Sablon:Kezdőlap kiemelt cikkei/2021-36-1
A kínai kert tájképkertészeti stílusa a kínai kultúra ősi ága, ami három évezredes fejlődésen ment keresztül. Nagy hatással volt a japán és koreai kertkultúra kialakulására is. Az uralkodói családok palotáihoz csatlakozó kerteken kívül magába foglalta a tudósok, költők, művészek, kormánytisztviselők otthonai melletti kerteket is. Ezek a fallal körülvett, a házak belső terét kiszélesítő lakóterületek lehetőséget nyújtottak a szemlélődésre, a külvilágtól való elzárkózásra. A tipikus kínai kertben dombok, sziklák, tavak adják a növényzet környezetét, miniatűr, idealizáltan romantikus tájat alkotva, és kisebb épületek szolgálják a pihenést és szemlélődést. A kínai kertekben sokféle épület található, csarnokok, pavilonok, kilátóhelyek, galériák, templomok, hidak, tornyok. A szucsoui Szerény hivatalnok kertje például negyvennyolc épületet foglal magába, beleértve a lakóházat, pavilonokat családi összejövetelek céljaira, tizennyolc kilátóhelyet a különböző látképekben való gyönyörködésre, és számos tornyot, hidacskát, fedett folyosót. Az építményeknek azonban soha nem szabad dominálniuk a látképet, hanem azzal harmóniában kell maradniuk. A mesterséges „hegy” és/vagy a sziklakert a kínai kert elengedhetetlen része. A hegycsúcs a kínai filozófiában az erény, a stabilitás és a tartósság szimbóluma már a Változások könyve és Konfuciusz óta.
A kertművészet Kínában szoros összefüggésben fejlődött más művészeti ágazatokkal, elsősorban a tájképfestészettel, a kalligráfiával és a költészettel. A kertkultúra egyik csúcspontját Szucsou ()ban érte el, ahol csaknem egy évezreden át, a 11. és a 19. század közötti virágzott ez a művészeti ágazat. A máig megmaradt 69 ottani kertből kilencet a világörökség részévé nyilvánítottak Szucsou klasszikus kertjei néven.