A szobrászat (görög eredetű szóval: plasztika) a képzőművészet egyik legismertebb, hagyományos ága. Termékei, a szobrok szilárd anyagokból formált teljes, háromdimenziós térbeli kiterjedésű („körüljárható”) műalkotások.

Michelangelo Pietàja, 1499

Átmeneti művek szerkesztés

Jellemzően átmeneti, a festőművészet kétdimenziós ábrázolásmódjához közelítő alkotások az alapból csak részlegesen kiemelkedő domborművek (reliefek):

  • a síkba illeszkedik (leginkább csak abba bekarcolt vonalak együttese a síkdombormű;
  • a térbeliség felé halad az alapsíkból enyhén kiemelkedő féldombormű;
  • az ennél jobban, az alakok mintegy fele magasságáig kiemelkedő alkotásokat közönségesen (jelző nélkül) domborműnek nevezzük;
  • közel háromdimenziós, plasztikus, csaknem önálló szobornak hat a magasdombormű.

Az építészet felé vezetnek át a különböző formájúra alakított épületszerkezeti elemek:

  • oszlopok,
  • kariatidák,
  • vízköpők stb.

Az ötvösség (ötvösművészet) felé vezető átmeneti forma az éremművészet (érmészet). Csak neve alapján rokonítható, de nem ebbe a kategóriába tartozik a hang- és a fényszobrászat.

Megformálás szerkesztés

A megformálás módja szerint a szobor lehet:

  • faragott,
  • öntött vagy
  • mintázott.

Hagyományosan megkülönböztették a képlékeny (plasztikus) anyagokból (agyag, viasz, plasztilin stb. mintázott szobrokat (plasztikákat), a kemény kőből faragottaktól; utóbbiakat a latin eredetű sculptura (németül Bildhauerei) szóval jelölték. Mára ez a különbségtétel megszűnt; a kifejezések eredeti jelentése elhomályosult.

A szobrok hagyományos anyagai szerkesztés

Kortárs anyagok szerkesztés

Bármely szerves és szervetlen anyag, ipari termék.

Története szerkesztés

Az első fennmaradt szobrokat az őskorban mintázták, illetve faragták agyagból, kőből vagy elefántcsontból. A feltételezések szerint ezek kultikus tárgyak, valószínűleg termékenységszimbólumok lehettek. Ugyancsak kultikus szerepet tulajdonítanak az ősi domborműveknek, valamint a festőművészet felé átvezető sziklarajzoknak, szikla- és barlangfestményeknek. Az első szakrális szobrokat az újkőkorszakban állították a kultuszhelyek oltáraira.

Az első színvonalas, komoly művészi igénnyel és ízléssel, illetve kialakult hagyománnyal megformált szobrokat a folyamvölgyi civilizációk (Mezopotámia és Egyiptom) emlékei közt találjuk. Egyiptomban a domborművek jutottak nagyobb szerephez, az önálló szobrok többsége kisplasztika.

A klasszikus görög szobrászat fő funkciója az épületek díszítése volt.

Európában a görögök fogalmazták meg a kompozíciók kialakításának elvi módszereit rögzítő első arányrendeket (Polükleitosz) és tipizálták a mozgások harmonikus egyensúlyát segítő beállításokat.

A hellenisztikus művészet eltávolodott a klasszikus rendtől; a művek témái mind gyakrabban lettek naturalista portrék, életképek, frivol, illetve groteszk jelenetek.

 
Sissi szobra Funchalban a kaszinó előtt — a zöld szín a bronzon képződő patina

A római szobrászat a görög és az etruszk művészet hagyományait asszimilálta. Általában az ókori és így a római szobrokat is rendszerint többszínűre festették; az újkori szobrok többnyire monokróm jellegűek és ha nem azok, gyakran az se festés eredménye. A középkor óta leginkább a beltéri faszobrokat (volt) szokás festeni; ennek praktikus funkciója a fa védelme.

Az ókeresztény művészet megtartotta az ábrázolás egész alakos jellegét, de szakított a szobrok körüljárhatóságának hagyományával, és a frontálisan komponált figurákat többnyire valamilyen falfelület elé állította. Főleg bibliai alakokat ábrázoltak.

A népvándorlás korában figyelemre méltók a gazdagon díszített ornamentális állatfigurák. A középkor ábrázolásmódja eltávolodott az antik hagyományoktól; azok csak a bizánci művészetben éltek tovább. A romanika idején a szobrokat főleg épületek, azon belül is kiváltképp templomok díszítésére használták. A gótika idejétől ezeket a szobrokat többnyire fülkékbe állították, ezzel is erősítve a kompozíció frontális jellegét — ábrázolásmódjuk viszont egyre realisztikusabb lett.

A realisztikus és egyúttal körüljárható szobrok divatját a reneszánsz szobrászat hozta újra divatba. Új műfajként jelent meg a mázas terrakotta

A reneszánsz egyensúlyra és harmóniára törekvése után a barokk művészetére a dinamizmus, a rokokóéra a könnyedség jellemző. Kiváltképp dinamikusak a spanyol barokk jellegzetes figurái, a festett faszobrok. A klasszicizmus hűvös, tiszta formaeszménye mellett a romantika alapvetően dinamikus volt, de mindkét irányzat törekedett a monumentalitásra. Ennek megfelelően a 18. és a 19. század közepe közötti időszak fő szobortípusa az emlékmű volt. A 19. század végének realizmusa hamarosan naturalizmusba csapott át. Ezt a századelőn (a 20. század elején) avantgárd irányzatok váltották fel; közülük kiemelendő a futurizmus és a kubizmus.

Ettől fogva egységes szobrászati ízlésről stílusról nem beszélhetünk; a modern művészetben a téma kifejezésének igényét mindinkább az „eredetiség”, a művész önkifejezésének igénye váltotta fel.

Fajtái a szobor rendeltetése szerint szerkesztés

1. Monumentális szobrászat (emlékművek, épületszobrok)

2. Szakrális szobrászat

3. Díszítő szobrászat (önálló műalkotásokat hoz létre alapvetően dekoratív céllal)

4. Zsánerszobrászat

5. Kisplasztika

Galéria szerkesztés

Kőfaragás szerkesztés

Kapcsolódó cikkek szerkesztés

További információk szerkesztés

A Wikimédia Commons tartalmaz Szobrászat témájú médiaállományokat.

Magyar szobrászművészek honlapjai szerkesztés

Jegyzetek szerkesztés

Források szerkesztés

  • Magyar nagylexikon XVI. (Sel–Szö). Főszerk. Bárány Lászlóné. Budapest: Magyar Nagylexikon. 2003. 851. o. ISBN 963-9257-15-X  
  • Művészeti lexikon IV. (R–Z). Főszerk. Zádor Anna, Genthon István. 3. kiad. Budapest: Akadémiai. 1983. 465. o.

További információk szerkesztés

  • Bánhegyi Ferenc: Faragott történelem. Magyarország történelme a szobrok történetén keresztül; fotóvál. Farkasné Kovács Beáta, Kemény András; Unicus Műhely, Budapest, 2021