A zen mester fogalma a 20. század első felében jelent meg. Általában arra a személyre vonatkozik, aki zen buddhista meditációt és gyakorlatokat tanít, amelyből arra lehet következtetni, hogy hosszú ideig tanult és azt követően felhatalmazást kapott arra, hogy mások számára továbbadhassa a hagyományt.

A Tang-dinasztia előtt a csansi„” (禅师; dhjána mester) kifejezést használták általában arra a szerzetesre, aki a csan buddhizmus, vagy meditáció mestere volt, nem pedig arra, aki a dharmában (írásos tanítások) és a vinajában (erkölcsi szabályzat) volt jártas.[web 1] Az előbbiek közé tartozott Cse-ji, a tientaj mestere, akit később nem is soroltak a csan iskola egyértelmű tagjaként.

A korabeli Kínában a "csan" (禪) kifejezés a meditáció egyik formáját jelentette csupán, és nem kizárólag a csan iskolára vonatkozott. Sem az egyházi személyek sem a világi emberek nem kötelezték el magukat egy buddhista „iskola” mellett sem, nem úgy mint Japánban. Csak az idősebb és tapasztaltabb gyakorlók kaptak a csan iskolától felhatalmazást. A legtöbb templom csak a nevében hordozta a csan irányzatot, valójában egyaránt követték a tientaj, a Tiszta Föld, a hua-jen és a jógácsára tanokat, amelyet összefoglaló néven kínai buddhizmusnak (中國佛教) neveztek. Ez volt jellemző az elmúlt ezer évre, a Szung-dinasztia óta.

A megtisztelő címeknek nem létezik ugyan hivatalos szervezete, a „csansi” kifejezés a szakértőknek jár, főleg a csan buddhizmus területén. A „csancong tasi” (禅宗大師; a csan iskola nagymestere) egy még tiszteletreméltóbb kifejezés, amelyet nagyon ritkán használnak. Szintén ritkán használatos megszólítás a dharma tanítókra a „tasi” (大師; nagymester) kifejezés, amelyet gyakran a tanítványok használnak elhunyt tanítójukra.

A buddhista mesterek egyre népszerűbb megszólítása a „sifu” (師父; mester), amelyet bármely szerzetesre vagy apácára használnak. Mivel a kifejezésben szerepel az „apa” (父) tag, ezért szigorúbb értelemben csak a saját tanítójukra szokás használni ezt a megszólítást. A „fasi” (法師; dharma tanító) egy általánosabb fogalom, amelyet egyaránt használnak az egyházi és a világi buddhisták. Általános megszólítás még a „laosi” (老師; tanító), amely vonatkozhat bármilyen tanítóra.

Japánban a különböző zen hagyományokban a zen mestereknek nincs hivatalos címe. Különböző megszólítások léteznek:

  • „sike”: megkülönböztető elnevezés (a rinzaiban és a szótóban egyaránt) azok számára, akik felügyelik a leendő papok tréningjeit.[1][2]
  • „rósi”: (öreg tanító) hagyományos megtisztelő cím, egyes zen iskolában félhivatalos vagy hivatalos.
  • szenszei”: (egyszerűen csak "tanító") zen tanító vagy „mester”.
  • „osó”: „érdemes pap/lelkész”, azon gyakorlók részére, akik a papság alapszintjét már elérték.[web 2]

A szótó zen buddhizmusban a "dai-osó" a legmagasabb papi cím az egyházi hierarchiában. Ennél már csak a "zendzsi" a magasabb, amelyet kizárólag Dógen és Keizan iskolaalapítókra használnak, illetve a szekták fő templomainak aktuális apátjaira.[web 3][3]

A rinzaiban is további képzésre van szükség a felügyelői cím megszerzéséhez. Az általános átadásba nem tartozik bele az inka sómei, amely a zen legmélyebb elsajátítása,[4] a gyakorlatban azonban a mesterek igaz hagyományvonalát jelenti a gyakorlótermekben.[5] A gyakorlótermek olyan templomok, amelyekben a templom papjai folytathatnak továbbképzéseket. Inka someiből összesen mintegy 50[web 4] – 80 fő[web 5] van Japánban.[web 4]

A buddhista szerzetes vagy apáca koreai elnevezése a szunim, hagyománytól és ragtól függetlenül. Az idősebb egyházi személyek tiszteletbeli megszólítása a kun szunim. A koreai templomok többségében a középkorú szerzetesek dzsudzsi szunim szerepet tölthetnek be, amely egy adminisztrációs szerepkör. A legidősebb szunimot a fiatalabb szunimok szimbolikus vezetőjének tekintik.

A koreai szon iskolában az „inka” cím a tanító által a tanítványnak magán úton átadott dharma hagyományvonal elismerését fejezi ki. Az átadás történhet publikusan is, amelynek értéke egyenlő a magán úton történő átadással. Az ilyen átadással rendelkező szerzetesek címe lehet a „szon sza” vagy „zen mester”.[6]

A Kvan Um zen iskola egyedülálló abban az értelemben, hogy egyértelműen megkülönböztet két zen tanítói szintet. Az alsóbb szintű elnevezése dzsi do poep szanim, avagy dharma mester. Ez a mester inka átadásban részesült és tanításra jogosult, azonban csak az iskolán belül. Amint el kívánja hagyni az iskolát, a címe érvénytelenné válik. Ezen felül ez a tanító nem adhat másnak inka átadást.

Amikor dzsi do poep szanim elérési szintjét az iskolán kívülről is megerősítette több zen mester, akkor hivatalos szertartás keretein belül is megkaphatja a szoen szanim címet. Ezzel hivatalosan is átadhat hagyományvonalat és az iskolát elhagyva is tanító maradhat.

Kapcsolódó szócikkek

szerkesztés

Internetes

szerkesztés

Külső hivatkozások

szerkesztés
  • Muho Noelke: What does it take to become a full-fledged Sōtō-shu priest and is it really worth the whole deal? Part 12345678910