Kupola

A kupola az építészetben kör vagy ellipszis alaprajzú, jellemzően félgömbszerű, csúcspontján záródó boltozat. Látványos építészeti elem, ugyanakkor statikai szempontból is kedvező tulajdonsága, hogy a felületi nyomóerő és a hatalmas önsúlyból adódó gyűrűsfeszültség révén szerkezetileg rendkívül stabil.

A budapesti Szent István-bazilika kupolája

A kupola szó eredete a latin cupa (’csöbör’, ’ivóedény’) kicsinyítő képzős változata, a cupula (’'csöbröcske'’), ez az itáliai ejtésnek megfelelő cupola formában jutott el az európai nyelvekbe (német Kuppel, holland koepel, spanyol cúpula stb.), így a magyarba is. A szóhasadás feltehetően a kupolaboltozat és a deszkára száradni kitett, szájával lefelé borított csöbör hasonlatosságának köszönhető. Néhány nyugat-európai nyelv az egyházi latin domus ecclesiae (’gyülekezeti ház’, azaz ’templom’) szókapcsolat önállósult első felét használja a kupola leírására (itt a hatás nyilvánvalóan a román kori templomépítészet által népszerűsített formának köszönhető): angol dome, francia dôme, olasz duomo).

Története szerkesztés

 
A Nagyboldogasszony és Szent Adalbert prímási főszékesegyház kupolájának belső tere (Esztergom, Magyarország)

A kupola mint építészeti elem előzményeként a perzsák kisebb terek lezárásaként már alkalmaztak szférikus álboltozatot. Ez a technika még az ókorban eljutott a Földközi-tenger medencéjébe, ahol különösen a római építészetben hódított (például Pantheon (Róma)). A kora középkorban a bizánci szakrális építészet egyik kedvelt eleme volt (Hagia Szophia, Isztambul), majd a későbbi századokban alkalmazása feledésbe merült. Ugyanakkor az iszlám világ szakrális építészetében a 7. század óta folyamatosan alkalmazott építészeti megoldás. Nyugat-Európában a reneszánsz idején került ismét az építészek érdeklődésének homlokterébe, és a 15. századtól előbb Itália egyházi építészetében lett népszerű (Santa Maria del Fiore, Firenze, Filippo Brunelleschi, 1436), majd a 17. századtól főként francia földön jött divatba, immár teret hódítva az udvari, majd egyre inkább a középítészetben is (Sorbonne, Párizs, Jacques Lemercier, 1642; Invalidusok dómja, Párizs, Jules Hardouin-Mansart, 1708).

Szerkezeti jellemzők szerkesztés

 
Az Országház kupolája (Budapest)
 
Az Országház kupolacsarnoka

A zárt boltozatok alaptípusa, mivel alapkörén folyamatosan támaszkodik. A négy- vagy sokszög alaprajzú szerkezeti elemekre a falazat fölötti kupola terhelését számos esetben a csegely viszi át. Ez tulajdonképpen gömbháromszög alakú boltozat, ami a kupola talpkörétől szerkezeti átvezetést biztosít a falakhoz (csegelyes kupola). Más esetekben a sokszög alak végig megmarad; ilyenkor a kupola gömbszeletekből áll össze. A kupola és a csegely közé gyakorta kerül dob vagy tambur, azaz a kupola alaprajzát követő faltest: ebben helyezik el a kupolával fedett kupolateret megvilágító nyílásokat, ablakokat – az ilyen kupola a dobkupola, avagy tamburos kupola. A dobot kívülről gyakran oszloprendek övezik. A csegelyt már a rómaiak is ismerték, de alkalmazását a bizánciak tökéletesítették; a dobkupola pedig főként a reneszánsz és a barokk építészetben lett népszerű. A dob megjelenése előtt a kupolatér megvilágítására a kupolaboltozat záradékánál meghagyott nyílás, az opeion szolgált, miután azonban a körbefutó dobon helyezték el az ablaknyílásokat, e fölé kör- vagy sokszög alaprajzú kis lanternákat helyeztek el. Egyfajta kupolaféleség az exedra is: ez a római építészetben a félkör alaprajzú terek fölé emelt boltozat volt; ebből alakult ki a kora keresztény időkben a ma is ismert apszis (szentélyfülke) és annak félkupolája.

Forma szerinti kupolatípusok szerkesztés

A kupola alakja technológiai vagy esztétikai meggondolásokból sokszor eltér az ideális félgömb formától. Gyakori a csúcsíves, elliptikus vonalvezetés. A lanternás, tamburos, kettős kupola a reneszánsz dómok leghangsúlyosabb eleme.

Félgömbkupola: Szabályos félgömb keresztmetszetű kupola.

Emelt ívű kupola: A szabályos félgömbnél magasabb kupola.

Lapos kupola: A szabályos félgömbnél alacsonyabb kupola, tulajdonképpen gömbszeletboltozat. A bizánci és a muzulmán szakrális építészetre jellemző. A 18. századtól Nyugat-Európában is megjelent, de csak mint a belső térszerkezetet díszítő elem: a födémzetből kiinduló, de az attika szintjéig sem ívelő, kívülről nem látható kupola belső felületét gazdagon díszítették.

Kettős héjú kupola: a 16. századtól elterjedt forma: a kupola fölé a tömeghatás érdekében egy második, kisebb külső kupolát is építenek.

Bordás kupola: A terhelést átvivő bordákból álló kupola. Egyik változata a cikkelyes kupola, amelynél a bordák közeit, a boltsüvegeket is átboltozzák (egyéb elnevezései: esernyőboltozat, vitorlaboltozat).

Hemiszférikus, kupolaszerű tetőszerkezetek szerkesztés

A köznyelvben kupola néven ismertek olyan, többnyire félgömbszerű tetőszerkezetek, amelyek azonban építészeti szempontból nem felelnek meg a boltozat, ezen belül a kupola ismérveinek, azaz nem falazóelemekből összeállított, önhordó szerkezetek. Ilyenek a 19. század második felében elterjedt fémszerkezetű, különféle héjazattal borított, esetenként üvegszemes kupolák (uszodák, sportlétesítmények), a 20. században megjelent betonkupolák (planetáriumok) vagy a csillagvizsgálók forgatható fémkupolái. Hasonlóképpen csak nevében kupola a hagymakupola, amely szerkezetileg hagyma alakú, alsó részén kidomborodó, felül kihegyesedő toronysisaktípus. A keleti keresztény egyházak és Közép-Ázsia építészetére jellemző.

Nevezetes kupolák szerkesztés

Magyarországon szerkesztés

Épület neve Címer Helység Felavatás éve
Gázi Kászim pasa dzsámija
 
Pécs 1546  
Szent Adalbert Főszékesegyház
 
Esztergom 1856  
Egri székesegyház
 
Eger 1836  
Szent István-bazilika
 
Budapest 1905  
Országház
 
Budapest 1896  

Források szerkesztés

Major Máté: Építészettörténeti és építészetelméleti értelmező szótár. Budapest: Akadémiai Kiadó. 1983. ISBN 963-05-2699-9  

  • Gerő László: Magyar műemléki ABC. Budapest: Műszaki. 1984.

További információk szerkesztés

A Wikimédia Commons tartalmaz Kupola témájú médiaállományokat.
Nézd meg a kupola címszót a Wikiszótárban!