Wikipédia

Szentviktori Hugó

középkori francia skolasztikus teológus, misztikus, egyházi író

Szentviktori Hugó O.S.A. (francia: Hugo de Sancto Victore) (1096/1097 körül – 1141. február 11.[1]) középkori francia skolasztikus teológus, misztikus, egyházi író, Ágoston-rendi kanonok.

Hugo de Sancto Victore
Élete
Született1096 vagy 1097
kérdéses helyen
Elhunyt1141. február 11. (44–45 évesen)
Párizs
Nemzetiségnémet?
Házastársaszerzetes volt, cölibátusban élt
Pályafutása
Fontosabb műveiDidascalion
De sacramentis christianae fidei
A Wikimédia Commons tartalmaz Hugo de Sancto Victore témájú médiaállományokat.

Élete szerkesztés

Életét a jámborságnak és a tanításnak szentelte, de ezen kívül keveset tudni róla, azt is csak a Clairvaux-i Szent Bernáttal való levelezéséből ismerjük.[2]

Születése vitatott: némelyek a Flandriai Ypernből, mások szerint a szász Blankenburg grófi családból, vagy éppen Lotaringiából származott.[1][2] 18 éves korában lett szerzetes,[3] amikor belépett a hamersleveni ágostonos kanonokokhoz. Ezután nagybátyjával, Halberstadti Hugóval Párizsba mentek, ahol 1115 körül az újonnan alapított ágostonos Szent Viktor apátságba került, ahol valószínűleg az alapító, Champeaux-i Vilmos tanítványa lett.[1] Erről az apátságról kapta a nevét is.

Körülbelül 1120-tól haláláig a kolostori iskola vezető tanára, majd 1133-tól rövid ideig a kolostor priorja volt. Az apátságot csak ritkán hagyta el, egyszer II. Ince pápa idején Franciaországban vagy Itáliában járt a pápai udvarban. Ismeretes, hogy nem vett részt Pierre Abélard elítélésében. Haláláról Osbert kanonok, a Szt. Viktor apátság infirmáriusa számolt be (PL 175:161).

Munkássága szerkesztés

Sokáig a filozófiatörténészek többsége egy szűk látókörű, a gondolkodás és a tanulmányozás világától elzárt misztikust látott benne, aki inkább akadályozta, mint segítette a tudományos fejlődést. Munkáinak komoly vizsgálata után Harnack egyháztörténész "a 12. század legbefolyásosabb teológusának" nevezte.[4]

Tanítása éreztette hatását a skolasztika egész fejlődésére. De ő nem egy tipikus skolasztikus filozófus, mert a Szent Bernát közeli misztikus irány felé hajlik. Az Istenhez való eljutást a gondolkodás (cogitatio), elmélkedés (meditatio) és szemlélés (contemplatio) hármasságával írja le,[5] és annak legfontosabbnak tartott elemét, a contemplatio szintjét nem önmagában, hanem a szeretettel összekapcsolva.[6] Ő volt a kezdeményezője a 12. század második felében a Szent Viktor iskola miszticizmusának. Bensőséges hangú imádkozó-elmélkedő művei miatt „második Ágostonnak” is nevezték.[7]

Jelentősége a reguláris kanonok történetében hasonló, mint Szent Bernáté a monasztikus szerzetességben.[1]

A főbb mesterek, akik hatással voltak rá: Szent Bernát,[2] Hrabanus Maurus (maga is Alcuin tanítványa), Beda Venerabilis, Yves de Chartres, Johannes Scotus Erigena és talán még Pszeudo-Dionüsziosz is.[8]

Ismertté vált Hugo három szemről szóló tana: Az első szem a test szeme, amellyel érzékeli az empirikus világot és a gyakorlati dolgokat. A második szemmel, az értelem (vagy filozófia) szemével az ember megtapasztalja a saját lényének mélységeit. Míg a harmadik szem a szellem világát és mindenekelőtt magát Istent érzékeli, betekintést enged az embernek a lényeges dolgokba és a túlvilági életbe.[9]

Filozófiai szempontból fő műve a Didascalion. Teológiai téren a De Sacramentis legis naturalis et scriptae és különösen a De Sacramentis Christianae fidei, valamint a Summa Sententiarum.

Művei szerkesztés

Írásainak számát 2500 (!) teszik.[1] Írásait a Patrologia Latina 175–177. kötetében tették közzé.[10] Ezek közül a jelentősebbek:

  • Didascalion vagy De eruditione didascalica (kezdő teológusok számára, 6 könyv),[3] az összes akkoriban ismert tudomány enciklopédiája és metodologiája[2]
  • De sacramentis christianae fidei (A kereszténység titkairól, 3 könyv),[3] az összes hitágazat rendszeres tárgyalása misztikus módon[2]
  • Summa sententiarum,[3] Hugonak tulajdonított (vitatott szerzőségű) mű, a De sacramentis kivonata[2]
  • Az imádság módjáról, kisebb misztikus értekezés[2]
  • A világ hiúságáról, kisebb misztikus értekezés[2]
  • Noé bárkájáról, kisebb misztikus értekezés[2]
  • Magyarázatok Pszeudo-Dionüsziosz Hierarchia coelestiséhez[2]
  • Levelezése[2]

Magyarul szerkesztés

  • Hugo de Sancto Victore: Didascalion (ford. Maróti Egon) IN: Az égi és a földi szépről – Források a későantik és a középkori esztétika történetéhez (közreadja Redl Károly), Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1988, ISBN 963-281-843-1, 286–295. o.
  • Részlet IN: Kulcsár Zsuzsanna: A középkori élet, Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1964, 66–67. o.

Jegyzetek szerkesztés

  1. ↑ a b c d e Katolikus lexikon, Szentviktori Hugó
  2. ↑ a b c d e f g h i j k Chobot, i. m., 283. o.
  3. ↑ a b c d Pallas, i. h.
  4. ↑ Lehrbuch der Dogmengeschichte, VI
  5. ↑ Richard De S. Victore: Benjamin Major, I,3 c
  6. ↑ Kaposi Krisztina: Esztétikai tapasztalat és misztikus-vallásos élmény Sík Sándor Alexiusa a Dionüsziosz Areiopagitész-i via triplex és a középkori szeretetmisztika tükrében
  7. ↑ Söveges Dávid: Fejezetek a lelkiség történetéből I. (2007) 101. o.
  8. ↑ Dominique Poirel, Les origines germaniques de la pensée d'Hugues de Saint-Victor p. 173 sqq.
  9. ↑ Andrew Salzmann: The Soul’s Reformation and the Arts in Hugh of St. Victor: A Book Written Twice Without. In: John P. Bequette (Hrsg.): A Companion to Medieval Christian Humanism: Essays on Principal Thinkers. Brill, 2016, ISBN 978-90-04-24845-8, S. 142–167,
  10. ↑ * https://books.google.hu/books?id=JoXYAAAAMAAJ&redir_esc=y

Források szerkesztés

További információk szerkesztés

  • Domanovszky Endre. A bölcsészet története (1878)  (vonatkozó rész: 122–150. o.)
  • Ivan Illich: A szöveg szőlőskertjében. Kommentár Hugo de Sancto Victore didascaliconjához; ford. Tóth Gábor; Gond-Cura Alapítvány–Palatinus, Bp., 2001 (Gutenberg tér)

Kapcsolódó szócikkek szerkesztés

A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Szentviktori_Hugó&oldid=26361441”