Szürke róka

emlősnem

A szürke róka (Urocyon) az emlősök (Mammalia) osztályának a ragadozók (Carnivora) rendjébe, ezen belül a kutyafélék (Canidae) családjába tartozó nem.

Infobox info icon.svg
Szürke róka
Szürkeróka (Urocyon cinereoargenteus)
Szürkeróka (Urocyon cinereoargenteus)
Szigeti szürkeróka (Urocyon littoralis)
Szigeti szürkeróka (Urocyon littoralis)
Rendszertani besorolás
Ország: Állatok (Animalia)
Törzs: Gerinchúrosok (Chordata)
Altörzs: Gerincesek (Vertebrata)
Főosztály: Négylábúak (Tetrapoda)
Osztály: Emlősök (Mammalia)
Alosztály: Elevenszülő emlősök (Theria)
Csoport: Eutheria
Alosztályág: Méhlepényesek (Placentalia)
Öregrend: Laurasiatheria
Csoport: Ferae
Rend: Ragadozók (Carnivora)
Alrend: Kutyaalkatúak (Caniformia)
Család: Kutyafélék (Canidae)
Nemzetség: Rókák (Vulpini)
Nem: Szürke róka (Urocyon)
(Baird, 1857)
Hivatkozások
Wikifajok

A Wikifajok tartalmaz Szürke róka témájú rendszertani információt.

Commons

A Wikimédia Commons tartalmaz Szürke róka témájú médiaállományokat és Szürke róka témájú kategóriát.

MegjelenésükSzerkesztés

A szürke rókák súlya általában 1,8-7 kg. A szigeti szürkeróka (Urocyon littoralis) fej-testhossza 48-50 cm, a szürkerókáé (Urocyon cinereoargenteus) 48-68,5 cm.[1] A szürkerókánál legalább 30%-kal kisebb szigeti szürkerókáknak általában kevesebb farokcsigolyájuk van (szigeti szürkeróka: 15–22, szürkeróka: 21–22).[2] Az arcuk, a fejtetőjük, a hátuk és oldalaik, valamint a farkuk nagy része szürke. Torkuk, a lábaik belső és a test alsó része fehér, a nyakuk oldala, a fülek és a farok alsó része rozsdavörös. Szőrzetük durva, a hát közepén és a farok végén fekete színű, és egy fekete sörényre hasonlít.

Elterjedésük, fejlődésükSzerkesztés

A szürkeróka Oregontól és Kanada délkeleti részétől Venezuela nyugati részéig terjedt el. A kisebb szigeti szürkeróka a Channel-szigeteken honos. Úgy tartják, hogy a szürkerókák eredetileg 24 ezer évvel ezelőtt érkeztek az egyik északi szigetre, és a pleisztocénben, körülbelül 16 000 évvel ezelőtt telepedtek meg a három északi szigeten. A 9500-11500 évvel ezelőtti tengerszint-emelkedéssel a szigetek elváltak egymástól, és körülbelül 4000 évvel ezelőtt valószínűleg amerikai őslakosokkal együtt a szürkerókák megérkeztek a déli szigetekre is.

Élőhelyük, életmódjukSzerkesztés

A szürkeróka erdős területeken és bozótosokban él, gyakran hegyvidéki terepen. Az odút saját maga ássa ki, vagy más állatoktól veszi át, üreges fákban az odú akár 9 m-re is lehet a talajtól. Többnyire alkonyatkor és éjszaka, a szigeti szürkeróka nappal is aktív. A szürke rókák kis gerincesekkel, rovarokkal és növényekkel táplálkoznak. A növényi étrendjük főleg gyümölcsökből és gabonákból áll, a szürke rókák gyakrabban esznek más rókáknál.

RendszerezésSzerkesztés

A szürke rókákat általában külön nembe sorolják, de 1976-ban a Vulpes nembe, 1978-ban pedig a Canis nembe is sorolták őket. Az Isla Tiburónon a szürkerókáénak tulajdonított populáció talán különálló faj lehet.

A nembe az alábbi 2 élő faj és 5 fosszilis faj tartozik:

Egyes tudós szerint még 1-2 másik faj is ide tartozik.

EvolúcióSzerkesztés

A szigeti szürkerókát gyakran a szürkerókával azonos fajnak tekintik, de számos közelmúltbeli tanulmány kimutatta, hogy különböző fajokról van szó. Habár a klasszikus rendszertanban a szürke rókákat általában a rókák (Vulpini) nemzetségébe sorolják[3], a morfológiai és molekuláris-biológiai adatok alapján az összes többi kutyaféle testvércsoportjának számítanak. A szürke rókák őseinek elválása az összes többi kutyafélétől valószínűleg körülbelül 16,5 millió évvel ezelőtt történt, de a ma ismert két faj csak körülbelül egymillió éve vált el egymástól.[4]

ÉrdekességSzerkesztés

A kutya rokonságából egyedül a szürke róka tud fára mászni. Így ha ellenségei fenyegetik, felmászik egy magas fára. Sőt, az ágak között alszik és ott is kutatja fel zsákmányát.

ForrásokSzerkesztés

JegyzetekSzerkesztés

  1. Ronald M. Nowak: Walker's Carnivores of the World. Johns Hopkins University Press, 2005, ISBN 978-0801880322, S. 83–84.
  2. David W. Macdonald, Claudio Sillero-Zubiri: The Biology and Conservation of Wild Canids. Oxford University Press, 2004, ISBN 978-0198515562 S. 28, S. 173.
  3. Kerstin Lindblad-Toh et al.: Genome sequence, comparative analysis and haplotype structure of the domestic dog. Nature 438, Dezember 2005; Seite 803–819 (Abstract)
  4. Katrin Nyakatura, Olaf RP Bininda-Emonds: Updating the evolutionary history of Carnivora (Mammalia): a new species-level supertree complete with divergence time estimates. BMC Biology 10, 2012. 10.1186/1741-7007-10-12