Wikipédia

Xenophyophorea

A Xenophyophorea a likacsosházúak osztályának kládja. A világ óceánjaiban 500–10 600 m mélyben élő többmagvú óceánfenéki egysejtűek.[1][2] Környezetükből vonják ki az ásványi anyagokat és külső váz, héj kialakítására használják.

Xenophyophorea
Rendszertani besorolás
Domén: Eukarióták (Eukaryota)
Csoport: Diaphoretickes
Csoport: Tsar
Csoport: Sar
Ország: Rhizaria
Törzs: Retaria
Altörzs: Likacsosházúak (Foraminifera)
Osztály: Monothalamea
Csoport: Xenophyophorea
Schulze, 1904
Hivatkozások
Wikifajok
Wikifajok

A Wikifajok tartalmaz Xenophyophorea témájú rendszertani információt.

Commons
Commons

A Wikimédia Commons tartalmaz Xenophyophorea témájú kategóriát.

Először Henry Bowman Brady írta le 1883-ban. Abisszális síkságokon gyakoriak, helyenként domináns fajok. ant species. 15 nemzetsége és 75 változatos méretű faja ismert.[3] A legnagyobb, a Syringammina fragilissima az egyik legnagyobb többmagvú egysejtű, átmérője akár 20 cm is lehet.[4]

Név és taxonómia

szerkesztés

A Xenophyophorea név görögül idegentest-hordozót jelent, utalva az üledékekre, melyekből héjukat felépítik. 1883-ban Henry Bowman Brady egyszerű likacsosházúaknak sorolta be.[5] Később a szivacsok közé helyezték.[6] A 20. század elején a „gyökérlábúak” (Rhizopoda) osztályának,[7] majd a Protista törzsének tekintették.[8] Filogenetikai tanulmányok szerint az egykamrás likacsosházúak (Monothalamea) specializált osztálya.[9][10][11]

Egy SSU rDNS-alapú 2013-as molekuláris elemzés alapján a Syringammina és a Shinkaiya a Rhizammina nemzetséggel közeli rokon kládot alkotnak.[12] További bizonyítékok igazolták a Xenophyophorea monoíliáját. E tanulmány feltételezte továbbá sok önálló nemzetség polifíliáját a hasonló alakok többszöri konvergens evolúciójával.[13]

Korábban az összeállt Psamminida és a rugalmas, fehérjés héjú Stannomida csoportokra osztották,[14] de molekuláris kladisztikai elemzések szerint sok a homoplázia és e felosztás gyengén alátámasztott.[13]

Anatómia

szerkesztés
 
20 cm-es példányuk

A Xenophyophorea egysejtű sok maggal. Sokuk érzékeny és összetett héjakat alkot kalcium-karbonátból (CaCO3) vagy más ásványokból és szerves kötőanyagból,[15] méretük néhány mm-től 20 cm-ig terjedhet. Szerkezetük és állaguk a puha, csomós alaktól a legyezőkig és összetett szerkezetekig terjed.

Egyes fajok, például a Psammina többkamrás héjakat alkot.[14]

Fajai változó morfológiájúak, de általános szerkezetük egy elágazó szerves tubulusokból álló rendszert közrezáró héjat és hulladékanyagokat tartalmaz.

Számos egyedi fogalmat használnak anatómiai részeire:

  • Az egyes hulladékgöbök a szterkómák, a hosszú láncokban összefűzöttek a szterkomáriumok. Ide tartoznak a kis sárgásvörös gömbölyű xantoszómáik is.
  • Gyakran vannak baritkristályai (granella) citoplazmájukban. Ez nem tévesztendő össze a granelláriummal, amely a plazmatest és a hozzá kapcsolódó cső.
  • A linellák hosszú (néhány mm), fonálszerű szerkezetek egyes fajok granelláriumán kívül, ezek a héj rugalmas részét alkotják.
  • A xenophyák a héjat alkotó összeállt részecskék. Ezek fajonként változnak, lehetnek köztük üledékrészecskék, szivacsspiculák, sugárállatkák vagy kisebb likacsosházúak héjai.[2]

Protoplazmájuk tömegük kevesebb mint 1%-át adják.[16]

Bizonyos ásványi anyagokat választanak ki héjukba, citoplazmájukba vagy az általuk kiválasztott termékekbe, az ásványok fajonként változnak, de gyakori a barit, az ólom vagy az urán.[17] A Shinkaiya granelláriuma sok higanyt tartalmaz.[18]

Több tanulmány a Xenophyophoreában különösen sok radioaktív anyagot mutatott ki, ezt először az Occultammina nemzetségben figyelték meg, de az óceán különböző részeiről több más fajban is igazolták.[19][20]

Növekedés és szaporodás

szerkesztés

Kevés ismeret van a Xenophyophorea szaporodásáról. Feltehetően nemzedékváltakozással történik más likacsosházúakhoz hasonlóan, de ez nem igazolt.

Az ivarsejtek a granellárium speciális részén alakulnak ki, mely kitágult oldalágnak (Psammetta) vagy hagymának (Cerelasma) tűnhet. Méretük mintegy 20 μm, 2 ostoruk van, ezután feltehetően amőboid állapot következhet, de lehet, hogy az amőboid állapot amőboid ivarsejteket jelent más likacsosházúakhoz hasonlóan, ez megtalálható a granelláriumokban is. Fiatal példányokat észleltek felnőttekkel együtt, ezek a Psammettában patkó alakúak és xenophyák fedik.

Az elsődleges plazma helye néha a felnőtt példányokban kimutatható. Egyes fajoknál éles változás a xenophyatípusban, másutt a fiatalok szabályosak, a felnőttek szabálytalanok, megint másutt fordítva.[2]

A növekedés epizodikus, egy 8 hónapos megfigyelés 3–10-szeres növekedést mutatott ki a Reticulammina labyrinthica fajban. Ez 2–3 napos fázisokban történt, melyeket mintegy 2 hónapos nyugalmi állapot választott el. E fázisok a fajban közel szinkronak, de nem ismert, hogy biológiailag vagy fejlődésileg irányított, feltehetően a szinkron fázisok csak véletlenek.

Minden epizód 3 fázisban történik: előbb az alap szélesedik és lapul, így a felszín simul, majd az eredeti alak újra megjelenik nagyobban, végül a felszíni textúra újjáépül. A gyors növekedés alapján feltehetően nem oly hosszú életűek, mint korábban feltételezték.[21]

 
Occultammina sp. az Északkelet-Atlanti-óceánból mintegy 4800 m mélyből

Élőhely

szerkesztés

A mélytengerfenék fontos élőlényei, mivel mind a négy fő óceáni medencében megtalálták.[2][22][23][24] Jelentős szervesanyag-áramlású területeken, például termékeny felszíni vizek, tengeri kanyonok, lejtős helyek és kontinentális lejtők körül gyakoriak.[2][4][25][26] Nem találhatók meg hipoxiás vizekben.[16]

500–10 600 m mélyben fordulnak elő. Legtöbb fajuk epifaunális, egy faj, az Occultammina profunda infaunális, akár 6 cm mélyre is beáshatja magát az üledékbe.[1][2][27]

Leggyakoribbak lágy üledéken, de megalálhatók sziklás szubsztráton, például bazalton, kanyonfalakon vagy mangáncsomókon, mangánkérgeken.[16]

Táplálkozás

szerkesztés

Étrendjük és evési ökológiájuk hosszú ideig kérdéses volt, törékeny héjuk és mély vízi élőhelyük az in vivo megfigyelést nehezíti. Korai feltételezések szerint szűrögetők, baktériumokkal evők, lerakódásból evők és részecskecsapdázók voltak.[16] Az üledékből állábbal való aktív táplálékbevitelt és a héjba való csapdázást azóta megerősítették. A lipidkoncentráció-elemzés a szterkomákban különösen sok baktériumot mutatott ki, ez alapján feltehetően hulladékon élő baktériumokat használnak táplálkozásuk kiegészítéséhez.[28]

Egy táplálkozásuk vizsgálatához izotópelemzést használó 2021-es tanulmányban kimutatták, hogy kovamoszatokat és oldott szerves anyagokat is felvesznek glükózként, nem igazolta a baktériumok segítő funkcióját a héjban, helyette azt feltételezték, hogy a fitodetritusz gyűjtésében segítenek felszínnöveléssel. Feltételezték, hogy az óceánfenéki biogeokémiai ciklusokban fontosak.[29]

Fosszíliák

szerkesztés

2017-ig nem volt ismert igazoltan a Xenophyophoreához tartozó fosszília.[13]

 
A Paleodictyont Xenophyophorea-fosszíliának feltételezték, de ez vitatott.

Feltételezték korábban, hogy az ediakara Vendozoa tagjai Xenophyophorea-fosszíliák.[30] Azonban a Dickinsonia-fosszíliákkal összefüggő C27-szterolok felfedezése miatt ez vitatott lett, mivel a szterolokat csak az állatokkal hozták összefüggésbe. E kutatók szerint a Dickinsonia és rokonai a Bilateria tőcsoportját alkotják.[31] Más ediakara fosszíliák (például Palaeopascichnus, Intrites, Yelovichnus, Neonereites) feltételezett Xenophyophorea-fosszíliák és az eocén Benkovacina rokonai. Azonban utóbbi elemzése nem talált baritkristályt vagy fali likacsosházúakra való bizonyítékot.[32][33] Egy, a Paleopascichnus növekedést és fejlődését vizsgáló 2011-es tanulmány szerint az valószínűleg nem Xenophyophorea-tag.[14] A Pteridiniumot vizsgáló 2014-es tanulmány arról is kimutatta.[34]

Egyes kutatók szerint a kora kambriumban megjelent Graphoglyptidae lehet a Xenophyophorea tagja,[35][36] és leírták az élő Occultammina és a fosszília hasonlóságát.[37] Ezt támasztja alá a hasonló abisszális élőhely, azonban a Graphoglyptida nagy mérete (akár 0,5 m), szabályossága és a xenophyahiány alapján ez vitatott.[37] A Paleodictyonnak modern példányait megtalálták, de nem volt bizonyíték héjra, szterkomáriumra, granelláriumra vagy Xenophyophorea-DNS-re, és a nyom lehet szivacsé vagy kotoréké.[38]

Egyes karbon fosszíliákról feltételezték a Xenophyophorea-eredetét a báriumkoncentráció és a morfológiai hasonlóság miatt, de kiderült, hogy a báriumtartalom diagenezis miatt magas, és a morfológia algára hasonlít inkább.[39]

Ökológia

szerkesztés
 
Mélytengeri életközösség néhány Xenophyophorea-taggal. A két nagy példányon lent középen kígyókarúak vannak.

A helyi populációk sűrűsége elérheti akár a 20 m-2-t is. Az ökoszisztémát jelentősen befolyásolják élőhelyet biztosítva és szerves anyagokat csapdázva, növelve a közelben a diverzitást.[40] Kutatások szerint a sok Xenophyophorea-fajt tartalmazó helyeken átlagosan 3–4-szer annyi bentikus rák, tüskésbőrű és puhatestű van, mint hasonló, de Xenophyophoreával nem rendelkező helyeken. Ezenkívül többek közt ászkarákok, Sipunculida- és soksertéjűfajok, fonálférgek és a Harpacticoida kommenzalista gazdái, néhányuk egy faj héjában féltartós lakhelyet is szerezhet. A kígyókarúak is kapcsolatot mutatnak a Xenophyophoreával: alattuk vagy rajtuk gyakoriak. Ezenkívül fontos halbölcsők: a Liparidae Xenophyophorea-héjba petézhet.[41]

Ismertek Xenophyophorea-evő tengericsillag-, Monoplacophora- és Molpadiidae-fajok – a Monoplacophorába tartozó Neopilina galatheae feltehetően speciálisan e csoportot eszi.[16]

Gyakoriságuk ellenére az egységnyi héjra jutó kevés protoplazma miatt a biomasszának gyakran kis részét adják.[16]

Nehezen tanulmányozhatók törékenységük miatt. Mintavételkor gyakran sérülnek példányai, használhatatlanná téve a tanulmányozáshoz vagy a tenyésztéshez. Ezért kevés ismert életciklusukról. Mivel a világ minden óceánjában nagy számban fordulnak elő, hasznosak lehetnek az üledéklerakásban és a biodiverzitás fenntartásában a bentikus ökoszisztémákban.

A DSV Alvin kutatói 3088 m mélyben az Alaszkai-öböl kontinenspereménél egy mintegy 5 cm átmérőjű Cystochinus loveni-példányt találtak több mint 1000 egysejtűvel és más élőlénnyel, például 245 élő Xenophyophorea-példánnyal, elsősorban Psammina-fajokkal, méretük 3–6 mm. Törékenységük alapján vagy óvatosan gyűjtötte a tengerisün, vagy odamentek és ott nőttek. Több magyarázat lehet erre, például a kémiai álca és hogy az áramlatok általi mozgást e súlyokkal akadályozza.[42]

Különböző ökomorfai különböző helyeken találhatók; a hálós vagy erősen meghajtott nemzetségek, például a Reticulammina vagy a Syringammina gyakoribbak lejtős helyeken vagy kanyonfalak körül, míg a legyezőszerűbb nemzetségek, például a Stannophyllum gyakoribbak állandóbb vízen vagy alacsonyabb elsődleges termelésű helyeken.[16]

Nemzetségek

szerkesztés

Nemzetségei többek közt:

Jegyzetek

szerkesztés
  1. ↑ a b [sz. n.]: Giant amoebas discovered in deepest ocean trench. NBC News, 2011. október 22. (Hozzáférés: 2011. október 24.)
  2. ↑ a b c d e f g h Tendal, O. S.. A Monograph of the Xenophyophoria (Rhizopodea, Protozoa) (Doctoral dissertation) (angol nyelven). Danish Science Press (1972. július 30.) 
  3. ↑ a b c Gooday, Andrew J. (2018. augusztus 3.). „Five new species and two new genera of xenophyophores (Foraminifera: Rhizaria) from part of the abyssal equatorial Pacific licensed for polymetallic nodule exploration” (angol nyelven). Zoological Journal of the Linnean Society 183 (4), 723–748. o. DOI:10.1093/zoolinnean/zlx093. ISSN 0024-4082.  
  4. ↑ a b Gooday, A. J. (2011). „Xenophyophores (Rhizaria, Foraminifera) from the Nazare Canyon (Portuguese margin, NE Atlantic)” (angol nyelven). Deep-Sea Research Part II 58 (23–24), 2401–2419. o. DOI:10.1016/j.dsr2.2011.04.005.  
  5. ↑ Brady, H. B. (1884). „Report on the Foraminifera. Report on the Scientific Results of the Voyage of H. M. S. Challenger” 9, 1–814. o.  
  6. ↑ Haeckel, E. (1889). „Report on the scientific results of the voyage of H. M. S. Challenger during the years 1873–76”. Zoology 32, 1–92. o.  
  7. ↑ Schulze, F. E. (1907). „Die Xenophyophoren, eine besondere Gruppe der Rhizopoden”. Wissenschaftliche Ergebnisse der Deutschen Tiefsee-Expedition Auf dem Dampfer 'Validivia' 1898–1899 11, 1–55. o.  
  8. ↑ Lee, J. J.. The illustrated guide to the protozoa, 2. (angol nyelven), Society of protozoologists. Lawrence, KS: Allen Press (2000) 
  9. ↑ Pawlowski, J. (2003). „Small subunit ribosomal DNA suggests that the xenophyophorean Syringammina corbicula is a Foraminiferan”. Journal of Eukaryotic Microbiology 50 (6), 483–487. o. DOI:10.1111/j.1550-7408.2003.tb00275.x. PMID 14733441.  
  10. ↑ Lecroq, Béatrice (2009. július 1.). „A new genus of xenophyophores (Foraminifera) from Japan Trench: morphological description, molecular phylogeny and elemental analysis”. Zoological Journal of the Linnean Society 156 (3), 455–464. o. DOI:10.1111/j.1096-3642.2008.00493.x. ISSN 1096-3642.  
  11. ↑ Gooday, A. J. (2011. december 1.). „Xenophyophores (Rhizaria, Foraminifera) from the Nazaré Canyon (Portuguese margin, NE Atlantic)” (angol nyelven). Deep-Sea Research Part II: Topical Studies in Oceanography 58 (23–24), 2401–2419. o. DOI:10.1016/j.dsr2.2011.04.005.  
  12. ↑ Pawlowski, Jan (2013. április 1.). „New supraordinal classification of Foraminifera: Molecules meet morphology”. Marine Micropaleontology 100, 1–10. o. DOI:10.1016/j.marmicro.2013.04.002. ISSN 0377-8398.  
  13. ↑ a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t (2017. március 1.) „Giant protists (xenophyophores, Foraminifera) are exceptionally diverse in parts of the abyssal eastern Pacific licensed for polymetallic nodule exploration” (angol nyelven). Biological Conservation 207, 106–116. o. DOI:10.1016/j.biocon.2017.01.006. ISSN 0006-3207.  
  14. ↑ a b c Antcliffe, Jonathan B. (2011. július 30.). „Testing the protozoan hypothesis for Ediacaran fossils: a developmental analysis of Palaeopascichnus” (angol nyelven). Palaeontology 54 (5), 1157–1175. o. DOI:10.1111/j.1475-4983.2011.01058.x. ISSN 1475-4983.  
  15. ↑ Foraminifera. www.ucl.ac.uk . Postgraduate Unit of Micropalaeontology, University College London, 2002. (Hozzáférés: 2018. június 17.)
  16. ↑ a b c d e f g Levin, L. A.. Possible Roles for Xenophyophores in Deep-Sea Carbon Cycling, Deep-Sea Food Chains and the Global Carbon Cycle, NATO ASI Series (angol nyelven). Dordrecht: Springer Netherlands, 93–104. o.. DOI: 10.1007/978-94-011-2452-2_6 (1992). ISBN 978-94-011-2452-2. Hozzáférés ideje: 2020. szeptember 30. 
  17. ↑ Rothe, N. (2011. december 1.). „Intracellular mineral grains in the xenophyophore Nazareammina tenera (Rhizaria, Foraminifera) from the Nazaré Canyon (Portuguese margin, NE Atlantic)”. Deep-Sea Research Part I: Oceanographic Research Papers 58 (12), 1189–1195. o. DOI:10.1016/j.dsr.2011.09.003.  
  18. ↑ Gooday, Andrew J. (2018. augusztus 14.). „Micro-CT 3D imaging reveals the internal structure of three abyssal xenophyophore species (Protista, Foraminifera) from the eastern equatorial Pacific Ocean” (angol nyelven). Scientific Reports 8 (1), 12103. o. DOI:10.1038/s41598-018-30186-2. ISSN 2045-2322. PMID 30108286.  
  19. ↑ Swinbanks, David D. (1986. március 1.). „High levels of natural radionuclides in a deep-sea infaunal xenophyophore” (angol nyelven). Nature 320 (6060), 354–358. o. DOI:10.1038/320354a0. ISSN 0028-0836.  
  20. ↑ Domanov, M. M. (2015. július 1.). „Natural 226Ra and 232Th radionuclides in xenophyophores of the Pacific Ocean” (angol nyelven). Geochemistry International 53 (7), 664–669. o. DOI:10.1134/S0016702915070034. ISSN 0016-7029.  
  21. ↑ Gooday, A. J. (1993. november 1.). „Direct observation of episodic growth in an abyssal xenophyophore (Protista)” (angol nyelven). Deep Sea Research Part I: Oceanographic Research Papers 40 (11–12), 2131–2143. o. DOI:10.1016/0967-0637(93)90094-J.  
  22. ↑ Levin, L. A.. Possible roles for Xenophyophores in dee-sea carbon cycling, Deep-Sea Food Chains and the Global Carbon Cycle. The Netherlands: Kluwer Academic, 93–104. o. (1992) 
  23. ↑ Levin, L. A (1991. július 30.). „Interactions between metazoans and large, agglutinating protozoans: implications for the community structure of deep-sea benthos”. American Zoologist 31 (6), 886–900. o. DOI:10.1093/icb/31.6.886.  
  24. ↑ (1996) „Synoptic checklist and bibliography of the Xenophyophorea (Protista), with a zoogeopgraphical survey of the group”. Galathea Report 17, 79–101. o.  
  25. ↑ (1981) „Xenophyophoria (Rhizopoda, Protozoa) in bottom photographs from the bathyal and abyssal NE Atlantic”. Oceanologica Acta 4, 415–422. o.  
  26. ↑ Levin, L. A. (1986). „Effect of giant protozoans (class: Xenophyophorea) on deep-seamount benthos”. Marine Ecology Progress Series 29, 99–104. o. DOI:10.3354/meps029099.  
  27. ↑ Tendal, O. S. (1982). „A new infaunal xenophyophore (xenophyophorea, protozoa) with notes on its ecology and possible trace fossil analogs” (angol nyelven). Oceanologica Acta 5 (3), 325–329. o. ISSN 0399-1784.  
  28. ↑ Laureillard, J (2004). „Use of lipids to study the trophic ecology of deep-sea xenophyophores” (angol nyelven). Marine Ecology Progress Series 270, 129–140. o. DOI:10.3354/meps270129. ISSN 0171-8630.  
  29. ↑ Tsuchiya, Masashi (2021. október 1.). „Rapid response of the giant protist xenophyophores (Foraminifera, Rhizaria) to organic matter supply at abyssal depths revealed by an in situ dual stable isotope labeling experiment” (angol nyelven). Deep Sea Research Part I: Oceanographic Research Papers 176, 103608. o. DOI:10.1016/j.dsr.2021.103608. ISSN 0967-0637.  
  30. ↑ Seilacher, A. (2007. január 1.). „The nature of vendobionts” (angol nyelven). Geological Society, London, Special Publications 286 (1), 387–397. o. DOI:10.1144/SP286.28. ISSN 0305-8719.  
  31. ↑ Bobrovskiy, Ilya (2018. szeptember 21.). „Ancient steroids establish the Ediacaran fossil Dickinsonia as one of the earliest animals” (angol nyelven). Science 361 (6408), 1246–1249. o. DOI:10.1126/science.aat7228. ISSN 0036-8075. PMID 30237355.  
  32. ↑ Seilacher, Adolf (2003. március 31.). „Ediacaran biota: The dawn of animal life in the shadow of giant protists” (angol nyelven). Paleontological Research 7 (1), 43–54. o. DOI:10.2517/prpsj.7.43. ISSN 1342-8144.  
  33. ↑ Seilacher, Adolf (2011. december 1.). „Benkovac Stone (Eocene, Croatia): a deep-sea Plattenkalk?” (angol nyelven). Swiss Journal of Geosciences 104 (S1), 159–166. o. DOI:10.1007/s00015-011-0051-7. ISSN 1661-8726.  
  34. ↑ Meyer, Mike (2014. augusztus 1.). „Three-dimensional microCT analysis of the Ediacara fossil Pteridinium simplex sheds new light on its ecology and phylogenetic affinity” (angol nyelven). Precambrian Research 249, 79–87. o. DOI:10.1016/j.precamres.2014.04.013. ISSN 0301-9268.  
  35. ↑ Jensen, Soren (2006). „A peri-Gondwanan cradle for the trace fossil Paleodictyon” (angol nyelven). Jornadas de Paleontologia, Comunicaciones 22, 132–134. o.  
  36. ↑ Swinbanks, D. D. (1982. október 1.). „Piaeodicton: The Traces of Infaunal Xenophyophores?” (angol nyelven). Science 218 (4567), 47–49. o. DOI:10.1126/science.218.4567.47. ISSN 0036-8075. PMID 17776707.  
  37. ↑ a b Levin, Lisa A. (1994). „Paleoecology and Ecology of Xenophyophores”. PALAIOS 9 (1), 32–41. o. DOI:10.2307/3515076. ISSN 0883-1351.  
  38. ↑ Rona, Peter A. (2009. szeptember 1.). „Paleodictyon nodosum: A living fossil on the deep-sea floor” (angol nyelven). Deep Sea Research Part II: Topical Studies in Oceanography 56 (19), 1700–1712. o. DOI:10.1016/j.dsr2.2009.05.015. ISSN 0967-0645.  
  39. ↑ Torres, Andrew M. (1996). „Fossil algae were very different from xenophyophores” (angol nyelven). Lethaia 29 (3), 287–288. o. DOI:10.1111/j.1502-3931.1996.tb01661.x. ISSN 1502-3931.  
  40. ↑ a b Ashford, Oliver S. (2014. december 1.). „Deep-sea benthic megafaunal habitat suitability modelling: A global-scale maximum entropy model for xenophyophores” (angol nyelven). Deep Sea Research Part I: Oceanographic Research Papers 94, 31–44. o. DOI:10.1016/j.dsr.2014.07.012.  
  41. ↑ (2020. július 30.) „Giant protists (xenophyophores) function as fish nurseries” (angol nyelven). Ecology 101 (4), e02933. o. DOI:10.1002/ecy.2933. ISSN 1939-9170. PMID 31742677.  
  42. ↑ (2001) „Dressing up for the deep: agglutinated protists adorn an irregular urchin”. Journal of the Marine Biological Association of the UK 81 (5), 881. o. DOI:10.1017/S0025315401004738. ISSN 0025-3154.  
  43. ↑ (2011. december 1.) „Intracellular mineral grains in the xenophyophore Nazareammina tenera (Rhizaria, Foraminifera) from the Nazaré Canyon (Portuguese margin, NE Atlantic)” (angol nyelven). Deep Sea Research Part I: Oceanographic Research Papers 58 (12), 1189–1195. o. DOI:10.1016/j.dsr.2011.09.003. ISSN 0967-0637.  
  44. ↑ a b (2020. augusztus 1.) „Xenophyophores (Rhizaria, Foraminifera), including four new species and two new genera, from the western Clarion-Clipperton Zone (abyssal equatorial Pacific)” (angol nyelven). European Journal of Protistology 75, 125715. o. DOI:10.1016/j.ejop.2020.125715. ISSN 0932-4739. PMID 32585572.  

Fordítás

szerkesztés

Ez a szócikk részben vagy egészben a Xenophyophorea című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

Források

szerkesztés

További információk

szerkesztés
A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Xenophyophorea&oldid=27324696”