Várad ostroma (1660)
Várad 1660-as ostromára az 1660 és 1662 között zajló második török-tatár büntetőhadjárat idején került sor[1].
| Nagyvárad ostroma (1660) | |||
 | |||
| Gaspar Bouttats: Nagyvárad ostroma | |||
| Konfliktus | 1660-62-es második török-tatár büntetőhadjárat | ||
| Időpont | 1660. június 14. – augusztus 27. | ||
| Helyszín | A nagyváradi vár és Várad, a mai Románia területén | ||
| Eredmény | török-tatár győzelem, a várat elfoglalták | ||
| Szemben álló felek | |||
| |||
| Parancsnokok | |||
| |||
| Szemben álló erők | |||
| |||
Előzmények szerkesztés
II. Rákóczi György erdélyi fejedelem 1657 januárjában belépett a két évvel korábban kitört északi háborúba, azzal a céllal, hogy a svédek szövetségeseként megszerezze magának Lengyelország trónját. A másik oldalon harcoló Habsburgoknak sikerült elérniük, hogy a Porta visszahívja a fejedelmet, Rákóczi azonban bízott abban, hogy győzni fog, ezért nem engedelmeskedett a szultánnak. Ennek súlyos következményei lettek, mivel 1657 nyarán magára maradt, és kénytelen volt vesztesként hazatérni, a kilátásba helyezett török-tatár büntetőhadjárat pedig megsemmisüléssel fenyegette a török hűbéres fejedelemséget. A IV. Mehmed szultán bosszújától rettegő erdélyi rendek annak érdekében, hogy elkerüljék a támadást, Rhédey Ferencet választották meg erdélyi fejedelemnek, de ő hamar lemondott, és ismét Rákóczi került hatalomra. Ezt látva a törökök megindították az első büntetőhadjáratot, mely során Szejdi Ahmed pasa elfoglalta Lippa és Jenő várát; a megfélemlített rendek így újabb fejedelmet választottak, Barcsay Ákost, aki hatalmas váltságdíj fejében elérte, hogy a Porta békét kössön Erdéllyel. A további katasztrofális események felelőssége már Rákóczi Györgyöt terhelte, aki előbb Váradon készülődött Barcsay ellen, majd az év végén ostrom alá vette Szebent, ahol az új fejedelem tartózkodott. A küzdelemnek végül Szejdi Ahmed pasa vetett véget, aki 1660 májusában döntő vereséget mért Rákóczira a szászfenesi csatában. Az uralkodó június 7-én bele is halt sérüléseibe. A pasa a második hadjárat idején már nem hajlott olyan könnyen a békére. A török-tatár hadak ebben az évben kegyetlenül pusztították Erdélyt, miközben Ahmed pasa és Kösze Ali temesvári pasa Várad elfoglalására indultak.
Várad helyzete szerkesztés
A Sebes-Körös-partján fekvő város az Erdélyi Fejedelemség végvárrendszerének keleti oldalán található egyik legfontosabb láncszeme volt, mely az akkor erdélyi kézben lévő, Debrecentől a Királyhágóig terjedő Partiumot lényegében egyedül felügyelte. Az olaszbástyákkal, árokkal és számos ágyúval ellátott vár komoly erődítmény volt, mely azonban az utóbbi idők torzsalkodásai miatt szinte védtelenül maradt. Miután Várad főkapitánya, Gyulay Ferenc, katonái nagy részével a meghalt fejedelem temetésére vonult, a falak mögött mindössze 850 védő maradt, akiket Balogh Máté alkapitány, Rácz János, Ibrányi Mihály és az eseményeket megörökítő Szalárdi János történetíró irányítottak.
Az ostrom szerkesztés
Bár a Magyar Királyság, a Hódoltság, és az Erdélyi Fejedelemség hármas határának közelében ott állomásozott Souches császári tábornok hadserege, I. Lipót hadvezére még minimális segítséget sem volt hajlandó nyújtani a támogatásért könyörgő városnak. Időközben Ali és Ahmed pasák végigpusztították a hajdúvárosokat, megsarcolták Debrecent, július 14-én pedig körbezárták a váradi erősséget. Bár a törökök megpróbálták egy Barcsayval íratott levélben megadásra szólítani fel a vár védőit, azok még így is ellenálltak, bár nem sok tapasztalt katona akadt köztük.
A mintegy 50 000 fős török sereg így megkezdte Várad ostromát: lecsapolták az erősség körüli ostromárkot, tüzérségi erejük és aknák révén pedig egy hónap alatt romba döntötték a falak nagy részét. A védősereg színvonalát mutatja, hogy a várbeliek képtelenek voltak az ágyúk használatára és az aknák hatástalanítására, egyedül a közelharcban tűntek ki elszántságukkal. 44 nap után végül a romos falak között az ellenállás értelmetlenné vált, ezért az Ali pasával kötött alkut követően a védők Balogh Máté vezetésével úgy döntöttek, feladják Váradot. Az egyezmény értelmében a város polgárai megmenekültek a fosztogatóktól, a megmaradt várőrség pedig szabadon elvonulhatott Debrecen felé.