Villafrancai fegyverszünet

francia–osztrák fegyverszüneti megállapodás

A villafrancai fegyverszüneti egyezményt (más néven villafrancai előzetes békemegállapodást) 1859. július 11-én kötötte meg Villafranca di Verona városában a győztes III. Napóleon, a Francia Császárság uralkodója és a legyőzött Ferenc József, a Habsburg Birodalom császára. Az egyezmény a szárd–francia–osztrák háború harci cselekményeinek felfüggesztéséről, Lombardia átengedéséről és a Szárd–Piemonti Királyság bevonásával béketárgyalások megkezdéséről rendelkezett. A kétoldalú fegyverszüneti megállapodásban foglaltak nagy részét később, az 1859. november 10-én, megkötött végleges háromoldalú zürichi békeszerződésben megerősítették.

Villafrancai fegyverszünet
A Gandini-Bugna (ma: Bottagisio) palota
A Gandini-Bugna (ma: Bottagisio) palota
A két császár tárgyalóasztala a Bottagisio palotában.
A két császár tárgyalóasztala a Bottagisio palotában.
Típusa kétoldalú fegyverszüneti egyezmény
Aláírás dátuma 1859. július 11.
Aláírás helye Villafranca di Verona  Lombard–Velencei Királyság
Aláírók Francia Császárság
Osztrák Császárság
Nyelvek francia, német

Előzmények szerkesztés

 
III. Napóleon és Ferenc József első találkozása Villafranca mellett
 
A Lombard–Velencei Királyság 1859-ig

A szárd–francia–osztrák háborúban Ausztria Déli Hadseregére súlyos harctéri vereségeket mértek a francia–olasz szövetség csapatai. A magentai (június 4.) és a véres solferinói (június 24.) ütközetekben azonban III. Napóleon francia császár győztes csapatai is komoly emberveszteségeket szenvedtek el (40 000 fő halott és sebesült csak Solferinónál). Győzelme ellenére a császár lemondott a hadjárat folytatásáról. Erre több alapos oka is volt: Fő háborús célját elérte, Ausztriát meggyengítette, Lombardiát elfoglalta. (A tartományt cserealapként használta a Szárd Királysághoz tartozó Savoyáért). A megvert osztrákok a lombardiai erődnégyszögbe, a quadrilateróba húzódtak vissza. Az Etsch (Adige) folyóra támaszkodó erődrendszer elleni támadás egy elhúzódó őszi-téli hadjáratba torkollott volna, rendkívüli véráldozatokkal. A honi (francia) közvélemény, amelyről kormánya és a császárné folyamatosan tudósította az uralkodót, hevesen ellenezte a szárd háborút. A francia katolikus körök, a császár szilárd támogatói a pápai állam szuverenitásának biztosítását kívánták, és attól tartottak, ha Ausztria teljesen kiszorulna Itáliából, az olasz nemzeti felkelők annektálnák a pápai államot (ahogy ez később, 1870-ben meg is történt).

Ausztria vereségei nyomán a Német Szövetségban felerősödött a franciaellenes politikai hangulat, a Porosz Királyság jelentősége egy csapásra megnövekedett. Ausztria a vereség révén meggyengült. A Ferenc József személyes irányításával elszenvedett megalázó vereség nemzetiségi lázadáshoz, forradalmi helyzethez vezethetett a Habsburg Birodalomban. Bismarck ezt már nem kívánta, ezért mozgósítást rendelt el és 400 000 katonát összpontosított a Rajnához, ahonnan az itáliai hadjárat miatt kivonták a francia csapatokat. Ez III. Napóleon számára kockázatossá tette a szárd háború folytatását. A vert helyzetbe került Ferenc József számára is fontos volt a Német Szövetség beavatkozásának megelőzése, mert ha koronáját a poroszok mentik meg, a Szövetségben Ausztria elveszti vezető szerepének maradékát is.[1]

Mindkét uralkodó gyors megegyezésben volt érdekelt. III. Napóleon – szárd szövetségeseinek, II. Viktor Emánuel királynak és Cavour gróf miniszterelnöknek bevonása nélkül – különalkut kezdeményezett Ferenc József császárral, a hadjárat gyors lezárása érdekében.

A tárgyalások szerkesztés

1859. július 8-án III. Napóleon adjutánsa, Fleury tábornok Veronában találkozott az osztrák vezérkar főnökével. Előzetes fegyvernyugvásban állapodtak meg, egyelőre augusztus 15-i lejárattal. Ugyanezen a napon III. Napóleon császár Ferenc Józsefnek írt levelében személyes találkozót javasolt Villafranca di Verona városában, Solferino és Verona között félúton, hogy megállapodjanak egy békekötés feltételeiben. A szorult helyzetbe jutott Ferenc József beleegyező választ küldött, kifejezve reményét, hogy a találkozó eredménnyel zárulhat.[1]

Három nappal később, július 11-én reggel III. Napóleon kíséretével előrelovagolt, hogy már az úton fogadhassa Ferenc Józsefet, aki szintén lóháton, egy lovas egység kíséretében érkezett a találkozóra. A Villafrancába vezető úton találkoztak, innen együtt lovagoltak be a városba.[2] A Gandini-Morelli-Bugna palota, mai nevén Bottagisio palota zongoraszobájában tárgyaltak. A palota ma a villafrancai Museo del Risorgimento-nak ad otthont.[3]

A két uralkodó megbeszélése egy órán át tartott. A tárgyalás során III. Napóleon azzal a blöffel állt elő, hogy érvényes megállapodása van Nagy-Britannia és Poroszország kormányaival, akik jóváhagyták, hogy Ausztria átengedje az egész Lombard–Velencei Királyságot, tehát mind Lombardiát, mind Venetót. A meglepett Ferenc József, tudva, hogy Ausztriát a konfliktusban sem Berlin, sem London nem támogatta, felült a zsaroló manővernek, és ennek hatása alatt tárgyalt.[1] Ezután III. Napóleon „engedményt tett”, és megelégedett „csak” Lombardia átadásával. Veneto a Habsburg Birodalom része maradt, és Ausztria megtarthatta a stratégiai fontosságú Erődnégyszöget is.[4]

Ferenc József visszautasította, hogy Veneto tartomány, bár Ausztria részeként, de legyen tagja a III. Napóleon által javasolt „Itáliai Konföderációnak”. Sándor hessen–darmstadti herceg naplója szerint a két uralkodó megegyezett, hogy a szárd–piemonti kormányból eltávolítják Cavour gróf miniszterelnököt, akiről bizonyosan tudták, hogy ellenezni fogja a villafrancai paktum alapján megkötendő békeszerződést.[5]

A tárgyalás után a két császár megszemlélte a kint felsorakozott francia és osztrák lovas egységeket. A reggeli udvarias fogadtatást viszonozva Ferenc József elkísérte III. Napóleont a Valeggio sul Mincio felé vezető út egy szakaszán. Elváláskor kezet ráztak, a megbékülés látványos gesztusaként.[2]

A megállapodás tartalma szerkesztés

A megegyezés végső formáját néhány nappal később, a fegyverszüneti szerződés egyoldalúan aláírt példányainak kicserélésekor nyerte el. A teljes Észak-Itáliára igényt tartó II. Viktor Emánuel szárd–piemonti királyt, aki a megállapodás több pontjával nem értett egyet, kész helyzet elé állították. A király ezért kinyilvánított fenntartással írta alá az előzetes békemegállapodást, csupán „saját személyes minőségében”, hogy kormányának további politikai játékteret biztosítson.[5]

A két uralkodó által megkötött előzetes békemegállapodás szerint Ausztria császára átengedi Franciaország császárának Lombardiát, kivéve az osztrák Erődnégyszög lombardiai erődvárosait, Peschierát és Mantovát. Veneto (Venetien) tartomány a Habsburg Birodalom – a csonka Lombard–Velencei Királyság – része marad.[4]

A megszerzett Lombardia tartományt III. Napóleon (titkos szövetségi szerződésük értelmében) Viktor Emánuel szárd–piemonti királynak szándékozott átadni. Az uralkodók fegyverszüneti megállapodása előírta, hogy Toszkána nagyhercegét, továbbá Modena és Párma hercegeit – a Habsburg szekundogenitúrákat ill. a Bourbon-házat – vissza kell helyezni trónjaikra, ahonnan az olasz felkelők elűzték őket. Veneto tartomány Ausztriáé marad, de be kell lépnie a győztesek által tervezett „Itáliai Konföderációba”. Ennek tiszteletbeli vezetőjévé a pápát kérik fel. IX. Piusz pápát felszólították, államaiban vezessen be politikai reformokat. Megállapodtak, hogy a helyreállított Habsburg és Bourbon fejedelemségek területén a nemzeti felkelésben részt vevők számára általános és teljes amnesztiát hirdetnek.

Következmények szerkesztés

Cavour gróf, szárd–piemonti miniszterelnök, akinek véleményét nem kérték ki, a császárok külön alkuja ellen tiltakozva már július 10-én lemondott.

A villafrancai előzetes békemegállapodás rendelkezéseit az 1859. november 11-én aláírt zürichi békeszerződés messzemenően helybenhagyta. Több rendelkezését azonban a közben lezajlott politikai események miatt már nem lehetett végrehajtani. Toszkána, Párma és Modena uralkodóit elűzték, a fejedelemségek a Szárd–Piemonti Királyság uralma alá kerültek, a pápa által vezetendő „Itáliai Konföderáció” sem jöhetett már létre.

Jegyzetek szerkesztés

  1. a b c Gonda Imre, Niederhauser Emil. A Habsburgok. Egy európai jelenség, 2. kiadás, Budapest: Gondolat Kiadó, 209-211. o. (1978). ISBN 963-280-714-6 
  2. a b Alfredo Panzini. Il 1859 da Plombières a Villafranca (olasz nyelven). Milano: Treves, 345-346. o. 
  3. A Risorgimento múzeuma Villafrancában. Képek a tárgyalás színhelyéről.]
  4. a b A.J.P. Taylor. The Struggle for Mastery in Europe 1848-1918 (angol nyelven). Oxford: Clarendon Press (1954) 
  5. a b Rosario Romeo. Vita di Cavour (olasz nyelven). Laterza, 430-450. o. (2004). ISBN 88-420-7491-8 

További információk szerkesztés

Kapcsolódó szócikkek szerkesztés