Wikipédia

Szentviktori Hugó

középkori francia skolasztikus teológus, misztikus, egyházi író

Szentviktori Hugó O.S.A. (francia: Hugo de Sancto Victore) (1096/1097 körül – 1141. február 11.[1]) középkori francia skolasztikus teológus, misztikus, egyházi író, Ágoston-rendi kanonok.

Hugo de Sancto Victore
Élete
Született 1096 vagy 1097
kérdéses helyen
Elhunyt 1141. február 11. (44–45 évesen)
Párizs
Nemzetiség német?
Házastársa szerzetes volt, cölibátusban élt
Pályafutása
Fontosabb művei Didascalion
De sacramentis christianae fidei
A Wikimédia Commons tartalmaz Hugo de Sancto Victore témájú médiaállományokat.

Élete Szerkesztés

Életét a jámborságnak és a tanításnak szentelte, de ezen kívül keveset tudni róla, azt is csak a Clairvaux-i Szent Bernáttal való levelezéséből ismerjük.[2]

Születése vitatott: némelyek a Flandriai Ypernből, mások szerint a szász Blankenburg grófi családból, vagy éppen Lotaringiából származott.[1][2] 18 éves korában lett szerzetes,[3] amikor belépett a hamersleveni ágostonos kanonokokhoz. Ezután nagybátyjával, Halberstadti Hugóval Párizsba mentek, ahol 1115 körül az újonnan alapított ágostonos Szent Viktor apátságba került, ahol valószínűleg az alapító, Champeaux-i Vilmos tanítványa lett.[1] Erről az apátságról kapta a nevét is.

Körülbelül 1120-tól haláláig a kolostori iskola vezető tanára, majd 1133-tól rövid ideig a kolostor priorja volt. Az apátságot csak ritkán hagyta el, egyszer II. Ince pápa idején Franciaországban vagy Itáliában járt a pápai udvarban. Ismeretes, hogy nem vett részt Pierre Abélard elítélésében. Haláláról Osbert kanonok, a Szt. Viktor apátság infirmáriusa számolt be (PL 175:161).

Munkássága Szerkesztés

Sokáig a filozófiatörténészek többsége egy szűk látókörű, a gondolkodás és a tanulmányozás világától elzárt misztikust látott benne, aki inkább akadályozta, mint segítette a tudományos fejlődést. Munkáinak komoly vizsgálata után Harnack egyháztörténész "a 12. század legbefolyásosabb teológusának" nevezte.[4]

Tanítása éreztette hatását a skolasztika egész fejlődésére. De ő nem egy tipikus skolasztikus filozófus, mert a Szent Bernát közeli misztikus irány felé hajlik. Az Istenhez való eljutást a gondolkodás (cogitatio), elmélkedés (meditatio) és szemlélés (contemplatio) hármasságával írja le,[5] és annak legfontosabbnak tartott elemét, a contemplatio szintjét nem önmagában, hanem a szeretettel összekapcsolva.[6] Ő volt a kezdeményezője a 12. század második felében a Szent Viktor iskola miszticizmusának. Bensőséges hangú imádkozó-elmélkedő művei miatt „második Ágostonnak” is nevezték.[7]

Jelentősége a reguláris kanonok történetében hasonló, mint Szent Bernáté a monasztikus szerzetességben.[1]

A főbb mesterek, akik hatással voltak rá: Szent Bernát,[2] Hrabanus Maurus (maga is Alcuin tanítványa), Beda Venerabilis, Yves de Chartres, Johannes Scotus Erigena és talán még Pszeudo-Dionüsziosz is.[8]

Ismertté vált Hugo három szemről szóló tana: Az első szem a test szeme, amellyel érzékeli az empirikus világot és a gyakorlati dolgokat. A második szemmel, az értelem (vagy filozófia) szemével az ember megtapasztalja a saját lényének mélységeit. Míg a harmadik szem a szellem világát és mindenekelőtt magát Istent érzékeli, betekintést enged az embernek a lényeges dolgokba és a túlvilági életbe.[9]

Filozófiai szempontból fő műve a Didascalion. Teológiai téren a De Sacramentis legis naturalis et scriptae és különösen a De Sacramentis Christianae fidei, valamint a Summa Sententiarum.

Művei Szerkesztés

Írásainak számát 2500 (!) teszik.[1] Írásait a Patrologia Latina 175–177. kötetében tették közzé.[10] Ezek közül a jelentősebbek:

  • Didascalion vagy De eruditione didascalica (kezdő teológusok számára, 6 könyv),[3] az összes akkoriban ismert tudomány enciklopédiája és metodologiája[2]
  • De sacramentis christianae fidei (A kereszténység titkairól, 3 könyv),[3] az összes hitágazat rendszeres tárgyalása misztikus módon[2]
  • Summa sententiarum,[3] Hugonak tulajdonított (vitatott szerzőségű) mű, a De sacramentis kivonata[2]
  • Az imádság módjáról, kisebb misztikus értekezés[2]
  • A világ hiúságáról, kisebb misztikus értekezés[2]
  • Noé bárkájáról, kisebb misztikus értekezés[2]
  • Magyarázatok Pszeudo-Dionüsziosz Hierarchia coelestiséhez[2]
  • Levelezése[2]

Magyarul Szerkesztés

  • Hugo de Sancto Victore: Didascalion (ford. Maróti Egon) IN: Az égi és a földi szépről – Források a későantik és a középkori esztétika történetéhez (közreadja Redl Károly), Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1988, ISBN 963-281-843-1, 286–295. o.
  • Részlet IN: Kulcsár Zsuzsanna: A középkori élet, Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1964, 66–67. o.

Jegyzetek Szerkesztés

  1. ↑ a b c d e Katolikus lexikon, Szentviktori Hugó
  2. ↑ a b c d e f g h i j k Chobot, i. m., 283. o.
  3. ↑ a b c d Pallas, i. h.
  4. ↑ Lehrbuch der Dogmengeschichte, VI
  5. ↑ Richard De S. Victore: Benjamin Major, I,3 c
  6. ↑ Kaposi Krisztina: Esztétikai tapasztalat és misztikus-vallásos élmény Sík Sándor Alexiusa a Dionüsziosz Areiopagitész-i via triplex és a középkori szeretetmisztika tükrében
  7. ↑ Söveges Dávid: Fejezetek a lelkiség történetéből I. (2007) 101. o.
  8. ↑ Dominique Poirel, Les origines germaniques de la pensée d'Hugues de Saint-Victor p. 173 sqq.
  9. ↑ Andrew Salzmann: The Soul’s Reformation and the Arts in Hugh of St. Victor: A Book Written Twice Without. In: John P. Bequette (Hrsg.): A Companion to Medieval Christian Humanism: Essays on Principal Thinkers. Brill, 2016, ISBN 978-90-04-24845-8, S. 142–167,
  10. ↑ * https://books.google.hu/books?id=JoXYAAAAMAAJ&redir_esc=y

Források Szerkesztés

További információk Szerkesztés

  • Domanovszky Endre. A bölcsészet története (1878)  (vonatkozó rész: 122–150. o.)
  • Ivan Illich: A szöveg szőlőskertjében. Kommentár Hugo de Sancto Victore didascaliconjához; ford. Tóth Gábor; Gond-Cura Alapítvány–Palatinus, Bp., 2001 (Gutenberg tér)

Kapcsolódó szócikkek Szerkesztés

A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Szentviktori_Hugó&oldid=26361441”