Rabszolgaháborúk a Római Birodalomban
Ez a szócikk nem tünteti fel a független forrásokat, amelyeket felhasználtak a készítése során. Emiatt nem tudjuk közvetlenül ellenőrizni, hogy a szócikkben szereplő állítások helytállóak-e. Segíts megbízható forrásokat találni az állításokhoz! Lásd még: A Wikipédia nem az első közlés helye. |
A rabszolgaháborúk alatt azokat a nagy, egész területre kiterjedő felkeléseket érti a történelem, amelyeket rabszolgák indítottak a Római Köztársaság ellen i. e. 135 és 71 között. A konfliktusok elsősorban Szicília szigetén és Itália déli részén zajlottak, mivel a rabszolgák aránya itt kimagaslóan nagy volt, egyes régiókban meghaladta a szabadok számát is. Kiváltó okai a római elit telhetetlensége, a korrupció szülte felelőtlen pazarlás és vagyonszerzési hajsza, mivel a legfőbb termelői réteget a rabszolgák alkották, akik ingyen dolgoztak, s a rómaiak igyekeztek a lehető legtöbbet kisajtolni munkájukból. A felkelések elterjedését és a felkelők kezdeti sikereit segítette a római társadalmon belüli ellentétek az alacsonyrangú szabadok és a magas rangú patríciusok között, illetve a Római Köztársaság viszálya a leigázott népekkel, olykor saját szövetségeseikkel, illetőleg az elhúzódó külső háborúk, amelyek lekötötték a római seregek zömét.
Első rabszolgaháború
szerkesztésAz első nagy felkelés Szicíliában robbant ki Eunus és Kléon rabszolgák vezetésével. Eunus később magát a sziget királyává nevezte ki. A római seregek más frontokon voltak lekötve, s a félkatonai erők nem tudták meggátolni a rabszolgákat sikereikben. Több mint három esztendeig tartó súlyos harcok után csak a szenátus határozott mozgósításának hatására sikerült leverni a felkelőket. A felkelés olyan nagy volt, hogy a lázadók száma a hetvenezer főt is elérte és sikereik hírére még Dél-Itáliában és Kis-Ázsiában rabszolgalázadások voltak.
Második rabszolgaháború
szerkesztésA második konfliktus sokban hasonlított az előzőhöz. Ez is Szicília szigetén tört ki kevesebb, mint harminc évvel az elsőt követően és vagy hatvanezer rabszolga lázadt fel. A felkelést ezúttal két rabszolgaművész, egy fúvós zenész, Szalviosz és egy pásztor, Athenion vezették. Ez a felkelés négy évig tartott, Szalviosz szintén királlyá tette magát és több várost is elfoglalt, de váltakozó sikerrel harcolt ő és Athenion a rómaiak ellen. Ez a felkelés most ugyan nem hatott tovább Szicíliánál, de leverését követően nem telt el megint harminc év és új háború következett, ezúttal Itáliában.
Harmadik rabszolgaháború
szerkesztésA köztársaság nem vonta le egyik háború tanulságát sem, noha Szicília birtoklása létfontosságú volt Róma gazdaságára nézve. A távoli szigeten zajló eseményeket nem érezték túlzottan fenyegetőnek a római vezetők, ezért a rabszolgák kizsákmányolása tovább mélyült, s a korrumpált római politikusokkal, a patríciusok gátlástalanságával szemben egyre többen lettek elégedetlenek Itáliában is.
A harmadik és egyben legnagyobb háború Spartacus capuai gladiátor nevéhez kötődik. A capuai gladiátorok i. e. 73-ban kitörtek kaszárnyájukból és felkelést robbantottak ki Campaniában. Miután az ellenük küldött római erőket legyőzték, a felkelés gyorsan elterjedt Dél-Itáliában, s a következő évben Spartacus északra is hadjáratot indított, miközben serege elérte a 150 ezer főt is. Elődjeit is felülmúlva sokkal több győzelmet aratott reguláris római légiókon, több várost bevett és hatalmas károkat okozott a patríciusoknak. A római szenátus egész idő alatt attól rettegett, hogy a felkelők megjelennek Róma kapui előtt is. Azonban a rabszolgasereget különböző nézeteltérések bomlasztották, mivel nem volt teljesen egyértelmű a felkelők célja, jelentős részük pedig gallokból és germánokból állt, akiket még a szegény itáliai parasztok sem szíveltek. Végül ennek a felkelésnek a sorsa is beteljesedett, ennek ellenére Spartacus lett az ókor egyik legnagyobb legendája.