„Észtország történelme” változatai közötti eltérés

'''[[Észtország]] történelme''' a jégkorszak végével kezdődött, előbb a [[Kunda-kultúra]] népei, majd más kultúrák telepedtek meg az Észak-Baltikumban, többek között a [[fésűdíszes kerámia kultúrája]], melyről feltételezik, hogy ők voltak a balti finnugorok ősei. A középkor elején az észt kalózok a kelet-balti kereskedőket fosztogatták, míg a 13. század elején az északi keresztes háborúk során területüket el nem foglalták a dánok és a német lovagrendek. Egy felkelést követően Dánia eladta észt birtokait a [[Német Lovagrend|Teuton Lovagrendnek]]. A [[livóniai háború]] és a [[svéd–lengyel háborúk]] után Észtország a svéd korona birtokába került, majd az [[Nagy északi háború|északi háború]] után a cári Oroszország annektálta. A 19. század során az esztofil mozgalom az [[észt nemzeti ébredés]] korszakához vezetett. 1917 tavaszán az orosz Ideiglenes kormány autonómiát adott az észteknek, majd a [[1917-es októberi orosz forradalom|bolsevik forradalom]] és a német megszállás után az ország az [[észt függetlenségi háborúban]] kivívta függetlenségét. A demokratikus köztársaságban a 30-as évek elején a szélsőjobboldali fordulat megakadályozására az államelnök puccsot hajtott végre. 1940-ben a náci Németországgal kötött [[Molotov–Ribbentrop-paktum|egyezménynek]] megfelelően a Szovjetunió megszállta és annektálta Észtországot. A második világháborúban német megszállás alatt volt. A háború után újból a Szovjetunió egyik köztársasága lett, a lakosság egy részét deportálták és helyükre oroszokat telepítettek. A 80-as évek végén Észtország az elsők között szakadt el a széthulló Szovjetuniótól. 2003-ban csatlakozott a [[Észak-atlanti Szerződés Szervezete|NATO]]-hoz, 2004-ben pedig az [[Európai Unió|Európai Unióhoz]]hoz.

A mai Észtország területe a [[Glaciális|jégkorszak]] végével, i.e. 10 000 körül kezdett benépesülni. A legkorábbi ismert lakott hely az i.e. 9. évezred elejére datált, [[Pärnu-folyó]] menti Pulli település, amely a [[Kunda-kultúra|Kunda-kultúrához]] köthető. A kultúra az észak-észtországi [[Kunda]] kisvárosról kapta a nevét, amely közelében az első, i.e. 8500-ból származó leletek előkerültek. A Kunda-kultúra csont- és kőszerszámait Lettországban, Észak-Litvániában és Dél-Finnországban is megtalálták.

Az i.e. 4. évezredben érkeztek meg Észtországba a [[fésűdíszes kerámia kultúrája|fésűdíszes kerámia kultúrájának]] népei. Az 1980-as évekig azt feltételezték, hogy ők voltak az első finnugorok a balti térségben, a mai [[észtek]], [[finnek]] és [[lívek]] ősei. A régészetileg meghatározott kultúrák és a nyelvi rokonság közötti kapcsolat azonban nem bizonyítható, sőt olyan vélemények is napvilágot láttak, hogy az Észak-Baltikumban akár a jégkorszak vége óta beszélhettek valamilyen uráli nyelvet. A fésűdíszes kultúrához tartozó sírokban gyakran találnak csontból vagy borostyánból faragott ember-, madár-, kígyó- vagy egyéb állatfigurákat. Fésűdíszes cserépedények és rokon leletek Észak-Finnországtól egészen Kelet-Poroszországig előkerültek.

Észtországban a bronzkor kezdete i.e 1800 körülre tehető. Ekkoriban kezdett kialakulni a finnugorok és baltiak közti határvonal. Megjelentek az első erődített települések: Asva és Ridala [[Saaremaa]] szigetén és Iru Észak-Észtországban. A hajóépítés fejlődése gyorsította a bronzeszközök terjedését. Megváltoztak a temetkezési szokások is, Németországból átterjedt a Baltikumra a kőkamrás sírokba temetés, gyakorivá vált a holttestek elégetése és megjelent a csónak formájú kősírokba való temetkezés.

Az i.e. 7. században meteor csapódott Saaremaa szigetébe és létrehozta a [[Kaali-kráterek|Kaali-krátereket]]et.

A vas használata i.e. 500 körül terjedt el Észtországban. Sokáig csak importálták a vaseszközöket, de az 1. századtól kezdődően már felhasználták a helybeli mocsarakban található gyepvasércet. A korabeli fegyveres konfliktusokra utal, hogy a települések természetes védett helyekre épültek. Erődítményeket is emeltek, bár ezeket csak ideiglenesen használták. Megjelentek az ún. [[kelta mezők]], a négyszögletes, sövénnyel körbekerített, egy család által művelt mezők. A korból származó rovátkákkal díszített köveket feltehetően mágikus céllal készítették, hogy növeljék a termést. Megjelent egy újfajta temetkezés, a négyszögletes halomsír. A temetkezési szokások ekkor már egyértelműen mutatják a társadalom rétegződését.

I.sz. 50-től az észtországi régészeti leletek között is megjelennek a római pénzérmék és ékszerek. A leletek alapján a dél-észtországi törzsek inkább déli szárazföldi szomszédaikkal tartották a kapcsolatot, míg az északi tengerparton és szigeteken élők a tengeren kereskedtek. A korszak végére három törzsi dialektus – északi, déli és nyugati, beleértve a szigeteket – alakult ki.

Észtország neve írásban először az 1. században alkotó [[Publius Cornelius Tacitus|Tacitus]] műveiben jelenik meg ''Aesti'' formában; feltehetően a balti nyelveket beszélő törzseket értette ez alatt. A 2. században [[Klaudiosz Ptolemaiosz|Ptolemaiosz]] a ''Geográfiában'' említi a balti partoknál található Osilia (Saaremaa) szigetét és annak lakóit. Az észtekről ír a 6. századi római történetíró, [[Cassiodorus]] is. A skandináv sagák szerint az észtek, akárcsak a lappok (akiket akkor finneknek neveztek) jártasak voltak a szélvarázslásban. A 12. század elején írt orosz [[ElmúltRégmúlt idők krónikájaelbeszélése|Nyesztor-krónika]] [[csúdok]] néven említi az észtországi finnugor törzseket.

A kora középkorban kezdtek szerveződni azok a politikai formációk, melyek a modern Észtország megyerendszerének is alapját képezik. A legkisebb szerveződés a ''kihelkond'' volt, néhány falu, néhány tíz vagy száz családi gazdaság közössége, amely közös erődítményt is épített. A 45 kihelkond a 13. századra 8 nagyobb egységbe, maakondba tömörült: [[Saaremaa]] (Osilia), [[Läänemaa]] (Rotalia vagy Maritima), [[Harjumaa]] (Harria), [[Rävala]] (Revalia), [[Virumaa]] (Vironia), [[Järvamaa]] (Jervia), [[Sakala]] (Saccala), és [[Ugandi]] (Ugaunia); jórészt ezeken alapulnak a mai észt megyék. Ekkor épült a 8-10 méteres, körkörös mészkő fallal körbevett [[Varbola erőd]].

Míg Észak-Európa népei sorra felvették a kereszténységet és központosított államok alakultak ki, a Baltikumban megmaradt a korábbi törzsi szerveződés és az ősi vallás. A [[balti keresztesháborúk]] során aztán a pogány népeket sorra legyőzték, meghódoltatták és megkeresztelték: előbb a líveket, letteket és észteket, majd a poroszokat és a finneket is.

1219-ben [[II. Valdemár dán király|II. Valdemár]] király vezetésével dán keresztesek szálltak partra [[Tallinn]] városánál (akkor Lindanisse, a hódítás után Reval) legyőzték az észtek seregét és megszállták egész Észak-Észtországot. Központjuk, Reval 1248-ban kereskedővárosi jogokat kapott, a 13. század végén pedig csatlakozott a [[Hanza-szövetség|Hansa-szövetséghez]]. Az ország déli része a Kardtestvéreké lett, akik 1227-ben elfoglalták az észt ellenállók utolsó erődjét Saaremaa szigetén és valamennyi pogányt megkeresztelték. A meghódított lett és észt földeken létrehozták [[Terra Mariana]] (Mária országa) egyházi államot, melynek észtországi területén a lovagrend (amely 1236-os vereségeit követően egyesült a [[Német Lovagrend|Teuton Lovagrenddel]] és annak autonóm ágazatává vált), a dorpati püspökség és az ösel-wieki püspökség osztozott.

Az északi partvidék a dánoké volt egészen 1343-ig, amikor a Szent György-napi felkelésben az észtek [[Nagy észt felkelés|kiűzték]] őket, ám a dánok segítségére siető Livóniai Lovagrend megszállta a korábban dán fennhatóság alatt lévő országrészt. 1346-ban a dán király 10 ezer márkáért el is adta a lovagrendnek észtországi domíniumait. Ekkoriban telepedtek meg a svédek is Észtországban, első írásos említésük 1294-ből származik. A szigeteken és nyugati partvidéken nagyobb számban élő svédek csak a második világháború végén, a szovjet megszállással hagyták el az országot.

A lovagrend államától keletre a 15. században új, agresszívan terjeszkedő állam jelent meg, a [[Moszkvai Nagyfejedelemség]]. A század végén bekebelezte [[Novgorod|Novgorodot]]ot és [[Pszkov|Pszkovot]]ot, ezáltal közvetlen szomszédságba került Livóniával (a lett és észt földek korabeli együttes elnevezése). A 16. század közepén az oroszok annektálták a [[Kazanyi Kánság|kazanyi]] és az [[Asztrahanyi Kánság|asztrahanyi tatár kánságot]], majd balti tengeri kijáratot keresve 1558-ban, azzal az ürüggyel, hogy Livónia védelmi szövetséget kötött Lengyelországgal, rátámadtak a lovagrendre. Livónia ekkor külső és belső problémákkal küszködött, a lutheraniumus terjedése szembeállította egymással a lakosságot és a hatalom megoszlott a lovagrend, a rigai érsek és a dorpati és öseli püspökségek között. Az előrenyomuló orosz és tatár hadak elfoglalták [[Narva (település)|Narvát]], [[Tartu|Dorpatot]] és több kisebb erődöt és várost, de a Rigához és Revalhoz hasonló nagyvárosokkal nem bírtak. Miután a lovagrend döntő vereséget szenvedett, 1561-ben a lengyel segítségért cserébe a [[második vilniusi szerződés|második vilniusi szerződésben]]ben a rend feloszlott és területén létrejöttek a Livóniai, Kurlandi és Szemigalliai Hercegségek, melyeket a lengyel király szeretett volna hasonlóan vazallusává tenni, mint a teuton utódállam [[Porosz Hercegség|Porosz Hercegséget]]et. Eközben Dánia megszerezte az ösel-wieki püspökség invesztitúrajogát, a helyi nemesség hívására pedig Svédország csapatokat küldött Észak-Észtországba és létrehozták az Észt Hercegséget. A livóniai harcok ezután félbemaradtak, mert valamennyi fél másutt is le volt kötve: Svédország és Dánia az [[Háromkorona-háború|északi hétéves háborúban]], [[IV. Iván orosz cár|Rettegett Iván]] cár pedig az [[opricsnyina]] belháborújában.

1576-ban [[Báthory István erdélyi fejedelem|Bátori Istvánt]] lengyel királlyá választották, aki energikusan lépett fel és zsoldosseregével [[livóniai háború|kiszorította az oroszokat]] Livóniából, elfoglalta [[Polock|Polockot]]ot és megostromolta [[Pszkov|Pszkovot]]ot. Eközben a svédek visszavették [[Narva|Narvát]] a cár katonáitól. Iván cár kénytelen volt feladni addigi hódításait és 1582-ben békét kötött Lengyelországgal, egy évvel később pedig a svédekkel is.

A 17. század eleji [[svéd–lengyel háborúk|lengyel–svéd háborúk]] után az 1629-es [[altmarki béke|altmarki békében]] Svédország annektálta a mai Észtország déli részét is (Észak-Lettországgal együtt), 1645-ben megszerezték Dániától Ösel (Saaremaa) szigetét. 1632-ben [[II. Gusztáv Adolf svéd király|II. Gusztáv Adolf]] svéd király megalapította a [[Tartui Egyetem|Tartui Egyetemet]]et.

Svédország vereséget szenvedett Oroszországtól az [[Nagy északi háború|északi háborúban]] és az 1721-es [[Nystadi béke|nystadi békében]] Észtország és Livónia a cári birodalomhoz került. A helyi törvények és a lutheránus vallás szabad gyakorlása változatlanul maradtak, akárcsak a helyi kormányzat, földbirtoklás, a vallási vezetés és oktatás német túlsúlya. A németek jó kapcsolatot ápoltak a cári kormányzattal, lázadásokra szinte egyáltalán nem került sor. 1840-ben megindult a lutheránus észt parasztok ortodox térítése, de miután ezáltal csökkent a helybeli német vezetés befolyása, a cár leállíttatta a kezdeményezést. A lutheránus egyház erőteljes német színezete miatt a 19. századi nemzeti ébredés során a nacionalisták a szekularizálódás hívei lettek; például a templomi énekek alternatívájaként polgári kórusokat szerveztek.

1816-ban, az Orosz Birodalomban elsőként, Észtországban ([[Livland kormányzóság|Livland kormányzóságban]]ban 3 évvel később) eltörölték a jobbágyrendszert. A föld a nemesség birtokában maradt, de a parasztok bérelhették, megvásárolhatták vagy szabadon a városokba költözhettek.

A képzett, egyetemet végzett németek révén Észtországba is eljutottak a [[felvilágosodás]] eszméi a racionalitásról, szabad gondolkodásról, egyenlőségről és testvériségről. A [[francia forradalom]] hatására a felvilágosult felső középosztály irodalmi műveket bocsátott a parasztság rendelkezésére. Megkezdődött az észt folklór gyűjtése és 1813-ban elindult egy társulat az írott nyelv fejlesztésére. 1843-ban [[Eduard Ahrens]] kiadta észt nyelvtanát, amely a korábbi német orientáció helyett finn mintára reformálta meg a helyesírást. Az esztofil mozgalom biztosította az átmenetet a régi idők vallási irodalma és a minden népréteghez eljutó újságok és modern irodalom között.

Az 1850-es évektől megindult a [[Észt nemzeti ébredés|nemzeti ébredés]] kora ''(Ärkamisaeg)'', mozgalmat indítottak az észt nyelvű iskolákért, észt nyelvű dalfesztiválokat rendeztek és kialakult a nemzeti nyelvű irodalom is. 1861-ben észtül és németül kiadták a nemzeti eposzt, a [[Kalevipoeg|Kalevipoeget]]et.

Az [[februári forradalom |1917-es februári forradalom]] után az orosz [[Orosz Ideiglenes kormány|Ideiglenes kormány]] egyesítette a Livlandi kormányzóság északi, észtlakta területeit az [[Észtországi kormányzóság|Észtországi kormányzósággal]]gal és 1917 áprilisában autonómiát adott neki. Megválasztották a Nemzeti Tanács ''(Maapäev)'' képviselőit, melyek közé bekerültek az [[Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt]] [[Mensevikek|mensevik]] és [[Bolsevikok|bolsevik]] tagjai is. November 5-én, két nappal a [[1917-es októberi orosz forradalom|szentpétervári forradalom]] előtt [[Jaan Anvelt]] bolsevik vezető fegyveres erővel átvette a hatalmat és a parlamenti képviselők illegalitásba vonultak.

1918 februárjában, miután [[Lev Davidovics Trockij|Trockij]] kivonult a németekkel folytatott fegyverszüneti tárgyalásokról, a Német Birodalom megszállta Észtországot, a bolsevikok pedig visszavonultak Oroszországba. Kivonulásuk után, még mielőtt a német katonák megérkeztek volna, február 23-án a Maapäev Nemzetmentő Bizottsága [[Pärnu|Pärnuban]]ban kikiáltotta a független Észtországot. A német megszállók a Berlinnek alárendelt [[Egyesített Balti Hercegség|Egyesített Balti Hercegségben]]ben látták a térség jövőjét, de miután 1918 novemberében nyugaton letették a fegyvert, katonáikat hazarendelték. Helyüket az Észt Ideiglenes Kormány vette át, melynek hamarosan védekeznie kellett a szovjet Vörös Hadsereg inváziója ellen. Az [[észt függetlenségi háború]] 1919 februárjáig tartott, ekkorra sikerült kiűzni a bolsevik megszállókat. Április 5-7-én megválasztották az Észt Alkotmányozó Nemzetgyűlés tagjait. 1920. február 20-án Tartuban aláírták a békeszerződést az [[Orosz Szovjet Szövetségi Szocialista Köztársaság|Orosz SzSzSzK-val]], melyben az utóbbi elismerte az észt függetlenséget. 1920. június 15-én elfogadták a köztársaság első alkotmányát, a következő évben pedig az országot felvették a [[Nemzetek Szövetsége|Népszövetségbe]].

Az új demokratikus köztársaság egyik első teendője a földreform végrehajtása volt. A többnyire német tulajdonban lévő nagybirtokokat szétosztották a földművelők és a függetlenségi háború önkéntesei között. Az ország fő külkereskedelmi partnerei a skandináv országok, Anglia és más nyugati-európai államok voltak, de exportáltak az Egyesült Államokba és a Szovjetunióba is. Az európai országok között szinte egyedinek számított (különösen a németek, svédek és oroszok 700 éves elnyomása után) az új rendszer türelme a nemzeti kisebbségekkel szemben: 1925-ben törvényt hoztak, hogy minden 3 ezer főnél népesebb kisebbség (beleértve a zsidókat is, akik a statisztika szerint 3 045-en voltak) kulturális autonómiában részesül.

A parlamentbe ''(Riigikogu)'' sok kis párt jutott be, amelyek gyakran váltogatták koalíciós partnereiket, instabillá téve a kormányzást. 1920 és 1934 között az országnak 21 kormánya volt, átlagosan 11 hónapos időtartammal.

Németország 1941. június 22-én támadta meg a Szovjetuniót és a [[Wehrmacht]] már júliusban elérte Észtországot. Az észtek többsége örömmel üdvözölte a németeket és azt remélték, hogy visszanyerik függetlenségüket. [[Adolf Hitler|Hitler]] azonban a többi balti országgal együtt a megszállt [[Ostland|Ostlandba]]ba tagozta be az országot. A kezdeti lelkesedés hamar elszállt és a Wehrmacht önkéntestoborzása csak nagyon korlátozott eredménnyel járt. 1942-ben bevezették a sorozást, mire 3400-an átszöktek Finnországba, hogy inkább az ő oldalukon harcoljanak, mint a németekén.

A szovjet megszállás előtt mintegy 4300 zsidó élt Észtországban. Közülük 500-at a szovjetek deportáltak Szibériába. A nácik bevonulása után 1500-2000-en estek a fogságukba és mivel keletről is szállítottak ide zsidókat, velük együtt kb. 10 ezret végeztek ki az ország területén.

Megkezdődtek az újabb deportálások, 1949 márciusában 20 722 észtet (a lakosság 2,5%-át vitték Szibériába). Az Észt Kommunista Párt tagjai között az észt nemzetiségűek aránya az 1941-es 90%-ról 1952-re 48%-ra esett vissza. Ez az arány kisebb változásokkal a későbbiekben is megmaradt. [[Petserimaa]] jókora részét [[Pszkovi terület|Pszkovi területhez]]hez, a [[Narva (folyó)|Narva-folyótól]] keletre eső területeket pedig [[Leningrádi terület|Leningrádi területhez]]hez csatolták. Míg az észteket deportálták, helyükre oroszok százezreit telepítették be, így oroszosodott el teljesen Narva is. Az országban az észtek aránya 1945-ben 97,3% volt; ez a nyolcvanas évek végére a betelepítések és az orosz katonák letelepedése miatt 61,5%-ra csökkent.

Észtország 2003-ban csatlakozott a [[Észak-atlanti Szerződés Szervezete|NATO]]-hoz, 2004-ben pedig az [[Európai Unió|Európai Unióhoz]]hoz. Az uniós csatlakozás előtti népszavazáson a voksolók kétharmada (66,86%) szavazott a belépésre. 2011 januárjában bevezették az [[euró]]t.

* Raun, Toivo U. "The Estonians" in Edward C. Thaden, ed., Russification in the Baltic Provinces & Finland, 1855-1914 (1981), pp 287-354287–354.

* Smith, David James; Pabriks, Artis; Purs, Aldis; Lane, Thomas (2002). The Baltic states: Estonia, Latvia and Lithuania. London: Routledge. p.  24. {{ISBN|0-415-28580-1}}.