„Megszólítás” változatai közötti eltérés
| [ellenőrzött változat] | [ellenőrzött változat] |
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
Grin (vitalap | szerkesztései) →A magázás története: 17. sz. |
|||
2. sor:
== A magázás története ==
A magázás a „maga” szóra utal; ez az eredetileg „maga kegyelmed” szókapcsolatból kialakult visszaható névmás alakult át személyes névmássá a 17. században. Első írásos emléke 1668-ból származik, ''Botka Kata'' levelében, melyet ''Szvetenay Izsáknak'' írt:
Nálunk még a [[18. század]] elején is tegeztek mindenkit, csakhogy az idegenekhez, feljebbvalókhoz, harmadik személyről szólva stb. udvariasságból nem a „te” szót intézték — amikor ki kellett tenni az alanyt — hanem pl. a kegyelmed, te kegyelmed, vagy őke(gye)lme kifejezést. Ezt később mindig odaértették a mondathoz és természetesen mindig harmadik személyű igét használtak a második helyett. A különféle nemzeteknél a megszólítás nyelvi formája igen különböző. Eredetileg mindenütt a tegező formájú megszólítás volt divatban. A németeknél a [[Grimm fivérek|Grimm testvérek]] szerint a [[9. század]]ban kezdődött a magázó megszólítás (giirzen, girzen, Ihrzen), éspedig ezzel éltek az alacsonyabb rendűek a magasabb rendűekkel szemben (pl. gyermek a szülőhöz így szólt, szolga az urához). Megfordítva a tegezés járta (ún. csendőrpertu). [[Angol nyelv]]területen ma a tegező megszólítás (thou) csak versben és imádságban szokásos. A franciáknál a tegezés (tu) csak bizalmas és családi körben járja, egyébként a vous-vali szerkezet használatos. Ez általában az [[újlatin nyelvek]]ben szokás (így az olaszoknál, portugáloknál, románoknál, spanyoloknál). A [[szláv népek]] általában magáznak (többes szám, második személy), csak a [[lengyelek]] tegezik egymást vagy pedig a harmadik személlyel élnek: pan vagy páni (úr vagy úrnő).▼
{{idézet2|Édes uram Kd engem ne fenyegessen, mert én ollyan embertől, mint maga, meg nem ijedek}}
azonban a kifejezés (erős pejorativitása miatt) nem igazán jelent meg írásos formában.
Még a [[18. század]] elején is tegeztek mindenkit, csakhogy az idegenekhez, feljebbvalókhoz, harmadik személyről szólva stb. udvariasságból nem a „te” szót intézték — amikor ki kellett tenni az alanyt — hanem pl. a kegyelmed, te kegyelmed, vagy őke(gye)lme kifejezést. Ezt később mindig odaértették a mondathoz és természetesen mindig harmadik személyű igét használtak a második helyett („te tudod” helyett „te kegyelmed tudja”). A gyakran használt „kegyelmed kelmed” rövidülni kezdett és kialakultak a „kend”, „ked” alakok.A 18. század elejétől az udvarias formát részben lecserélte az „Úr”, „Asszony” használata de egyre gyakoribb volt a „kegyelmed” elhagyásával használt 3. személyű alak („Az íródeák alázatosan kéreti, Rozsnyón oskolába járó ... elrongyosodott fiát méltóztasson megruházni” (1709)).<ref name="pannon">{{cite web | url=https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/pannon-pannon-enciklopedia-1/magyar-nyelv-es-irodalom-31D6/a-magyar-nyelv-tortenete-34AE/kozepmagyar-kor-pusztai-ferenc-3563/a-magazas-kialakulasa-3598/ | title=A magázás kialakulása | author=Pusztai Ferenc | work=A magyar nyelv története; Pannon Enciklopédia | year=1997 }}</ref>
▲
Az 1990-es évek végétől a 80-as évek végéig, a Magyar Népköztársaság idején a ''hivatalos'' megszólítás a vezetéknév + elvtárs(nő) kapcsolat volt. Ugyanakkor továbbra is használatban maradt az ''úr'' megszólítás a hétköznapi életben.
| |||