Szerkesztő:Hungarikusz Firkász/Mario Bava

Hungarikusz Firkász/Mario Bava

Sablon • Wikidata • Segítség

Mario Bava (Sanremo, 1914. július 31. – Róma, 1980. április 27.) olasz rendező, forgatókönyvíró, különleges effekt művész és operatőr. Munkája megindította a giallo-film műfaját és a modern "slasher-filmet".[1] Filmjei nem csak barokkos képi világukkal tűnnek ki a Cinecittá zsánerfilmjei közül, hanem posztmodern humorukkal és személyességükkel is. Sergio Leone és Dario Argento mellett ő az olasz tömegfilm legnagyobb hatású alkotója. Fia, Lamberto Bava később a saját jogán ismert horrorfilm rendezővé vált.

Életútja

Munkássága a 60-as évek végéig

Filmes családba született: apja, a sokoldalú művész Eugenio Bava neves szakembernek számított az olasz mozi hajnalán, látványtervezőként, speciális effektusok készítőjeként, operatőrként volt termékeny és úttörő. Mario apjához hasonlóan képzőművészetről nyergelt át filmre: eredetileg festőnek készült. Nem narratív, hanem vizuális művészetnek tekintette a filmet, megelevenedett festményeket készített. Mesteremberként, kézművesként gondolt magára, a reneszánsz kori művészek szellemi leszármazottjának, örökösének is tekinthető – ezzel magyarázható az is, hogy régimódi műfaji történeteket vitt filmre. Apjánál tanulta ki az operatőri munka és a különleges filmtrükkök egymástól elválaszthatatlan mesterségét, majd az olasz filmiparban megforduló legnevesebb direktoroknál (Roberto Rossellini, Jacques Tourneur, Raoul Walsh) dolgozott. Rendezői gyakran learatták helyette a babérokat, de nem sokáig: ha a direktorral gondok adódtak, a producer B-terve a mindenre kapható, mindig innovatív, kihívásokat megszállottan kereső Bava volt. (A CQ hőse szerzői ambíciójú, művészlélek vágó, aki a forgatásokon improvizált látványtrükkjeinek köszönhetően lehetőséget kap egy mozi befejezésére a neves, de excentrikus és kétes tehetségű rendező eltávolítása után.) Ő fényképezte és készítette effektusait az I Vampiri (1957) és a Caltiki il mostro immortale (1959) című filmeknek, melyeket az olasz horror nyitányaként tartanak számon, sőt Freda távozása után a rendezést is átvette. Ezután főleg rendezőként foglalkoztatták, de később is dolgozott más minőségben, a saját munkáin főleg operatőrként és effektesként.

Hivatalos rendezői debütálása, A démon maszkja (1960) Gogol Vij című munkájának laza adaptációja, megidézi az amerikai szegénysor horrorfilmjeit a Universaltól az AIP-ig, de elsősorban a Hammer remake-szériájára adott olasz választ. A film története a Drakulára hajaz, annak mediterrán megfelelője – Coppola később Bram Stoker nevében visszavette a kölcsönt. E mozi okkultizmus, bigottság, lincselés és kegyetlen kínzás látványával sokkol: egy boszorkányt égetnek el, aki előtte megátkozza gyilkosait. Bava a valóságban is boszorkányüldözést élt át merész, határsértő filmjei miatt, és ez az „átok” olasz horror-rendező utódaira is rászállt. Nála a Drakulával ellentétben nőnemű az antagonista, és gyilkos rémmé transzformálódott asszonyokat későbbi munkáiban is látni, a nőktől való szexista férfifélelemre épített. Barbara Steele másvilági arca miatt kapta a női főszerepet, hozzájárulása ennyiben ki is merül: Bava hasonlóan vélekedett a színészekről, mint Hitchcock (ennek köszönhetőek az olasz operát idézően teátrális alakítások).

A Hammer Film Productions filmeseivel ellentétben fekete-fehérben forgatta e művét. A gótikus hangulatot megtartotta, de a látványvilágot barokkosabbá tette. A Hammer remake-szériáját a Universal horror-ciklusa ihlette, Bava azonban még korábbra, egészen a horrorfilm bölcsőjéig tekintett vissza, azaz a német expresszionisták stílusát gondolta tovább. A Caligari (vagy Dr. Caligari) (1920), a Nosferatu (1922) és a Faust (1926) filmjeinek cselekményére is hatással volt, vizuális világa pedig fény-árnyék játékból, meredek gépállásokból, szokatlan szögből fotografált felvételekből és torzításokból tevődik össze. Posztmodernista zsánerrendezőként megelőzte korát, de nem lépett a trash területére. A papírmasé díszletekre és az elmaradhatatlan szárazjégködre a szegénysori stúdiós forgatás okán volt szükség, de nem mentegetőzik: ahelyett, hogy hangsúlyozná képi világa barkácsolt voltát, inkább a kreatív kihívást választja, és megpróbál világot teremteni a semmiből. Ifjú hősének mentora vámpírrá változik, így egyedül kell boldogulnia, Bava pedig e filmmel lépett ki Freda árnyékából.

Túlvilági, fantáziadús vizuális stílusához a fantasztikum nagyműfajába tartozó zsánereket társított: a vikinges Erik, a hódító (1961) és a Herkules az elátkozott világban (1961) mitikus hangvételét vizionárius látványvilággal alapozza meg. Utóbbi alkalmával az ókori görög kultúrából az Odüsszeiát is megidézi, amit 1968-ban tévéfilmben is feldolgozott. Vikingfilmjével ellentétben peplumja dark fantasy-be, sőt horrorba fordul: Friedrich Wilhelm Murnau Nosferatuja előtt tiszteleg, a nőkre vadászó főgonosz szerepét pedig Christopher Lee alakítja.

Az A lány, aki túl sokat tudott'' (1963) utolsó fekete-fehér, ám első, napjainkban játszódó mozija. A természetfeletti horror atmoszférája itt sem hiányzik: korunkba datálható, fantasztikummentes történeteiben is található misztikus, rejtélyes, sokáig irracionálisnak tűnő bonyodalmakat, olykor gótikus horrorba illő helyszíneken (például kastélyban) játszódnak, és még urbánus környezetbe helyezett műveit is gótikát idéző képi világ és hangulat hatja át. Kosztümös filmjeinek humora ironikus és eklektikus, de korunkban játszódó műveiben olykor már karakterei is szóvá teszik (ha nem is oly nyíltan, mint a Sikolyban), hogy úgy érzik magukat, mint egy horrorfilm szereplője.

Az amerikai hősnő az örök városban nyaral. Nosztalgikus eszképizmusa jelképes, hisz Bava is nyugati sikerfilmeket színezett ki, varázsolt egzotikusabbá, adott hozzá helyi ízeket, álomszerű műfajfilmes vakációt kínálva az öreg kontinensen. A nemzetközi piacra gyártott mozik a helyi közönséget is jobban csábították: a római filmipar fénykorát élte, de a nézők még ekkor is kerülték a honi produkciókat, amire a filmesek angolszász sztárokkal, címekkel és (ál)nevekkel reagáltak. E film címe ugyan A férfi, aki túl sokat tudott parafrázisa, de Bava egy másik Hitchcock-klasszikus, a Gyilkosság telefonhívásra posztmodern és önreflexív stílusát gondolta tovább (a „suspense mesterének” egyik hőse e filmje alkalmával krimiíró). A címszereplő hősnő krimi-rajongó – majd bele is csöppen egybe. A rendező rátesz egy lapáttal a „tévedés áldozata” thriller-bonyodalomra: a főhős túlzott krimi-rajongása normasértés, ősbűn, amit karmikus bűnhődéstörténet követ.

Bava hősnője nem asszony, hanem ifjú és gyermeklelkű (geek) nő, ennek megfelelően a film hangvétele is fiatalosan játékos és komikus, sőt szinte feminista. És intellektuális: a lány már a bonyodalom előtt „túl sokat tud”. A hősnő szokatlanul, korát megelőzően eszes, míg férfi partnere csak komikus másodhegedűs (mint Dewey a Sikolyban). E filmet a giallo műfajának megteremtőjeként is jegyzik, mely többek közt közelképeiről, nézőpont-beállításairól, követőfelvételeiről és élénk színeiről híres, utóbbi helyett a direktor itt még a német expresszionizmus stilizációját használja. Mindeközben haladt a korral: telefonbetyár gyilkosa hatékonyan használja a modern technológiát (Bavához hasonlóan). A hősnő a krimikből elsajátított tudását hívja segítségül a gyilkos ellen – ugyanígy menti meg horrorfilmes műveltsége a Sikoly hőseit. A bűnügyi zsánerek ismerete e film tanulsága szerint véd a bűnözők ellen – a rendezőt mégis afféle törvényenkívüliként tartotta számon az olasz társadalom.

Az A félelem három arca (1963) szkeccsfilm, amely nem csak az Black Sabbath nevű rockbandát inspirálta (a film angol címe Black Sabbath). Első tételében újfent egy szépség életét fenyegeti egy bosszúálló telefonbetyár, ám végül a nő marad állva – mint a final girl a Sikolyból. Bava a múltnak sem fordított hátat: a második kisfilm kosztümös vidéki folk-horror. A főszereplő Boris Karloff, aki amolyan házigazdaként feltűnik a film elején és végén is, keretbe foglalva a három epizódot. Felkonferálja a mozit, megidézve legendás horrorfilm, a Frankenstein hangulatát, de a fő attrakció a záró slusszpoén. A rendező oldott fináléval és posztmodernista elidegenítő gesztussal küldi haza a nézőket: hátrazoomol Karloff búcsúzása után (mint Alejandro Jodorowsky A szent hegyben), totálképben fedve fel a szegénysori forgatás kulisszáit. Az operatőrként és filmtrükkök szakértőjeként nagyra tartott Bavát elkeserítette, hogy a rendezéseit bíráló kritikusok nem tudták, milyen mostoha körülmények között forgatott – ezúttal megmutatta nekik.

Bava több főhőséhez hasonlóan A lány, aki túl sokat tudott címszereplője is elveszíti valóságérzékét, amikor arról győzködik, hogy az általa látott megmagyarázhatatlan gyilkosság csak a képzelete szüleménye, vagy különös vízió. Az a magyarázat is felmerül, hogy tudatmódosítók (alkohol, marihuána) hatása alatt hallucinált. Bava műveinek cselekménye már-már drogtúrára hajaz, képi világuk szinte pszichedelikus – nélküle talán a drugsploitation stílusa (Sóhajok, Egy gyík a nő bőrében) is hiányozna az olasz horrorból. Színesfilmjeinek látványvilága kiforrott formájában A korbács és a test (1963) alkalmával látható először. E kosztümös horror már címével is fő (tabu)témájára, a szadomazochizmusra utal (amiért a botrányhős rendezőt meg is hurcolták), nőfaló (anti)hősét pedig ismét Lee alakítja. E filmben természetfeletti horror és whodunit thriller keveredik, ugyanakkor a kínpornó műfaját is megelőlegezi. Bava A démon maszkja képi stílusát adaptálta színesfilmre, kimerítve a Technicolor palettáját. Fény-árnyék hatások helyett kontrasztos tónusokat, pulzáló, festett, másvilági fényeket használ – innen jön a Sóhajok stílusa.

Az A lány, akit túl sokat tudott egyik szcénájában divatfotózást mutat. Nem csak festőkhöz, designerekhez és animátorokhoz, de a divattervezőkhöz, divatfotósokhoz is közel áll. Filmre adaptálja ezt az ágazatot is: extravagáns, glamúros, túláradó, földöntúli szépséget igyekszik teremteni, le akar hengerelni érzékeink bombázásával. A formához igazítja a tartalmat: a Vér és fekete csipke (1964-ben, a Nagyítás előtt) egy divatházban játszódik, melynek szépségét csak a Sóhajok balettiskolája homályosítja majd el. A szerző kézjegye mellett a giallo is teljes vértezetben feszít (fekete kesztyűben, maszkban, fallikus fegyverrel). A direktor nem csak a komédia zsánerét használja arra, hogy kifáradt műfajokat frissítsen fel, hanem az erotikus thrillert is. Alig mutat szexet vagy meztelenséget, azonban filmjei jelenetezése, mise en scène-je érzéki látványpornó (kedvenc színe a vadító mélyvörös), a legtöbb energiát pedig a gyilkosság-jelenetek kidolgozására fordította, esztétikumukat az ambivalenciára építve. A sztori ismét csak alibi, e motívum ráadásul a bűnügyi szál bonyodalmaként is megjelenik benne. A filmben szexőrültet gyanítanak a rémtettek mögött, miközben a gyilkos pénzért ölt. Bavát úgyszintén perverznek tartották, pedig a tömegfilm farkastörvényeit követte.

A Vámpírok bolygójában (1965) egy fia vérszopó sincs, de a cím nem pusztán Bava hírnevének kizsákmányolása a producerek részéről, mivel a film valóban gótikus horrorjainak sci-fi verziója, hiszen az asztronautákat fenyegető űrlények testrabló kísértetek. E testetlen kreatúrák a szegény ember monstrumai, a büdzsé hiányát jelképezik – Bavának immár szörnyek és effektek összetákolására sem futotta, repertoárját a papírmasé színfalak leplezésére használta.

A Félelem hadművelet (1966) kosztümös kísértethorrorja a kép helyett a hang terén mutat újat: már-már operai és pszichedelikus, sőt kakofónikus avantgárd zajkavalkádként is jellemezhető score-ja visszaköszön majd Argento és a Goblin filmzenéiről is híres munkáiban.

A 60-as évek végétől haláláig

A Diabolik (1968) alkalmával kivételesen blockbustert készített, producere Dino De Laurentiis volt, a zeneszerző Ennio Morricone. Kult-képregényt adaptált (a címszereplő a Bond- és Batman-féle héroszok antihős-verziója), de nem a tartalomra, hanem a formára koncentrált. Laurentiis filmjeihez (Conan, a barbár, Dűne, Barbarella) hasonlóan e mű is giccses macsó fantazmagória, Bava viszont paródiába, camp-be fordította (így tett a Vincent Price nevével fémjelzett Dr. Goldfoot és a lánybombák alkalmával is).

A Hentesbárd (1970) a rendező talán legszemélyesebb és leginkább artisztikus műve. A munkamániás, neurotikus, mimózalelkű Bava alteregója ezúttal egy introvertált, pszichopata sorozatgyilkos divattervező, aki nőket öl – a direktor többé nem mutat megbánást, rájátszik rossz hírére. Főhőse A lány, aki túl sokat tudott után ismét gyermeklelkű anyámasszony katonája, akinek életét gazdag felesége teszi pokollá – Bava morbid humorral, öniróniával mesél a kritikusokkal és a producerekkel való rossz viszonyáról. Az őrült főhős megöli feleségét, ám annak szelleme tovább gyötri. Bavát is kísértette a múltja, nem tudott szabadulni a horror-ikon skatulyától, és a visszavonulást sem engedhette meg magának. Frusztrált (anti)hőséhez hasonlóan ölnie kellett, csak filmbeli erőszakban tombolhatta ki magát. Előnyt kovácsolt hátrányából: a horror ezúttal a gyilkos fegyvere, hisz hősünk úgy menekül meg, hogy elhiteti a nyomozókkal, hogy a gyanús hangok a televízióból jöttek – épp a A félelem három arca van műsoron. Ezúttal gore helyett is extrém művészi stilizációt használ: rövid közelikre snitteli a gyilok-szcénákat (a Psycho zuhany-jelenete módjára), a teátrális rendezés önreflexíven az alteregó-hős tetteinek szimbolikusságát, dühének kivetített voltát jelképezi.

E hőséhez hasonlóan Bava karrierje is hanyatlott: az 5 bambole per la luna d'agosto (1970) idealista, öntörvényű hőse nagyiparosok előtt kénytelen meghajolni, ezen Agatha Christie-koppintás pedig a direktor részéről is bérmunka volt. Az A vér öble (1971) a „tévedések vígjátéka” műfaj horror-verziója, futószalagon vonultatja fel a parádés halálnemeket. A Négyszer egy éjszaka (1972) Bava első erotikus filmje, de thrillerként és szexkomédiaként is hat. A vihar kapujában posztmodern parafrázisa: nemi erőszak vádjával végződő este eseményeit látjuk különböző szemtanúk nézőpontjából, az eredmény a macsó olasz zsánerfilmek paródiája. A Vérbáróban (1972) a főhős őse, egy véreskezű, zseniális kínzásairól elhíresült báró nyomait kutatja – ez az őrült, kéjenc lángelme a nézőit régimódi zsarnok módjára gyötrő, a forgatáson pedig mindent és mindenkit kontrolláló Bava alteregója. A Lisa és az Ördög (1973) alkalmával szócsöve a Telly Savalas alakította Sátán, aki foglalkozása szerint – újabb önreflexió – bábmester. E film a nekrofília tabuját sérti, de főleg többértelmű, álomszerű mindfuck cselekményszövése okán emlékezetes. „A kísérteteket jobban kedvelem a vámpíroknál, mert vér nélkül is félelmetesek” – mondja egy karaktere, direkt mondott hát le a gore-ról az A vér öble ölésorgiája után. Hattyúdala a Shock (1977), mely a Mélyvörös prequelének is beillik – visszavette a kölcsönt a tőle sokat tanult Argentótól.

1980. április 27-én hunyt el Rómában, így nem érte meg a Veszett kutyák című csavaros és brutális thrillere forgatásának befejezését, ráadásul a római zsánerfilm hőskora is sírba szállt vele: az olasz horror a 80-as évektől egyenletesen hanyatlik.

Válogatott filmográfia

Év	Film címe	Hozzájárulás			Forrás
		Rendezőként	Forgatókönyvíróként	Operatőrként
1943	Annabella's Adventure			Igen
1943	Sant'Elena, piccola isola			Igen
1946	L'Elisir d'amore (The Love Potion)			Igen
1947	Uomini e cieli			Igen
1948	Natale al campo 119			Igen
1948	Pagliacci			Igen
1949	Anthony of Padua			Igen
1949	Follie per l'opera			Igen
1950	Miss Italia			Igen
1950	È arrivato il cavaliere!			Igen
1950	Song of Spring			Igen
1950	Vita da cani			Igen
1950	Her Favourite Husband			Igen
1951	La Famiglia Passaguai			Igen
1951	Amor non ho... però... però			Igen
1951	Cops and Robbers			Igen
1951	La Famiglia Passaguai fa fortuna			Igen
1952	Papà diventa mamma			Igen
1952	Gli Eroi della domenica			Igen
1953	Balocchi e Profumi			Igen
1953	Il Bacio dell'Aurora			Igen
1953	Perdonami!			Igen
1953	Il Viale della speranza			Igen
1953	Villa Borghese			Igen
1954	Terza liceo			Igen
1954	Hanno rubato un tram			Igen
1954	Graziella			Igen
1954	Cose da pazzi			Igen
1955	Buonanotte... avvocato!			Igen
1955	Le avventure di Giacomo Casanova			Igen
1955	Ulysses	Igen		Igen
1956	I Vampiri	Igen		Igen	Alternative titles * The Devil's Commandment The Vampires Lust of the Vampire
1956	Roland the Mighty			Igen	Alternative title Orlando e i Paladini di Francia/ Orlando and the Knights of France
1956	Città di notte			Igen
1956	Beautiful But Dangerous			Igen
1956	Mio figlio Nerone (My Son Nero)			Igen	Alternative titles * Nero's Weekend My Son Nero Nero's Mistress
1957	Hercules			Igen	Alternative titles * Le Fatiche di Ercole The Labors of Hercules (translation)
1958	The Day the Sky Exploded			Igen	Alternative title Death Comes from Space (La morte viene dallo spazio)
1959	Hercules Unchained			Igen	Alternative title Ercole e le Regina di Lidia (Hercules and the Queen of Lydia)
1959	Caltiki - The Immortal Monster	Igen		Igen	Alternative title Calitiki il mostro immortale
1959	The Giant of Marathon	Igen		Igen	Alternative title The Battle of Marathon (La battaglia di Maratona)
1959	The White Warrior	Igen		Igen	Alternative title Agi Murad, the White Devil
1960	Black Sunday	Igen	Igen	Igen	Alternative titles * Mask of the Demon La maschera del demonio Revenge of the Vampire The Mask of Satan
1960	Esther and the King	Igen		Igen
1961	Hercules in the Haunted World	Igen	Igen	Igen	Alternative title * Ercole al centro della terra Hercules at the Center of the Earth
1961	Erik the Conqueror	Igen	Igen	Igen	Alternative titles * Fury of the Vikings The Invaders (Gli invasori)
1961	The Wonders of Aladdin	Igen
1961	The Last of the Vikings	Igen
1963	The Girl Who Knew Too Much	Igen	Igen	Igen	Alternative title * La ragazza che sapeva troppo Evil Eye
1963	Black Sabbath	Igen	Igen	Igen	Alternative title * Three Faces of Fear I tre volti della paura
1963	The Whip and the Body	Igen	Igen	Igen	Alternative titles * What? La Frusta e il Corpo
1964	Blood and Black Lace	Igen	Igen	Igen	Alternative title Six Women for the Murderer (Sei donne per l'assassino)
1964	The Road to Fort Alamo	Igen		Igen	Alternative title Arizona Bill
1965	Planet of the Vampires	Igen	Igen	Igen	Alternative titles * Demon Planet Terrore nello spazio Terror in Space The Haunted Planet The Haunted World
1966	Knives of the Avenger	Igen	Igen	Igen	Alternative titles * Bladestorm Viking Massacre I coltelli del vendicatore
1966	Kill, Baby, Kill	Igen	Igen	Igen	Alternative titles * Curse of the Living Dead Operation Fear Operazione paura
1966	Dr. Goldfoot and the Girl Bombs	Igen		Igen	Alternative titles * Dr. Goldfoot and the Love Bomb Dr. Goldfoot and the Sex Bombs The Spy Who Came in from the Semi-Cold Two Mafia Guys from the FBI
1966	A Gunman called Nebraska	Igen		Igen	Alternative titles * Ringo from Nebraska Nebraska Jim
1968	Danger: Diabolik	Igen	Igen	Igen	Alternative title Diabolik
1968	The Odyssey (made for Italian TV)	Igen		Igen	Alternative title The Adventures of Ulysses (Bava directed only the Polyphemus episode)
1970	Five Dolls for an August Moon	Igen		Igen	Alternative title * Island of Terror 5 bambole per la luna d'agosto
1970	Hatchet for the Honeymoon	Igen	Igen	Igen	Alternative titles * Blood Brides The Red Stain of Madness Il rosso segno della follia
1970	Roy Colt and Winchester Jack	Igen	Igen	Igen
1971	Bay of Blood	Igen	Igen	Igen	Alternative titles * Twitch of the Death Nerve Ecology of Crime (Ecologia del delitto) Chain Reaction (Reazione a Catena) Last House on the Left II Carnage
1972	Baron Blood	Igen		Igen	Alternative titles * The Torture Chamber of Baron Blood The Horrors of Nuremberg Castle Gli orrori del castello di Norimberga The Blood Baron
1972	Four Times That Night	Igen		Igen
1972	Lisa and the Devil	Igen	Igen		Alternative titles * The Devil Carries the Dead / El diablo se lleva a los muertos The House of Exorcism (1975 re-edited version)
1974	Rabid Dogs (aka Kidnapped)	Igen	Igen	Igen	Alternative titles * Cani arrabbiati Semaforro Rosso (Red (Traffic) Light) Kidnapped (2007 re-edited version)
1977	Shock	Igen	Igen	Igen	Alternative titles * Beyond the Door II Shock: Transfert-Suspense-Hypnos
1979	La Venere d'Ille (The Venus of the Island)		Igen	Igen	Alternative title La Venere d'Ille

Művészete

Hazájában „szennyfilmesként” tartották számon, és valóban az amerikai szegénysor B-filmes és exploitation-rendezőinek óvilági sorstársa volt. Rómában virágzott a filmipar a II. világháború után – a Cinecittàt akkoriban úgy hívták, „Hollywood a Tevere partján” – ennek köszönhetően Bava is futószalagon gyárthatta a műfajfilmeket a nagy nemzetközi koprodukciók díszleteinek maradványai között. Olcsón és gyorsan forgatott, ami alkotói szabadságot adott neki és találékonyságra ösztönözte. Iparosmunkáiból sajátos stílusú, személyes, önéletrajzi vonatkozásokat sem nélkülöző szerzői zsánerdarabokat kerekített. Máig odahaza becsülik a legkevésbé, azonban az amerikai, francia és olasz filmvilág felsőbb köreiben már életében nagyra értékelték: Federico Fellini epizódja (Toby Dammit) a Különleges történetek szkeccsében kísértetiesen emlékeztet a Félelem hadművelet című Bava-horrorra (a hátborzongató kislány figurája), és maga a teljes film sem több az ugyancsak három, de egyaránt az olasz direktor által rendezett rémtörténetet magában foglaló A lány, aki túl sokat tudott spirituális folytatásánál.

Munkáiban az őrült, barbár gyilkos a totalitárius auteur alteregója, personája, a színész a szó szoros értelmében emberáldozat. Nála a díszlet a főszereplő, a speciális effektusoké a reflektorfény, a színész idegen test filmjeiben. Munkáiban minden mesterséges, mindent ő irányít, kivéve a színészt, de ellenük is hadjáratot folytat. Kiábrándult, nihilista filmjeiben nincsenek hősök. Későbbi művei alkalmával is gyakran használt szokatlanul erősen stilizált, modern speciális effektusokkal megvalósított háttereket – ezzel is megelőzte korát, elég olyan filmekre gondolni, mint a 300 és a Sin City. Animációs rendezőnek is beillik, noha ő nem a figurákat, hanem a hátteret kelti életre. A színész emberi jelenléte az egyetlen, amit soha nem pótolhat az animáció, Bava azonban szembement a fősodor szépség- és sztárkultuszával.

Nem tagadhatta volna le, hogy kameramanként és trükkmesterként kezdte pályáját. Mindkettő képalkotás, bűvészmutatvány, illuzionizmus, mozimágia – rendezőként is főleg technikai és stilisztikai kreativitásával tűnt ki. A maga módján lázadt a (tömeg)filmipar fősodra ellen azzal, hogy a történetet alibiként használta, művészi ambícióit a képi világ megalkotásában élte ki. Operatőri koreográfiája, optikai trükkjei, vágása, kompozíciói, díszletezése és zenehasználata barokkos, operai, de nem öncélú. Párját ritkítóan energikus és játékos stílusa alapján olybá tűnhet, extrém sportként űzte a filmezést, de nem feledkezett meg a műfaji történetmesélés szempontjairól sem, atmoszférateremtésre, hatáskeltésre használta repertoárját.

A színház és a próza narratív ágazataiból származó zsánereknek viszont nem csak a cselekményét, de hangulatfestését és hatásmechanizmusait is adaptálta. Totáljainak kidolgozottsága monumentális, gyakran vad kameramozgásokat és közeliket, fókuszváltásokat és zoomokat, kirobbanó színeket és fényeket, valamint dinamikus vágást használ. Cselekményszövését filmjei idővel egyre inkább absztrakt, experimentális, költői képi világhoz igazította, ami abban is megmutatkozott, hogy a horrorhoz (legyen az természetfeletti vagy pszichológiai) tért vissza újra és újra. E műfaj a specialitása, hisz teret enged kísérletezésnek, határsértésnek, tabutörésnek (melyek gyakran a cselekményben is megjelennek), szürrealizmusnak és többértelműségnek. Kamerája úgy siklik, mint egy kísértet, gyakran veszi fel mozgó emberek és tárgyak nézőpontját, felvevőgépe hol testrabló, hol fallikus fegyver, azaz stílusa egyben a horrorfilm eszköztárának tökélyre fejlesztése. A mozgóképes elbeszélés lebontásával műfajfilmes viszonylatban már-már avantgárddá radikalizálódott: prózai történetek helyett megfilmesített lázálmokat készített. Pályája során oly sok zsánerfilmmel volt dolga, hogy kiismerte működésüket, így ha történetek kitalálásában nem is, azok mesélésében remekelt. Műveinek cselekménye azért ürül gyorsan a szervezetünkből, mert jobbára archetipikus, kortalan műfaji (meta)történetek. Képtelen volt komolyan venni magát zsánerfilmesként: (ön)ironikus, önreflexív, kortárs érzékenységű, már-már akadémikus humora (korát megelőző, egyben alábecsült) posztmodern mesélővé tette. Alkotói szabadságát arra is használta, hogy önnön élettörténetét szője bele filmjeibe.

„	Ha Argento az „olasz Hitchcock”, akkor Bava a zsánerek sokasága iránti érdeklődésével Howard Hawks óvilági rokona, hisz számos zsánerben készített szerzői remekműveket.	”
– Csiger Ádám

Ricardo Fredával állították pályára a messze földön híres olasz horrort, a giallót viszont már főként neki köszönhető, és a peplum felfutásában is benne volt a keze. Számos zsánerfilmes honfitársához hasonlóan ő is (a mockbusterek őseinek tekinthető) koppintásokat készített, Hollywood legjobbjait igyekezett felülmúlni, ám neki sikerült túlszárnyalnia a példaként követett blockbustereket. Így aztán visszahatott az Álomgyárra is, jelentősége olyanokéhoz mérhető, mint Kuroszava Akira vagy Sergio Leone. Quentin Tarantino példaképei egyikének tekinti, Martin Scorsese, Joe Dante, Tim Burton és Guillermo del Toro bevallottan rajongói, de az amerikai filmkultúrára gyakorolt hatása máig alábecsült, invenciói a hollywoodi mozifilmeken keresztül a világ bármely szegletébe eljuthattak (például a J-horrorba). Számos munkáját az Államokban is forgalmazták szegénysori gótikus és exploitation stílusú horrorfilmek között, az AIP gyakran koproducerként is részt kért sikereiből. Így hát Roger Corman szellemi utódait, az Új-Hollywood alapító atyáiként számon tartott „mozifenegyerekeket” is inspirálta. Francis Ford Coppola hivatalos debütálása, a Dementia 13 az óhazában élt mester műveire hajaz, a számos régi rendezőtől idéző Drakula alkalmával pedig ugyancsak tiszteleg előtte. Fia, Roman Coppola elsőfilmje, a CQ nem csak a Barbarella (ami olasz koprodukció, és Bava-filmnek is beillik) és a direktor Diabolik című mozijának hommage-ja, hanem biopic a kulthős rendezőről, ha csak rejtetten is. Az olasz mozi polihisztora, Scorsese jobb filmjei (Cape Fear – A rettegés foka, Casino) csordultig vannak spagettiszószos erőszakkal, dinamikus vágással és kameramunkával, míg Brian De Palma véres horror-thrillereit gyakran hasonlítják a giallókhoz.

Az Indiana Jones és a végzet temploma a kannibálfilm rugójára jár, Az elveszett világ: Jurassic Park Fulci-mozi zombik helyett őshüllőkkel, a Procompsognathusokat felvonultató gyilkosság-jelenete pedig Bava és Argento közös munkája, az Pokol patkányos szcénáját idézi. A tinihorrorhoz, slasherhez, splatterhez és pszichothrillerhez az olasz rendező majdnem annyit tett hozzá, mint Alfred Hitchcock, az italohorrort például a Gonosz halott kapcsán is jegyzik lehetséges inspirációként. A Vámpírok bolygóját A nyolcadik utas: a Halál elődjének aposztrofálják, és a Terrorbolygóra sem csak eredeti címe (Terror az űrben) hajaz. (Scott filmje, valamint az E.T. – A földönkívüli speciális effektese Bava alkotótársa, Carlo Rambaldi volt.) A vámpírok bolygója látványvilága és cselekménye az Alien-filmek alkotóit, minimalizmusa pedig John Carpentert (A Mars szelleme) és De Palmát (A Mars-mentőakció) inspirálta, de monstrumaival – testetlen, embereket megszálló és irányító parazita lelkek – találkozhattunk azóta moziban (Letaszítva), tévében (Twin Peaks) és regényben is (Harry Potter-széria), de akár a modern zombi őseiként is tételezhetőek (hisz hullákat is re-animálnak). Sőt, Lynch kézjegye – szürrealista stilizáció, extrém közelik, vörös dominálta karneváli színvilág, ambivalens, tabusértő erőszak – okán Bava követőjének is beillik, a Twin Peaks fináléja (melyben Cooper a doppelgängerét üldözi) pedig a Félelem hadművelet zárására hajaz. Nem csak Argento filmjeinek eredetiségében csalódhat az, aki felfedezi Bava munkáit: a Sikoly nem több A lány, aki túl sokat tudott modernizált koppintásánál, a Péntek 13 pedig az A vér öble lemásolása, a Vérbáró átok által életre keltett, kalapot viselő, sebekkel borított arcú címszereplőjére a Rémálom az Elm utcában monstruma, Freddy Krueger hasonlít kísértetiesen, a filmrajongó Bret Easton Ellis Amerikai pszichója pedig a Hentesbárd megkésett ikerdarabjaként is aposztrofálható.

Az utána színre lépő horror-rendezőkhöz képest régimódinak tartották, a kritikusoknak túl kommersz volt, a producereknek nem eléggé. Argento effektesként adott neki munkát az Pokol alkalmával – végül visszatért oda, ahonnan jött. Ez főhajtás is volt Argento részéről: e filmjének pszichologikus, neurotikus horroresztétikája és kiszámíthatatlan, rémálomszerű sokk-dramaturgiája Bavát idézi. Fiából, Lambertóból is rendező lett, köszönhetően Argento mentorálásának, hisz ő adta neki a Démonok rendezését, mely a Holtak hajnala koppintása.