„Szabó Lőrinc” változatai közötti eltérés
| [ellenőrzött változat] | [ellenőrzött változat] |
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
a Magyar Örökség díj törölt sablonjainak eltávolítása (WP:BÜ), apróbb javítások |
a Magyar Nemzet egyértelműsítése AWB |
||
69. sor:
A ''Te meg a világ'' kötetet követő évtizedekben a magánember viszontagságait a költő ellenkező irányú tájékozódásával ellenpontozta: a ''Különbéke'' (1936), de még inkább a ''Harc az ünnepért'' (1938) és a személyes életrajzát követő, az emberi életről fogalmazott eszmélkedés, a ''Tücsökzene'' (1947) verseiben. Összes verseit 1943-ban, műfordításainak, az ''Örök barátaink''nak első gyűjteményét 1941-ben, a másodikat 1948-ban jelentette meg, a politikai változások okozta félelemtől hajtva, versenyt futva az idővel. Ehhez kapcsolódik egy újabb személyes tragédia.
A ''[[Magyar Nemzet (napilap, 1938–2018)|Magyar Nemzet]]'' című napilap 1950. február 16-ai számában a következő gyászjelentés olvasható: „Vékes Ödönné született Korzáti Erzsébet hirtelen elhunyt. Temetése csütörtökön du. 1 órakor a [[farkasréti temető]] halottasházából lesz.” Ezzel a gyászhírrel zárult egy huszonöt évig tartó szerelmi történet, de ugyanezzel kezdődött el az a tragikus-gyászos-elmélkedő-eszmélkedő huszonhatodik év, amelynek során megszületett a címével is ezt az évet jelző mű, ''A huszonhatodik év'' 120 [[szonett]]ből álló ciklusa. Az emlékezés során a költő végiggondolta mindhármójuk, a kedves, a feleség és a saját szempontjából az elmúlt negyedszázad történetét az immár megválaszolhatatlan kérdésnek állandó ismételgetésével: miért vállalta magára kedvese az önkéntes halált 1950. február 12-én, szombatról vasárnapra virradó éjszaka, a Ráth György utca 54-es számú ház első emeletén lévő lakásában. Persze a ciklus jóval több ennél: [[intertextualitás|intertextuális]] összegezés és a létezés mikéntjének meg-megújuló faggatása; a történet átgondolásának és időbeli újraírásának – sőt átírásának – kísérlete.
Olyan reménytelenül létrejött alkotások ezen évtizedek versei, amelyek az egy Igazság széthullásának tudatában az Egyes ember igazságának védelmét mégis magukba foglalják, felmutatva „az Egy álmai”-t; ezáltal a költői alkotást, mint az önmegvalósítás még lehetséges esélyét jelentették a világháborúk és személyes tragédiák hatására a történelmi-szociológiai célját veszítő ember számára; mindebből következően a hitetlenség rideg mélypontján mintha a költészet sajátos megváltást is sugallana: „két kezével egyszerre tart az isten / s ha azt hiszem, hogy rosszabb keze büntet, / jobbja emel, és fölragyog az ünnep.” A versek megoldásokat ugyan nem adnak, de elszánt kérdéseket fogalmaznak és a felelet hiányától szenvedő keresésre késztetnek. A ''Te meg a világ'' kötetben kialakított dialogikus poétikai paradigma továbbalakítását jelentette az 1932 utáni költészete: a dialogikus poétikai gyakorlat klasszicizálódását. Az emberi személyiségre és történelemre összpontosított dialógus átrendeződött, a [[mikrokozmosz]] a makrokozmoszban méretik meg. Lehet ez [[óda]]ian felemelő, harmonikusan kiegyensúlyozott, vagy ennek ellentéteként a különbözést lefokozóan hangsúlyozó, a költői személyiségben és az emberi létezésben egyként megkínzó-megalázó-kiszolgáltatottá tevő. Bár mindig „magát figyelte”, egyben történeteknél mélyebb [[archetípus]]okat (igen gyakran a keleti filozófia meséit) keresett arra, hogy az ember nélküli létezés hangjait, eseményeit, tárgyait meghallja, lássa, észlelje – belevonja az emberi tudatba, talán az általa is fordított [[Angelus Silesius]]ra visszahallgatva alakítva az elképzelt halálban való emberi létezést, mint erre [[Kontor István]] figyelmeztet dolgozatában,<ref>A dialogicitás mint kötetszervező struktúra. Gondolatok Szabó Lőrinc ''Te meg a világ'' című verskönyve kapcsán. Irodalomtudomány 2000/II, 5-13</ref> és ahogy a ''Tücsökzenében'' maga a költő is kimondta: „De, hogy a Mindenség is csak egy Költő Agya, úgy látszik, igaz.”
85. sor:
1956 magyarországi megújulása meghozta a költő méltó ünneplését is. Szülővárosa éppen október 23-án, a forradalom kitörésének napján köszöntötte (ezt örökítette meg történeti monográfiájában Fazekas Csaba: ''A ciklon szélcsendjében''). Az irodalmi est bevezetőjét a költő barátja, [[Illyés Gyula]] tartotta. A nevezetes október 23-i költői estnek Miskolcon a [[Kossuth Lajos utca (Miskolc)|Kossuth Lajos utca]] 11. számú ház adott helyet, amelyre tábla emlékeztet az épület falán.
Így a forradalom napjai Miskolcon egybefonódtak a már életében is klasszikusként ünnepelt költő jelenlétével. Akkor keletkezett versciklusa, amelyet [[Kabdebó Lóránt]] évtizedekig monográfiája szerkesztőjével fénymásolatban őrzött – a „ha több helyen megvan, biztosabban megmarad” elve alapján –, és amelyet, mihelyt lehetőség nyílott rá, a [[Magyar Nemzet (napilap, 1938–2018)|Magyar Nemzetben]]
1957. május 13-án még látta [[Tihany]]ban a [[holdfogyatkozás]]t, amelyről utolsó befejezett, május 16-án véglegesített versét írta. Ezt még utólag elküldte a ''Tücsökzene'' új kiadását előkészítő neves szerkesztőnek, [[Domokos Mátyás (irodalomkritikus)|Domokos Mátyás]]nak. Sorsa 1957. október 3-án délután, öt perccel 3 óra előtt teljesedett be, a budapesti [[Józsefváros]]ban, a Fiumei út 17. szám alatti, vezető professzoráról Gömöri klinikaként emlegetett kórház I. emeleti 119-es szobájában.
| |||