Szetár
A szetár (perzsa سه تار = ’három húr’) perzsa húros, pengetős hangszer. A hosszúnyakú lantok családjába tartozik, története során eredetileg háromhúros volt, majd négyhúros lett. Leginkább szólóban használják, a halk, meditatív zenélés hangszere.
Szetár | |
![]() | |
Más nyelveken | |
perzsa: سه تار tádzsik: cетор angol: setar | |
Besorolás | |
húros → lant pengetős, fogólapos | |
Sachs–Hornbostel-féle osztályozás | 321.321 |
Menzúra | 620–700 mm |
Hangolás | cc'–g–c' |
Rokon hangszerek | dutár, baglama |
Hangminta | |
Hangterjedelem | |
![]() | |
![]() A Wikimédia Commons tartalmaz Szetár témájú médiaállományokat. |
Leírása
szerkesztésA szetár kicsi, domború, csepp alakú hangszertestből és a hozzá csatlakozó hosszú, vékony nyakból áll. Négy fémhúrja a hangszertest alsó végén kiképzett húrtartótól indul, majd egy alacsony húrláb érintésével a hosszú, bundozott fogólap fölött áthaladva a hangolófej fa hangolókulcsaihoz csatlakozik. A négyhúros szetár játéktechnikai szempontból háromhúros: a legmélyebb hangú húr mellett közvetlenül egy oktávval magasabbra hangolt húr fut, amellyel együtt szólal meg, egy húrkórust alkot.
Test
szerkesztésA szetár testét régebbi korokban egy darab fából faragták, vájták ki, manapság legtöbbször nedvesen meghajlított szelvényekből ragasztással állítják össze. Falvastagsága 3 mm körüli, anyaga leggyakrabban eperfa. A hangszer tetőlapja, rezonánsa vékony fatábla, a nyakhoz közelebbi végén kis furatok szolgálnak hanglyukakként. A test hossza 22–30 cm, szélessége 12–18 cm, mélysége 12–16 cm. A húrok rezgését kicsi, alacsony húrláb közvetíti a tetőnek. A test végpontján fából készült húrtartó szolgál a húrok rögzítésére.
Nyak
szerkesztésA test felső, ívelt végébe simul a hosszú nyak. Legtöbbször dió- vagy sárgabarackfából készül, hossza 40–48 cm, vastagsága 3–3,5 cm. Mozgatható bundok vannak rákötözve, számuk 25–28, anyaguk bélhúr, vagy újabban nylonszál. Elhelyezkedésük eltér a nyugati pengetős hangszereken megszokottól, nem a kiegyenlített hangolásnak megfelelő, hanem a perzsa zene sajátos modális hangrendszereit tükrözi. A vékony felső nyereg mögött közvetlenül szintén kötés szorítja le a húrokat.
Fej
szerkesztésA hangszer hangolófeje nem különül el a nyaktól, annak egyszerű meghosszabbítása. A négy T alakú fa hangolókulcs hagyományosan úgy van elhelyezve, hogy kettő közülük felülről, kettő bal oldalról döfi át a vékony fejet. Ebben az esetben a húrok közvetlenül a kulcsok fogantyúja alá tekerednek fel. Másik, modernebb megoldás, hogy a húrok a hangolófej vályúszerű üregébe futnak, amihez két-két kulcs csatlakozik balról és jobbról – hasonlóan pl. a hegedűhöz.
Használata
szerkesztésA szetár hangja visszafogott, meghitt, nemigen alkalmas arra, hogy más hangszerekkel, énekkel együtt szólaljon meg, vagy tánc kíséretére használják. Elsősorban a magányos elmélyülést, a meditációt szolgálja. Játék közben a jobb kéz a hangszer tetőlapjára támaszkodik, a húrokat a mutatóujj körmével pengetik oda-vissza mozdulatokkal. Ezalatt a bal kéz a legtöbb lantféleségnél megszokott módon a húrok fogólapra való leszorításával módosítja a hangokat. A legmélyebb húr a vele együtt pengetett, oktávval magasabb párjával együtt ritmikus burdonkíséretre szolgál, a másik kettőn játsszák a dallamot.
Története
szerkesztésA perzsa muszlim filozófus és tudós, al-Fárábi (kb. 870–950) Kitáb al-musziki al-kabír (’Nagy könyv a zenéről’) című munkájában leírt tunbúr nevű pengetős hangszer, különösen a Horászáni tunbúr nagyon közeli rokonságot mutat a szetárral. Az észak-indiai szitár a perzsa szetár kései, jelentősen módosított változata.
Jegyzetek
szerkesztésForrások
szerkesztés- Miller, Lloyd. Music and Song in Persia. Routledge (2012). ISBN 1136814876
- Draiush Tala'ee & Ramin Jazayeri: Farabi School – Instruments. Sout Azin Co. Ltd.. (Hozzáférés: 2015. április 28.)