Főmenü megnyitása

Simon van der Meer (Hága, 1925. november 24.Genf, 2011. március 4.)[13] holland gyorsítófizikus volt, aki 1984-ben Carlo Rubbiával megosztott fizikai Nobel-díjat kapott a W- és Z-bozonok felfedezéséhez való hozzájárulásáért.

Simon van der Meer
Simon Van der Meer.png
Született 1925. november 24.[1][2][3][4][5]
Hága[6][7]
Elhunyt 2011. március 4. (85 évesen)[3][1][8][9][10][4][5]
Állampolgársága holland
Foglalkozása
Iskolái Delfti Műszaki Egyetem
Kitüntetései fizikai Nobel-díj (1984)[11][12]
Halál okarák
A Wikimédia Commons tartalmaz Simon van der Meer témájú médiaállományokat.

ÉleteSzerkesztés

Szülei, Pieter van der Meer és Jetske Groeneveld, fríz származásúak voltak, három lánytestvérével együtt nevelték. Édesapja tanár volt, édesanyja tanárcsaládból származott, ezért gyermekeik oktatása elsőrendűen fontos volt számukra. 1943-ban érettségizett Hágában. Mivel a holland egyetemek ekkor a német megszállás miatt zárva voltak, 1945-ig a gimnázium humán szakjait látogatta, eközben növekvő érdeklődést mutatott a fizika és az elektronika iránt. 1945-től műszaki fizikát tanult a Delfti Műszaki Egyetemen. 1952-ben mérnöki diplomát kapott és a Philips kutató laboratóriumába ment dolgozni Eindhovenbe. 1956-ban Genfbe költözött, ahol 1990-es nyugdíjba vonulásáig a CERN-ben dolgozott.[14]

1966-ban a svájci hegyekben síelve ismerkedett meg jövendő feleségével, Catharina M. Koopmannal,[14] akivel 1967-ben megházasodtak.[15] Két gyermekük született, Esther (1968) és Mathijs (1970).[14]

Tudományos pályájaSzerkesztés

A CERN-ben 1956-ban John Adams és C. A. Ramm vezetése alatt kezdett dolgozni az épülő Protonszinkrotron (PS) mellett, ahol kompenzált tekercseléssel és multipólusú korrekciós lencsékkel foglalkozott a PS és tápegységei számára. 1960-ban egy szeparált antiproton nyaláb mellett dolgozva javasolt egy új neutrínónyaláb-fókuszáló eszközt („horn”). 1965-ben csatlakozott F. J. M. Farley csoportjához, amely a második g-2 kísérlet előkészítésén dolgozott a müon anomális mágneses momentumának mérésére. Ő tervezte a kis tárológyűrűt, de részt vett a kísérlet minden fázisában, az adatfeldolgozásban is.[14]

1967–1976-ig az ISR majd az SPS mágneseinek tápegységeiért volt felelős, de közben gyorsítófizikai elveken is gondolkodott. Az ISR mellett a luminozitás kalibrációs módszerén és a részecskenyalábok sztochasztikus hűtésén dolgozott. 1968-ban előállt ez utóbbinak egy kezdetleges elméletével, amelyet azonban félretett, mert az ISR nagy nyalábintenzitása mellett túl lassú lett volna a hűtés. Mások azonban 1974-ben előszedték az ötletét. 1976-ban Cline, McIntyre, Mills, és Rubbia javasolták, hogy az SPS-t használják proton–antiproton ütköztetőként, ami megkövetelte az antipronnyalábok hűtését. Van der Meer csatlakozott a csoporthoz és egy kis gyürün (ICE) végrehajtott sikeres kísérletek után R. Billinge-dzsel együtt társvezetője lett az Antiproton-felhalmozót (AA: Antiproton Accumulator) felépítő projektnek. Hamarosan javasolta az antipronnyaláb intenzitását egy nagyságrenddel megnövelő Antiprotongyűjtő (AC: Antiproton Collector) megépítését is, valamint a később a LEAR-nél alkalmazott sztochasztikus extrakció (kinyerés, lefejtés) módszerét is.[14]

Nobel-díjSzerkesztés

1984-ben Carlo Rubbiával megosztva megakapta a fizikai Nobel-díjat, miután 1983-ban az UA1-kísérlet felfedezte a W- és Z-bozonokat, az elektrogyenge kölcsönhatás közvetítő bozonjait, amivel igazolta a Glashow–Weinberg–Salam-modell helyességét. Az UA1 az SPS mellett működő proton–antiproton kísérlet volt. A felfedezéstől számított egy év a Nobel-díj odaítéléséig kivételesen rövid időnek számít.

JegyzetekSzerkesztés

ForrásokSzerkesztés