Stark Ervin

Stark Ervin (Nyírbogdány, 1922. augusztus 27. – Budapest, 1995. július 22.) magyar orvos, endokrinológus, fiziológus, patológus, az orvostudomány doktora, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. Fő kutatási területe a belső elválasztású mirigyek, elsősorban az agyalapi mirigy és a mellékvesekéreg működését szabályozó neurális és humorális mechanizmusok feltárása, a hormonok kiválasztódása és hatásmódja volt. Három évtizeden keresztül (1958–1989) volt az MTA Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézet meghatározó vezető kutatója.

Stark Ervin
Életrajzi adatok
Született	1922. augusztus 27. Nyírbogdány
Elhunyt	1995. július 22. (72 évesen) Budapest
Ismeretes mint	endokrinológus orvos
Iskolái
Felsőoktatási intézmény	Debreceni Tudományegyetem (1950)
Pályafutása
Szakterület	orvostudomány
Kutatási terület	endokrinológia, a belső elválasztású mirigyek fiziológiai, neurológiai és kórtani vonatkozásai
Tudományos fokozat	orvostudományok doktora (1969)
Munkahelyek
MTA Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézet, Budapest	tudományos munkatárs (1954–58), igazgatóhelyettes (1958–70), igazgató (1970–88), kutatóprofesszor (1990–95)
Akadémiai tagság	levelező tag (1973), rendes tag (1982)

Életútja

1946-tól a Debreceni Tudományegyetem orvosi karán végezte tanulmányait, ezzel párhuzamosan, 1946-tól 1951-ig az egyetem Went István vezette élettani intézetének demonstrátoraként, majd gyakornokaként dolgozott Kesztyűs Loránd közvetlen irányítása alatt. 1950-ben szerezte meg orvosi oklevelét. 1951-től a Budapesti Orvostudományi Egyetem I. számú belgyógyászati klinikáján töltötte aspirantúráját, Rusznyák István mentoráltjaként. 1954-ben kinevezték az MTA Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézet (KOKI) tudományos munkatársává, ahol a munkát a kórélettani osztályon kezdte meg. 1956-ban megszerezte az orvostudomány kandidátusa címet. 1958-tól 1970-ig a kutatóintézet igazgatóhelyettese volt, de a kórélettani osztályon is tovább dolgozott mint annak helyettes vezetője, illetve 1968 után vezetője. Időközben 1969-ben sikeresen megvédte az orvostudomány doktora címet is. 1970-től 1989-ig igazgatóként irányította, 1990 után kutatóprofesszorként támogatta az intézetben folyó tudományos munkát.

Munkássága

Fő kutatási területe a belső elválasztású mirigyek élettani szerepének, idegi szabályozásának vizsgálata volt, de klinikai kutatásai kiterjedtek az endokrinológiai elváltozások kórtanára és gyógyászatára is. Már pályája legelején az egyes hormonok élettani hatásmechanizmusával, az anyagcsere-folyamatokban játszott szerepével foglalkozott, s ez kijelölte tudományos, kutatóorvosi pályájának fő vonulatát is. A legjelentősebb eredményeket a homeosztázis fenntartásában közreműködő, az agyalapi mirigyben elválasztódó adrenokortikotrop hormon (ACTH) vizsgálatában érte el. A biológiai szerveződés különféle (sejti, szöveti, szervi, szervezeti) szintjein tanulmányozta az ACTH elválasztódását és hatásmechanizmusát az emberben és más emlősökben. Vizsgálta az elválasztásban szerepet játszó afferens idegpályákon zajló neurális folyamatokat, felismerte a stressz kiváltotta ACTH-termelődés extraadrenális hatásait (pl. a petefészken átfolyó vérmennyiség jelentős megnövekedése). Ezenkívül leírta a mellékvese kéregállományának finomszerkezetét és kortikoidtermelő képességét, továbbá feltárta a kortikoidok visszacsatoló szerepét a stressz kiváltotta ATCH-elválasztásban.

Pályája során könyvei mellett mintegy háromszáz szakcikke, közleménye jelent meg. 1975-től az Acta Medica Hungarica főszerkesztője volt.

Társasági tagságai és elismerései

1973-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1982-ben rendes tagjává választották. Már 1959-től titkára volt az MTA élettani bizottságának, majd 1974-től elnöke az endokrinológiai és anyagcsere-bizottságnak. 1978-tól 1990-ig vezetőségi tagja volt a Magyar Endokrinológiai és Anyagcsere Társaságnak. Nemzetközi elismertségét tanúsítja, hogy tagja volt a Nemzetközi Neuroendokrinológiai Társaságnak (ISNE), az Európai Komparatív Endokrinológiai Társaságnak (ESCE), a londoni Királyi Orvosi Társaságnak (RSM) és a Francia Endokrinológiai Társaságnak (SFE).

A hipofízis–mellékvesekéreg rendszer működését szabályozó mechanizmusokat, valamint a mellékvesekéreg-hormonok szerepét, patológiás folyamatait vizsgáló kutatásaiért 1964-ben elnyerte az Akadémiai Díj harmadik, 1966-ban első fokozatát. 1972-ben elnyerte a Brnói Egyetem Selye-emlékérmét, 1983-ban a Went István-emlékérmet vehette át. 1974-ben címzetes egyetemi tanári címet kapott a Semmelweis Orvostudományi Egyetemen.

Főbb művei

• Adatok a mellékvesekéreg élettanához, különös tekintettel a magasabb idegműködés befolyására. Budapest: k. n. 1956.  
• Endocrinology, neuroendocrinology, neuropeptides I–II. Budapest: Akadémiai. 1981.   (szerzőtársakkal)
• Az ACTH akut hatása a petefészekre ösztruszos patkányokban és aranyhörcsögökben. Pécs: k. n. 1987.  

Források

• Szabó Dezső: Stark Ervin 1922–1995. Magyar Tudomány, CIII. évf. 6. sz. (1996) 750–751. o.
• Magyar nagylexikon XVI. (Sel–Szö). Főszerk. Bárány Lászlóné. Budapest: Magyar Nagylexikon. 2003. 259. o. ISBN 963-9257-15-X  
• A Magyar Tudományos Akadémia tagjai 1825–2002 III. (R–ZS). Főszerk. Glatz Ferenc. Budapest: MTA Társadalomkutató Központ. 2003. 1160–1161. o.
• Új magyar életrajzi lexikon V. (P–S). Főszerk. Markó László. Budapest: Magyar Könyvklub. 2004. 1269. o. ISBN 963-547-414-8