Nagyhatalom
A nagyhatalom kifejezést napjainkban általában olyan országoknak tulajdonítják, amelyek gazdaságukon, külpolitikájukon és katonai erejükön keresztül globális befolyással rendelkeznek. A nagyhatalmak által hozott döntések gyakran hatással vannak más nemzetekre is, amelyek arra késztetik a közép- vagy kishatalmakat, hogy mérlegeljék a nagyhatalmak véleményét, mielőtt saját intézkedéseiket megteszik.
A "nagyhatalom" fogalma a napóleoni háborúk befejezése után terjedt el.[1] A kifejezést Leopold von Ranke német történész vezette be a politikatudomány megnevezésébe, aki 1833-ban "A nagyhatalmak" (Die großen Mächte) címmel alapvető művet adott ki a témában.[2] A mai politikában (félhivatalosan) politikusok és politikai szakértők használják.
Kritériumok
szerkesztésA nagyhatalmaknak nincs "hivatalos listája". Míg egyes nemzeteket széles körben nagyhatalmaknak tekintenek, jelentős vita folyik ezen státusz pontos kritériumairól. Néhány kritérium azonban kiemelhető:
- a világrendhez való hozzájárulás képessége;
- nagy gazdasági hatalom vagy nagy hazai piac;
- nagy katonai hatalom, amely a hagyományos hadviselésben képes felvenni a versenyt más hatalmakkal.
Történelem
szerkesztés
Késő ókor
szerkesztésA nagyhatalmakra való egyik korai utalás a 3. századból származik, amikor Máni perzsa próféta korának négy legnagyobb királyságaként írta le Rómát, Kínát, Akszúmot és Perzsiát.[3]
18-19. század
szerkesztésA 18. századtól a nagyhatalmak közé tartozott Franciaország, Ausztria, Nagy-Britannia, Oroszország és Poroszország.[4]
Az osztrák örökösödési háború és a hétéves háború eredményeként Poroszország az 1760-as években Európa ötödik nagyhatalomává nőtte ki magát.[5] Ezzel megszűnt Franciaország 1659 óta tartó domináns pozíciója Európában, bár továbbra is a legerősebb nagyhatalom maradt. Az igazi pentarchia kialakulása azonban még a 18. század végén is igen vitatott volt, mivel az öt nagyhatalom még nem volt egyenlő helyzetben. Különösen Franciaország volt továbbra is messze a legerősebb katonai hatalom, míg Poroszország egyértelműen a legkisebb nagyhatalom.
A "nagyhatalmak" státuszát először hivatalosan az 1814-1815-ös bécsi kongresszuson ismerték el.[1][6] A Szent Szövetség létrehozásával ez a státusz megerősödött a franciaellenes koalícióban részt vevő négy ország - Nagy-Britannia , Ausztria , Poroszország , Oroszország , valamint 1818 óta Franciaország esetében. A nemzetközi kapcsolatok új rendszerének sajátossága az volt, hogy a háború utáni Európában bekövetkezett bármilyen területi változáshoz a nagyhatalmak beleegyezésére volt szükség.[7]
Az 1848-1849-es európai forradalmak után a kialakult rendszerben az erőviszonyok megváltozni kezdtek. Sok történész egyetért abban, hogy a 20. század elejére Európában öt-hat olyan hatalom volt, amely igényt tartott a "nagy" státuszra: Nagy-Britannia, Oroszország, Franciaország, a Német Birodalom (mint a Poroszország utódja, Olaszország (az országegyesítés után, az 1860-as években) és Ausztria-Magyarország (mint az Osztrák Birodalom utódja). Ez utóbbi azonban örökre elvesztette "nagyhatalmi" státuszát az első világháborúban elszenvedett vereség és az azt követő szétesés után.
A 19. század végén – és még a 20. század elején sem, – az Amerikai Egyesült Államok nem gyakorolt nagy befolyást a nemzetközi politikára. A nemzetközi hatalomváltások leginkább a jelentős konfliktusokon keresztül következtek be.
20. század
szerkesztésAz első világháború lezárása és az ebből következő békeszerződések Nagy-Britanniát, Franciaországot, Olaszországot, Japánt és az Egyesült Államokat tették meg az új világrend fő bírájává.[8] A Német Birodalom vereséget szenvedett, Ausztria-Magyarország új, kevésbé erős államokra szakadt, az Orosz Birodalom pedig forradalomba esett. A párizsi békekonferencia során a „Négy Nagy" (Big Four) – Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország és az Egyesült Államok – a szerződések lebonyolítását és kimenetelét irányította.
A második világháború kitörése előtt a nagyhatalmak Németország, Franciaország, Nagy-Britannia, Olaszország, Japán, a Szovjetunió és az Egyesült Államok voltak.
Közvetlenül a második világháború után a következő államokat minősítették nagyhatalomnak:[9][10] Brit Birodalom, Franciaország, Kína, Szovjetunió, USA.
21. század
szerkesztésA 21. században a nagyhatalmak közé tartozik legalább Kína és az Egyesült Államok. Oroszországot is gyakran nagyhatalomként is emlegetik, mivel a világ egyik legerősebb hadseregével rendelkezik, és befolyása van a CSTO országokra. Rajtuk túl nagyhatalmakként szokták emlegetni Franciaországot és Nagy-Britanniát, mivel viszonylag erős haditengerészetet tartottak meg, és jelentős befolyással bírnak az egykori gyarmatok ügyeire.
.svg)
A modern világban a nagyhatalmi státusz egyik leggyakoribb kritériuma az ENSZ Biztonsági Tanácsában való állandó részvétel és a vétójog. Az ENSZ Biztonsági Tanácsának állandó tagja:
A Hágai Stratégiai Tanulmányok Központja (HCSS) 2017-es tanulmánya a következő államokat és államszövetségeket minősítette nagyhatalmaknak:
Európai Unió,
Kína,
India,
Japán,
Oroszország,
USA.
Kapcsolódó cikkek
szerkesztésJegyzetek
szerkesztés- ↑ a b Bridge, Francis Roy; Bullen, Roger. The Great Powers… — С. 3-4
- ↑ Friedrich Jaeger – Jörn Rüsen: Geschichte des Historismus: eine Einführung. 1992. ISBN 978-3-406-36081-7 Hozzáférés: 2022. július 11.
- ↑ „Obelisk points to ancient Ethiopian glory”, 2005. április 11.
- ↑ Heinz Duchhardt: Balance of Power und Pentarchie. Internationale Beziehungen 1700–1785 (Handbuch der Geschichte der Internationalen Beziehungen Band 4), Paderborn / München / Wien / Zürich 1997, ISBN 978-3-506-73724-3, S. 8f.
- ↑ Heinz Duchhardt: Balance of Power und Pentarchie. Internationale Beziehungen 1700–1785 (Handbuch der Geschichte der Internationalen Beziehungen. Band 4), Paderborn / München / Wien / Zürich 1997, ISBN 978-3-506-73724-3, S. 154f.
- ↑ Danilović, Vesna. When the Stakes… — С. 228
- ↑ Bridge, Francis Roy; Bullen, Roger. The Great Powers… — С. 4
- ↑ Globalization and Autonomy by Julie Sunday, McMaster University. Archiválva 2007. december 15-i dátummal a Wayback Machine-ben.
- ↑ Great Powers. [2009. október 31-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2020)
- ↑ Robert B. Louden Professor of Philosophy University of Southern Maine: The World We Want : How and Why the Ideals of the Enlightenment Still Elude Us: How and Why the Ideals of the Enlightenment Still Elude Us. 2007–09–21. ISBN 978-0-19-804337-9 Hozzáférés: 2022. július 11.