Szerkesztő:Doncsecz/Terv/A Német Lovagrend Magyarországon (bővítés)


FIGYELEM! EZ A CIKK LÉTEZIK, CSUPÁN BŐVÍTÉSRE SZORUL, EZÉRT VAN EZEN A SZERKESZTŐI ALLAPON!

A Barcaság 1598-ban Abraham Ortelius térképén. A Német Lovagrend elűzését követően a kunok néhányszor betörtek a területre, majd a tatárjárás zúdult rá. Később a törökök és krími tatárok betöréseit szenvedett sokat, de mindig Erdély egyik legfeljettebb területeihez tartozott.

A Német Lovagrend magyarországi éveit a dél-erdélyi Barcaságban (Borzaság, Borzaföld, Barcaföld, németül Burzenland) töltötte 1211 és 1225 között, a havasalföldi határ közelében.
A német lovagok a 13. század elején fokozatosan kiszorultak a Szentföldről, ahol még a keresztes háborúk idején jöttek létre. Az muzulmánok fokozatosan felszámolták a keresztesek államait, ezért, hogy a német lovagi rend nem szűnjön meg, új területet kellett keresni, ahol folytathatják eddigi munkájukat.
Kelet-Európa felé a 11. század végén indult el az ún. Német keleti kolonizáció (Drang nach Osten), hogy a megnövekedett nyugat-európai népesség számára telepes- és nyersanayaglelőhelyet találjon. Ezekben a régiókban sok volt a gyéren lakott föld, vagy pedig pogány, törzsi viszonyokot között élő népek laktak a területen. A földszerzéshez a kereszténység terjesztése szolgáltatott ideológiai hátteret.

Salzai Hermann, a német lovagrend nagymestere keresett új területet, ahol a lovagrend folytathatta a pogányok térítését és az eddig kiaknázatlan területek hasznosítására.
Magyarországon az Árpád-házi királyok már az államalapítás kora óta foglalkoztak nyugati telepesek behozatalával. Ezen keresztül Nyugat-Európából eljutottak újfajta ismeretek, találmányok, amelyek fejlesztették a gazdaságot és a kultúrát is, segítve ezzel az ország gyarapodását is. A 13. században is számos lehetőség adódott még mindig az országban, mert a vármegyék területének kiterjedésével, a határmenti, előzőleg még gyepűként használt területek is megművelésre vártak. A német rendi lovagok számára nem pusztán ezért volt alkalmas hely Magyarország, hanem mert a politikai viszonyok is lehetővé tették. II. András ekkori uralkodónak a felesége is német volt, Merániai Gertrúd. A Magyar Királyság ennek okán erősen német-orientált irányvonalat követett. Ezért is történt meg, hogy amikor a lovagok Magyarországra érkeztek, nyomban területet utaltak ki a számukra és elhalmozták őket kiváltságokkal és különféle jogokkal.
Erdély történetének ezen tizennégy éves korszaka egyáltalán nem olyan sötét, mint azt lefestették régebben. A lovagrend első legfontosabb feladata az volt, hogy a havasalföldi kunoktól megvédje az országot, s ennek a kötelezettségének eleget.[1] Ennek fedezésére kapták a birtokot, amelyet szükségszerűen saját ellátásukra műveltetni kellett. Ezeket benépesítették telepesekkel, s a megerősítés célja favárakat építettek. Néhány év múlva már virágzott a Barcaság, amelyet a király is elismeréssel fogadott.

Számos történelemkönyv még a 2000-es években is hangsúlyozta, hogy akkora kiváltságokat kapott a Német Lovagrend, hogy az már önálló államisággal volt egyenrangú. Mindezt úgy teszik, akárha példátlan lenne az egész országban. Mindez a legcsekélyebb mértékben sem van így. A Magyarországon megtelepedő szerzetesrendek és más lovagi rendek, mint a johanniták is olyan kiváltságokat élveztek, miszerint csaknem teljesen szabadon, a királytól függetlenül intézhették belső ügyeiket és a külügyek egyrészét, amellyel szintén „államot alkothattak az államban.” Ez azonban nem jelentett egyet, hogy a királytól teljes a függetlenségre törekedhettek volna.
A Német Lovagrend viszont erre kívánt kísérletet tenni, mert szűknek érezték a magyarországi mozgásteret, másrészt a szentföldi évek során szerzett tapasztalataik révén jobbnak találták, ha a keresztes államokhoz hasonló független közösségben élnének.

A magyarországi időszak végén már jogot kaptak kővárak építésére is. A látszólag erős és megbízható erődítmények (mint bázisok) birtoklásának tudatában kezdett el a Német Lovagrend teljesen önálló útra lépni, s felvette a kapcsolatokat III. Honorius pápával, hogy a magyar király helyett, őt ismeri el urának, s a barcasági területek, hozzákapcsolva az előző években Havasalföldön elfoglalt régiókkal és más szomszédos vidékeken szerzett földekkel együtt a Pápai Állam hűbérbirtokai lesznek, melyet a Német Lovagrend irányít.
II. András felháborodott ennek hallatán, amiért az eddigi kiváltságok és jószándéka ellenére Salzai így akar vele újat húzni. Állítólag attól is félt, mivel tudta, hogy a Német Lovagrend igencsak jóviszonya van a Német-római Birodalommal, s emiatt két német állam fenyegetheti Magyarországot. Bár egyesek szerint az a félelem nemsok realitást tartalmaz, s jobbára ez is korábbi a lovagokkal szemben kicsit elfogult történelmi munkáktól való. András sokkal inkább felségsértésként kezelte az ügyet. A lovagokat azonban kénytelen volt eltávolítani, mert felesége révén erős németellenes hangulat uralkodott sokáig a nemesség körében, s tekintve, hogy Gertrúd révén jutottak a lovagok Erdélybe, ezért a további nyomásnak engedve (amely fia a későbbi IV. Béla is közrejátsszott) sereggel vonult a lovagok ellen.

A Német Lovagrend kiűzése után azonban a Barcaság tovább fejlődhetett, melynek alapját a lovagok rakták le. Az elszakadási kísérletettől eltekintve megállapítható, hogy nagyobbrészt pozitív volt a rend jelenléte (de éppúgy más lovagrendeké) is az országban.
A Német Lovagrend később kapott egy-két apróbb birtokot Erdélyben. I. (Luxemburgi) Zsigmond király is megpróbálkozott az újbóli telepítésükkel, ezúttal is hasonló külső problémák, a török terjeszkedés miatt, de a törökök igen hamar elpusztították a rend telephelyeit.

A török kiűzését követően az akkor már állami szuverenitását vesztett Német Lovagrend mégegyszer területet szerzett magának Magyarországon, de ezúttal nem Erdélyben, hanem az Alföldön.

Lábjegyzet szerkesztés

  1. Számos könyvben az szerepel, hogy nem hajtotta mindezt végre.