Pakocs Károly

(1892–1966) költő, elbeszélő, római katolikus pap, kanonok
Ez a közzétett változat, ellenőrizve: 2023. december 19.

Pakocs (Pakots) Károly (Nagykároly, 1892. november 17.Bukarest, 1966. október 23.) költő, elbeszélő, római katolikus pap, kanonok.

Pakocs Károly
Élete
Született1892. november 17.
Nagykároly
Elhunyt1966. október 23. (73 évesen)
Bukarest
Pályafutása
Jellemző műfaj(ok)vers, próza
A Wikimédia Commons tartalmaz Pakocs Károly témájú médiaállományokat.

Életútja

szerkesztés

A középiskola alsó osztályait a nagykárolyi piarista gimnáziumban, felső osztályait a szatmárnémeti katolikus főgimnáziumban, teológiai tanulmányait Budapesten a Központi Papnevelő Intézetben [1] a Budapesti Tudományegyetem Hittudományi Karán végezte. 1915-ben szentelték pappá, ugyanabban az évben doktorált. Lelkészi pályáját Máramarosszigeten kezdte; 1920-ban teológiai tanár, 1921-től püspöki titkár, 1926-tól püspöki irodaigazgató,1937-től kanonok. 1926-tól az Erdélyi Irodalmi Társaság , és a Kemény János által támogatott Helikon Íróközösség tagja. 1928. szeptemberében Nagykárolyban javasolta az Erdélyi Katolikus Akadémia létrehozását.[2] Az önálló egyesület *Erdélyi Katholikus Akadémia néven 1929. március 13-án alakult meg Nagyváradon, amelynek alelnöke, majd 1938-ban az elnöke.[3] 1933-ban a Szent István Tudományos Akadémia tagjává választották.

A Második bécsi döntés után behívott képviselő a magyar országgyűlésben. Amikor az Apostoli Szentszék Márton Áron gyulafehérvári püspököt megerősítette apostoli kormányzói tisztségében, és hivatalba lépésének idejét 1941. október elsejében szabta meg, az új apostoli kormányzó szeptember 9-én új vikáriusának Pakocs Károly szatmári kanonokot nevezte ki.[4] A magyar kormány egyik püspök jelöltje a szatmári püspökségre. Az 1942. V. 18-án beiktatott Scheffler János szatmári püspök helynöke. 1945 nyarától tizenöt hónapot Budapesten tartózkodott, majd újra helynök Szatmárnémetiben. Scheffler János püspök állami felfüggesztését követően ő írta alá a püspök intézkedéseit, a püspökség okiratait, mert az egyházmegye vezetését a püspök csak vikáriusain keresztül gyakorolhatta.

Szerepet vállalt a Slachta Margit, illetve Salkaházi Sára nevével fémjelzett Szociális Testvérek Társasága által alapított Szentlélekszövetség munkájában is.

A Vatikánnal való kapcsolattartás miatt 1949. XII. 17. és 1950. X. 15. között letartóztatásban volt. A román kormány 1951 őszén teológiai tanárnak nevezte ki az állam által egyedülinek elismert római katolikus egyházmegye székhelyén, Gyulafehérváron létesített teológiai főiskolára, melynek dékánja volt 1956-ig.

Ezután a jászvásári teológián tanított, de 1957-ben koholt vádak alapján újra börtönbe került, ahonnan 1963-ban szabadult. Ezt követően a Bukarest melletti Popesti-Leorden-i apácakolostor lelkésze volt.

Kezdeményezésére kerülhettek Szatmárra Scheffler püspök földi maradványai. 1965 őszén levélben tájékoztatta Czumbel ordináriust, hogy a 13 éve halott püspök földi maradványainak exhumálása már hét éve törvény adta lehetőség, élni kell vele, Szatmárra haza kell vinni a zsilávai temetőből a vértanú csontjait.

1966 nyarán újra letartóztatták és súlyosan bántalmazták, aminek a következtében október 22-én Bukarestben egészen pontosan Popeşti- Leordeniben elhunyt.[5][6]

Munkássága

szerkesztés
 
Pakocs Károly arcképe
Muhi Sándor grafikája

Verseit, novelláit, vallásos elmélkedéseit az Erdélyi Helikon, az Erdélyi Irodalmi Szemle, a Hírnök, a Keleti Újság, a Pásztortűz, a Vasárnap, a Vakációi Levél közölte; 1924-30 között a szatmári Katholikus Élet belső munkatársa, 1934-től az Erdélyi Lapok főmunkatársa volt. Húsznál is több kötet szerzője, egyházi jellegű illetve egyháztörténeti munkái is jelentősek.

Irodalmi munkásságáért 1940-ben Corvin-koszorúval tüntették ki.

Pakocs Károly szövegével énekeljük a Hozsanna 4, 23, 56, 85, 174, 181 számú énekét. Ő írta az "Isten gyermek kit irgalmad közénk lehozott" című egyházi dal versét.

Verseskötetei, regényei, novellái és elbeszélései mellett műfordítóként önálló kötetben adta ki Savonarola-versfordításait (Kolozsvár 1939), s színdarabot is írt.

Reményik Sándor a következőket írta róla: "Tiszta papi lelkében két virág nyílott: az egyik az istenszeretet, amely minden reggel az Úr oltárához vitte szentmisére; a másik a felebaráti szeretet, amellyel az irodalom oltára előtt áldozott verseinek, regényeinek elbeszéléseinek tömjénfüstjével."

Irodalmi vallásos műveivel, az írás és szerkesztés területén kifejtett tevékenységével, valamint kisugárzó papi karakterével nagyban hozzájárult az erdélyi – két világháború közötti – vallásos élet arculatának kialakításához.

1942-43-ban felelős szerkesztőként jegyzi a Szatmári Katolikus Élet című lapot, 1944 elején a Nagybánya és Vidékét.

  • Nem csak kenyérrel él az ember (Világnézeti kérdések. Szatmárnémeti, 1919)
  • Forró szavak (versek, Szatmárnémeti, 1924)
  • Hazafelé (novellák, Nagykároly, 1926)
  • Lélek-ország (versek, Szatmárnémeti, 1929)
  • Lélek-zuhanás (regény, Budapest, 1928)
  • Jöttem Isten városából (versek, Szatmárnémeti, 1929)
  • Örömet akartok? Nagybőjti konferenciák (prédikációk, Budapest, 1932)
  • Istent kiált a tenger (versek, Kolozsvár, 1934)
  • Édua áldozata (történelmi regény, Budapest, 1934)
  • A Júdás-misztérium (Kolozsvár, 1938)
  • Tékozló fiú (színmű, Nagybánya, 1939)
  • Savonarola versei (versfordítás, Kolozsvár, 1939)[7]
  • A leggazdagabb jótevő. Az Egyház adományai. Mi nekünk az egyház!; Actio Catholica, Bp., 1940 (Actio Catholica)
  • A lélek visszatér (elbeszélések, Budapest, 1940)
  • A lélek indul (versek, Budapest, 1941)
  • Különös emberek (novellák, Budapest, 1942)
  • A megtérők bizonysága; Stephanum Ny., Bp., 1942
  • Különös emberek; Pakocs Károly, Bp., 1942
  • A hét ajándék Istene (Budapest, 1943)
  • Fiedler István: Szent keresztúti ájtatosság; a stációs énekeket szerezte Pakocs Károly; Pátria Ny., Szatmárnémeti, 1943
  • A teremtés éneke. Drámai költemény; Szalézi Művek, Rákospalota, 1946

Kapcsolódó szócikkek

szerkesztés