a népfelkelő tiszteket a király nevezte ki a honvédelmi miniszter javaslatára. A tiszteknek magyar állampolgároknak kellett lenniük. A kinevezettek nyugállománybéli, szolgálaton kívüli, illetve olyan volt tisztek voltak, akik nem követtek el becsületsértést. További feltétel volt, hogy a tiszti rangból maguk köszöntek le. Olyan polgári személyek is lehettek tisztek, akik hazafias érzületeik, vagy magatartásuk következményeként köztiszteletben álltak.

FinanszírozásSzerkesztés

A népfelkelés legénységét az államkincstár pénzelte.

Felhívás népfelkelésreSzerkesztés

Népfelkelésre történő felhívás a legfelsőbb elhatározás kérdése volt, mely szerint a népfelkelés törvényszerű alkalmaztatására igénybe vehető. A felhívás megtörténte előtt a kötelezetteket fel kellett készíteni a népfelkelésre. A kötelezettek a kihirdetés után hatósági engedély nélkül nem hagyhatták el a lakóhelyükhöz tartozó járásokat. A tartózkozási hely 48 órán túl tartó változtatásához a járáson belül szintén engedély kellett.

A népfelkelés törvényi háttereSzerkesztés

A népfelkelés intézménye a magyar jogrendben a Kiegyezés utáni időszakban a népfelkelésről szóló 1868. évi XLII. törvénycikk megalkotásával kapott jogi alapot,[1] majd az 1886. évi XX. törvénycikk pontosította a rá vonatkozó szabályokat.[2]

Népfelkelés más államok gyakorlatábanSzerkesztés

Franciaországban a népfelkelés megnevezése armée territoriale volt és a szolgálat 11 évig tartott. A Német Birodalomban a Landsturmot mindazon 17 és 42 év közöttiek alkották, akik a hadsereg kötelékébe nem tartoztak. Olaszország hadi szervezetében a területi milícia felelt meg a népfelkelésnek.

ForrásokSzerkesztés

  1. A törvénycikk szövege elérhető: http://www.1000ev.hu/index.php?a=3&param=5364
  2. A törvénycikk szövege elérhető: http://www.1000ev.hu/index.php?a=3&param=6213


  • Kardos Gábor - Lattmann Tamás (szerk.): Nemzetközi jog, Eötvös Kiadó, Budapest, 2010., ISBN 978-963-312-0224; 352. o.
  • Lattmann Tamás: Húsz évvel a rendszerváltás után: érdekes kérdések a nemzetközi jogász számára. In Gosztonyi Gergely - Nagypál Szabolcs (szerk.): A rendszerváltás húsz éve: állam, jog, társadalom. Budapest-Győr-Miskolc, 2010. (Jogtörténeti Szemle 2010/2.) 13-20. o.
  • Kislexikon.hu[Tiltott forrás?]