A selyemzsinór az Oszmán Birodalomban alkalmazott kivégzési módszer.

Kara Musztafa kivégzése selyemzsinórral,1683-ban.

TörténeteSzerkesztés

A selyemzsinór az Oszmán Birodalom kivégzési eszköze volt, melyben azok részesültek, akik kegyvesztettek lettek a török szultánnál. Kizárólag előkelő személyek kaphatták ezt a büntetést. A büntetés eredete a nomád korra vezethető vissza, amikor a vétkező harcost az íjának húrjával fojtották meg. Később ez lett az előkelők, különösen az uralkodó osztály tagjaira kirótt halálos ítéletek végrehajtásának fő módja, mivel az ő vérük kiontása bűnnek számított, de a fojtás közben nem folyt vér.

Az ítélet végrehajtásáért külön végrehajtó tiszt, a kapudzsi basi felelt. Amikor a császártól megkapta a parancsot, igyekezett minél nagyobb titokban felkeresni az adott személyt úgy, hogy gyanakvását és esetleges menekülését elkerülje. Abban az esetben ugyanis, ha a halálra ítélt elmenekült, a kapudzsi basi életével felelt a hibájáért. Az ítélet ellen fellebbezésnek, halasztásnak helye nem volt. Az elítéltnek joga volt végrendelkeznie, valamint – ha jelen voltak – elbúcsúznia a rokonaitól. Miután a kapudzsi basi az elítélt előtt kihirdette a szultán döntését, a kíséretében lévő két segítője (csausz) végrehajtotta az ítéletet. Ennek első lépéseként a fermánt (a kivégzésről szóló szultáni okiratot) az elítélt fejére tette, majd egy két oldalról meghúzható hurkot helyeztek az elítélt nyakába, melynek meghúzásával az elítéltet kivégezték.

A kivégzésekről hiteles ábrázolás nem maradt fenn, kizárólag Kara Musztafa nagyvezír megfojtásáról maradt fenn egy nyugat-európai metszet, de hogy ez mennyire mutatja a hiteles kivégzési módot, nem lehet tudni. A selyemzsinór máshol elterjedt, továbbfejlesztett módja a fojtópánt vagy garotte.

Nevezetesebb kivégzettekSzerkesztés

ForrásokSzerkesztés