Az ókeresztény művészet az első évszázadokban fejlődött ki a Római Birodalom egész területén. Fejlődése nyomon követhető 2. századból fennmaradt első emlékektől a népvándorlás kori és a nyugati preromán vagy karoling művészet megjelenéséig, illetve a keleti bizánci művészet kialakulásáig. Kezdetben a római antik művészettel is párhuzamosan fejlődött. Constantius császár 313-ban írt rendelete nagy fordulatot jelentett a keresztény művészetben, hiszen nyilvánosan is fejlődhetett. A korai kereszténység legelterjedtebb templomformája a bazilika volt.

Mária és a gyermek. Falfestmény egy római katakombában, 4. század

Az ókeresztény művészet csak a katakombák (a szegény és üldözött keresztények föld alatti és sziklába vájt temetkező és gyülekező helyei) falait díszítő festményekre és valamivel később a kőszarkofágok reliefjeire szorítkozott.

Festészet szerkesztés

A katakombák mennyezetfreskói geometrikus díszítésűek, a római és pompei festészet egyszerűsített változatai. A keresztény világképet jelképezik vörös és kék kontúrokkal. A madár-, és gyümölcsmotívumok szintén antik eredetűek. Az egész díszítés légies és könnyed, és a központi kör felé, Jézus felé tör. Jézust a hellenisztikus művészet motívuma szerint, egy tunikás ifjúként, báránnyal a vállán ábrázolják.

A legrégebbi Krisztus-képek egyike a 4. századból való. Ezt az alkotást Junius Bassus szarkofágján találták, 359-ben készült Rómában, a Szent-Péter kriptában. Jézus itt még nem a megszokott szakállas férfi, viruló ifjú trónol Szent Péter és Szent Pál között, akik viszont görög filozófusok is lehetnének. A mennyben trónoló megváltó az égbolton nyugtatja lábát, és ezt az antik ég-istenség tartja.

Híres festmény még a Mózes vizet fakaszt a sziklából, a dura-europoszi zsinagógában. De ez a kép nem annyira az eseményt, mint annak jelentőségét igyekszik felidézni. Ezért mutatja Mózes alakját olyan magasnak a hétágú gyertyatartóval, díszített frigyszekrény előtt. Hogy Izrael minden népe részesül a forrás áldásában, azt abból tudjuk, hogy a feltörő forrás 12 kis patakra szakad, mindegyik a maga gazdájához, a sátra előtt álló alakhoz folyik. Lehet, hogy azért ilyen primitív az előadásmód, mert a festő nem túlságosan ügyes. De lehet, hogy nem is akar pontosan rajzolni. A fő célja az, hogy a néző emlékezetébe vésse, hányszor megmutatta erejét az úr a zsidók népének. A szerény falfestmény azért is érdekes, mert a kereszténység, amikor a művészetet szolgálatába állította, hasonló célokat tűzött eléje.

Feltűnően gyakori a megmenekülés-jelenetek ábrázolása, ennek az a magyarázata, hogy az ilyen ábrázolásoknak korábban már volt hagyománya, az ókori zsidók művészete, a keresztény hívők csak így tudták kifejezni a megváltás fogalmát.

A három férfi a tüzes kemencében, a Priscilla-katakombában, Rómában a 3. században készült. A katakombák festője nem önmagáért ábrázolja a drámai jelenetet, vigasztalni, bizonygatni akarja keresztény testvéreit. Ehhez tökéletesen elég, ha három férfit, a lángokat és a galambot, az isteni segítség jelképét szemünk elé tárja. Mindent elhagy, ami nem tartozik szorosan a tárgyhoz. Van valami megható ebben a falfestményben, ahogy a három alak, két kezét imára emelve, szembenéz velünk, mintha tudtul akarná adni azt, hogy az emberiség kezdi meglátni, hogy mi nem földi szépség.

Építészet szerkesztés

Az első századokban, az üldözések alatt a korai keresztények magánházakban jöttek össze,[1] illetve egyes helyeken, pl. Rómában a katakombákban is. Konstantin türelmi rendelete (313) de főleg a kereszténység államvallássá válása (380) után általánossá vált a templomépítés.

Az antik templomokkal ellentétben, a keresztény templomokban a hangsúly a belső térre terelődik, hiszen a híveknek együtt kellett bemutatniuk az áldozatot s ez meghatározza a külalakot is. Az oszlopok a templom belsejében vannak, s nyugat-kelet irányban nagy mélység benyomását keltik. Az oszlopok két vagy négy sorban helyezkednek el, s így a belteret három illetve öt hajóra osztják. A hajók ösvényként vezetnek az apszis felé. A korinthoszi vagy ión oszlopsorokat boltív vagy vízszintes gerendázat köti össze. Az ablakok a középső "hajó", mely magasabb és szélesebb a többinél, északi és déli falán, az oldalhajók teteje felett helyezkednek el, így a templom természetes fényt kap. A főhajó, mellékhajók és apszis mellett a bazilika részét képezi az átrium is, mely fedetlen volt. Itt tartózkodtak a még meg nem keresztelt hívek és itt volt a keresztelőkút is.

Ismert ókeresztény templomok:

A bazilikák is hosszanti elrendezésűek, velük párhuzamosan pedig centrális építmények, kör vagy sokszög alapúak, is épültek. Így a régi római Szent Péter-bazilika mellett is voltak kör alaprajzú kápolnák. A Santa Costanza templom, amely tulajdonképpen Constantinus lányának mauzóleuma, az épület nevét is róla kapta. A középső tér fölé kör alapú kupola magasodik, a külső gyűrű alakú boltíves teret árkád határolja. A mauzóleum-építészet szép példája még a Ravennában található Theodorik-síremlék, melynek tulajdonképpeni kupoláját egyetlen hatalmas kőtömbből faragták ki.

A keleti kereszténység építészetében jut csak igazán fontos szerephez a centrális alaprajz. Kalat Sziman (Szent Simon) templomában négy bazilika csatlakozik egyetlen nyolcszögletű térben, így előlegezve meg a centrális eszményt. A jeruzsálemi Szent Sír-templomban megvannak a nyugaton is fellelhető elemek, mint az átrium, de azok centrálisan kapcsolódnak. Ebből vett mintát a bizánci építészet.

Szobrászat szerkesztés

Az ókeresztény szobrászat legnagyobb alkotásai a szarkofágok reliefjei. Kezdetben ezeken is a katakombák falfestményeiről ismert motívumok domináltak, és szétszórtan, a szarkofág elejét is betöltötték. Később a motívumokat önálló jelenetbe foglalták, s egyeseket vízszintes és függőleges tagolással, oszloppal, fatörzzsel, vagy szalaggal választottak el egymástól. A salonai kőszarkofág oldalát oszlopok, háromszög alakú oszlopfejezet, és boltíves megoldások tagolják, és három domborműábrázolás áll rajta. A hangsúly a középső jeleneten van, amely Jézus idealizált képe, a két szélső relief pedig a halottakat és kísérőiket ábrázolja. Az aránytalanság szándékos, mert a művész ezzel fejezi ki a fő jelenetet. A gyászolók tömege változatos, fejtartásuk mozgalmas. A perspektíva és a mélység hiánya arra késztette a szobrászt, hogy a fenti figurákat egy fejjel magasabbnak ábrázolja, mint az alsókat.

Portrészobrok is maradtak ránk ebből az időből, amit Isztambulban őriznek. Érezzük, hogy az ilyen szobornak megvan a maga élete. Az arckifejezés nagyon intenzív, a szem körüli részeket és a homlokot gondosan kimunkálta a művész. Olyan embert állít elénk, aki tanúja volt a vallás felemelkedésének, és végül elfogadta azt.

Jegyzetek szerkesztés

  1. Verbényi-Arató: Liturgikus lexikon: templom

Források szerkesztés

Kapcsolódó szócikkek szerkesztés