Nyugati kereszténység

A nyugati kereszténység a kereszténység két fő ágának egyike (a másik a keleti kereszténység). A nyugati kereszténység a latin rítusú katolikus egyházból és a nyugati protestantizmusból áll, valamint ezek ágaiból, mint az ókatolikus egyház, a független katolicizmus és a resztoránizmus.

A világ több mint 2 milliárd keresztényének legnagyobb része nyugati keresztény.

Az egyik fő ága, a római egyház, Róma püspöke, a pápa vezetése alatt fejlődött ki. Később a római egyházból független protestáns felekezetek széles skálája jött létre. Így a „nyugati kereszténység” kifejezés nem egyetlen közösséget vagy vallási felekezetet ír le, hanem a keleti kereszténységtől való megkülönböztetésre szolgál.

Történet

A kereszténység eredete Jézus életére, prédikációjára és a róla szóló hagyományokra vezethető vissza. Jézus Palesztinában élt az első században. A keresztények azt hiszik, hogy Isten fia volt és megmenti őket a bűntől és az örök haláltól.

A keresztény közösségekben már korán kialakultak a különféle rítusok és hagyományok, amelyek később tovább fejlődtek. A konstantinápolyi, alexandriai, antiókhiai, jeruzsálemi és római patriarchátus, az úgynevezett Pentarchia különleges helyet foglalt el a korai egyházban.

A késő ókorban a Római Birodalom a Nyugat-Római Birodalomra (Róma központtal) és a Kelet-római Birodalomra (Konstantinápoly) szakadt, és a Római Birodalom keresztény államvallásából a latin nyugaton és a görög keleten eltérő egyházi hagyományok alakultak ki.

A középkorban Európa nyugati felén és Nyugat-Észak-Afrikában a római egyház emelkedett ki, élén a pápával.

A középkorban teológiai és politikai konfliktus alakult ki a konstantinápolyi pátriárka és a római pápa egyháza között, ami a nyugati és a keleti kereszénység további megosztottságához vezetett.

A 16. századtól a reformáció kezdetével a nyugati kereszténység sok részre szakadt.

Kapcsolódó cikkek

• Keresztény felekezetek összehasonlítása