„Vittorio Alfieri (drámaíró)” változatai közötti eltérés

Előkelő gazdag családból származott, de apját már egy éves korában elvesztette s így csak nagyon hiányos nevelést kapott. A torinoi katonai akadémián tanult, de ezt csakhamar megunván 1767-től 1772-ig keresztül-kasul utazta [[Európa|Európát]] anélkül, hogy tulajdonképpen valamit tanult volna. 1772-ben visszatért [[Torino]]ba ment. 1775-ben ''Cleopatra'' című szomorújátékával a nyilvánosság elé lépett; ez ugyan nem valami jó mű volt, de annyi jelentőséggel mégis bírt, hogy irójátíróját további munkálkodásra buzdította. 1777-től, hosszabb ideig Siénában s [[Firenze|Firenzében]] tartózkodott. Itt ismerkedett meg a szép és szellemes Albany Lujza (Louise Stolberg) grófnővel, [[Stuart Károly Eduard]] angol trónkövetelő nejével, s csakhamar sírig tartó barátságot kötött vele. 1778-ban [[Toszkána|Toszkánába]] költözött, életjáradék fejében ingóságait nővérére hagyta. [[Dante Alighieri|Dante]], [[Niccolò Machiavelli|Machiavelli]] s más régebbi irókírók tanulmányozása köztársasági hajlamokat ébresztett föl benne, aminek munkáiban is kifejezést adott. 1785-ig tíz szomorújátékot irt. E művei az eszmék gazdagsága, a bennük nyilvánuló érzelem melegsége s erőteljes kifejezéseinél fogva nagy nevet szereztek neki hazájában; voltak azonban ócsárlói is, akik nyers irályát lobbantották szemére, ezért Alfieri alaposan átdolgozta munkáit s később is különös figyelmet fordított irályára. Stuart halála után Alfieri együtt élt Stuart özvegyével és [[Párizs]]ban telepedett le. Rajongó köztársasági lévén, lelkesedéssel üdvözölte a [[francia forradalom]] kitörését s a [[Bastille]] bevételét ódában énekelte meg. A következő évek eseményei azonban kiábrándították republíkánusrepublikánus rajongásábórajongásából, és barátnőjével visszatért Firenzébe. Birtokait a konvent elkobozta s ezért halálosan meggyűlölte a franciákat; gyűlöletének a halála után 10 évvel megjelent ''Misogailo'' című munkájában megfelelő kifejezést is adott. Hazájába visszatérve, magasabb műveltség elnyerésére s különösen a [[görög nyelv]] tanulására szentelte magát és rövid idő alatt bámulatos eredményt ért el. Túlfeszített munkálkodása azonban betegágyba döntötte s nem sokára meg is halt. Utolsó éveiben teljesen elveszítette kedélyét s a világtól elvonulva élt. Barátnője Firenzében temettette el a [[Santa Croce templom]]ban. Nyugvóhelyét Canova által faragott emlékkő jelzi.

Alfieri 20 melodrámát és 6 vígjátékot irt. Az olasz tragikai irodalom úttörőjének mondják s dicsőségét leginkább annak köszönheti, hogy munkáival igaz haza és szabadságszeretetet költött fel honfitársaiban. Mindig a magasztosért rajong s hőseit rendesen merev heroizmus jellemzi; darabjaiban kerüli a cicomát, fölösleges sallangot s rendesen nagyon kevés szereplői vannak, miáltal bizonyos hidegség vonul rajtuk végig, ami előadásukra is nagy befolyással volt. Nyelvezete s verselése összhangban van ezzel, s bár az előbbi mindig erőteljes, helyes és nemes, mégis színtelen, verseiből pedig hiányzik a harmónia. Vígjátékai korántsem oly sikerültek, mint tragédiái; többnyire politikai tendenciájuk van s hiányzik belőlük a komikum. Többi munkái közül különösen szatiráiszatírái érdemelnek említést. Irt ódákat, szonetteket, epigrammákat, vegyes költeményeket, végül egy hőskölteményt ''L'Etruria vendicata'' címmel, négy énekben. Prózái közül különösen említésre méltó teljes őszinteséggel megirtmegírt önéletrajza, melyet csak halála előtt négy hónappal szakított meg. Különös sikerrel fordította [[Caius Sallustius Crispus|Sallustiust]]. Összes munkái ''Opere'' címmel [[Pisa|Pisában]] jelentek meg (1805-1815) 22 kötetben. Színművei ''Tragedie'' címmel Milanesi által az eredeti kéziratok után revideálva Firenzében jelentek meg (1855) 2 kötetben. Később Mazzatinti adta ki ''Lettere e inedite'' címmel Alfieri munkáit 1890-ben [[Torino]]ban.