Új-Zéland földrajza
Új-Zéland földrajzának legjellemzőbb vonása, hogy a déli féltekén, a Csendes-óceánban elhelyezkedő, közepes nagyságú szigetország. A Föld Európától, így Magyarországtól legtávolabb eső nagyobb szárazulata. Pontosabban a Föld felszínének az Ibériai-félszigettel ellenlábas részén helyezkedik el. Területe 268 704 km².[1] Az Olaszországhoz hasonló nagyságú, és szintén hozzávetőlegesen csizma alakú ország két fő és több száz kisebb szigetből áll.
| Új-Zéland | |
 | |
| Új-Zéland műholdfelvételen | |
 d. sz. 42° 00′, k. h. 174° 00′ | |
| Kontinens | Ausztrália és Óceánia |
| Szubrégió | Polinézia |
| Főbb területi jellemzők | |
| Területi helyezés | 75. |
| Teljes terület | 268 704 km² |
| Partvonal | 15 134 km |
| Szárazföldi határ | 0 km |
| Környező országok | Ausztrália |
| Extrém területi jellemzők | |
| Legmagasabb pont | Aoraki/Mount Cook, 3724 m |
| Legalacsonyabb pont | Taieri-alföld, -2 m |
| Leghosszabb folyó | Waikato, 425 km |
| Legnagyobb szárazföldi vízfelület | Taupói-tó (az Csendes-óceánt leszámítva), 616 km² |
| Használatban levő terület | |
| Megművelhető terület | 1,76 % |
| Állandó termőföld | 0,27 % |
| Egyéb terület | 97,97 % |
| Egyéb jellemzők | |
| Éghajlat | óceáni |
| Domborzat | változatos |
| Természeti kincsek | kevés arany, ezüst, feketekőszén, kőolaj, földgáz |
 A Wikimédia Commons tartalmaz Új-Zéland témájú médiaállományokat. | |
A két nagyobb sziget a kisebb Stewart-szigettel együtt az ország területének 98%-át teszik ki, és ezek számítanak a hagyomány szerint az új-zélandi „szárazföldnek”. Az országnak az égtájak szerint legtávolabbi pontjait is eszerint határozták meg: Az Északi-fok és a Keleti-fok az Északi-szigeten, a Nyugati-fok a Déli-szigeten, a legdélebbi pont, a Délnyugati-fok pedig a Stewart-szigeten van, tekintet nélkül a kisebb szigetekre. A maori eredetmonda szerint ősük, Māui, a kultúrhérosz, a tengerből halászta ki az Északi-szigetet, ami egy hatalmas hal volt. A Déli-sziget alkotta a kenuját, a Stewart-sziget pedig a kenu horgonyköve volt.[2]
Az új-zélandi földrajzi nevek sajátosságai szerkesztés
Az új-zélandi földrajzi neveknél a többi angol nyelvterülethez képest is több sajátosság figyelhető meg. A fjordokra a sound elnevezést alkalmazzák (Milford Sound), bár a fjordok vidéke már a Fiordland nevet kapta. A vitorlás hajókkal érkező korai utazók, telepesek számára jó kikötési lehetőségeket biztosító természetes öblök gyakran a harbour nevet kapták (Hokianga Harbour, Kaipara Harbour), akkor is, ha azokban később sem alakult ki komoly kikötő. Az ilyen és hasonló öblök keskeny elágazásait gyakran river-nek nevezték el, még ha tulajdonképpen sós vagy brakkvizű állóvízről is volt szó.
Újabb fejlemény, hogy a maori hagyományok ápolásának erősödése jegyében a sokáig csak angol nevükön említett földrajzi helyek hivatalos nevébe felvették a maori elnevezést is (Aoraki/Mount Cook).
Elhelyezkedése szerkesztés
Új-Zéland Ausztráliától délkeletre, 1500–2000 km távolságban terül el. A legkisebb távolság, 1490 km a Déli-sziget és Tasmania között van, az Északi-sziget északnyugati csúcsa, a Reinga-fok és Ausztrália között pedig 1.965 km a távolság. Dél-Amerikától több mint 10 000 kilométer választja el, Magyarországról nézve pedig Új-Zéland a Föld legtávolabbra eső része. Új-Zéland a Föld felületén az úgynevezett „vizes félgömb” centrumában, azaz annak a résznek a középpontjához közel helyezkedik el, amelyiket a legnagyobb arányban borítják tengerek.
Az új-zélandi „csizma” az Appennini-félszigettől eltérően két nagy és egy kisebb szigetből áll. A csizma „feje” az Északi-sziget, ez nem sokkal nagyobb Magyarországnál, területe 114 453 km². A csizmaszárra hasonlító Déli-sziget 150 718 km² kiterjedésű, míg déli folytatása, a Stewart-sziget csak 1746 km².[1]
Új-Zéland állami területéhez tartozik még több távolabbi sziget, illetve szigetcsoport. A Chatham-szigetek a déli-szigeti Lyttelton városától 850 kilométerre keletre találhatók, összterületük 963 km²; a Kermadec-szigetek Aucklandtól északra 1100 kilométerre (34 km²); A Campbell-sziget a Stewart-szigettől 600 kilométerre délre (114 km²). Ezeken kívül több száz kisebb lakatlan partközeli és távolabbi sziget és szirt tartozik még földrajzilag vagy politikailag az országhoz, összesen további mintegy 676 km² területtel.[1]
A két fő sziget hossza észak-déli irányban összesen 1600 km, szélessége 200–400 km között van.[3]
Domborzat szerkesztés
A szigetország fontos tektonikus törésvonalak és szubdukciós zónák határán terül el. Rendkívül változatos domborzata az ugyancsak mozgalmas földtörténete során alakult ki. A felszín alakulása a jelenkorban is folytatódik, aktív vulkáni tevékenység folyik főleg az Északi-szigeten, és az egész országra jellemző a földrengések gyakorisága.[4]
Északi-sziget szerkesztés
Az Északi-sziget közepén vulkanikus felföld terül el, amelynek átlagos magassága 600 m.[4] Anyaga a hajdani hasadékvulkánokból felszínre került ignimbrit és a kráterekből kiszóródott andezites tufa. Ezekbe a laza kőzetekbe mély medreket, barrankókat vájtak a bőséges csapadék által táplált folyóvizek. A vulkanikus kitörések anyagai újra meg újra elgátolták a vízfolyások útját, és tavak keletkeztek, illetve a folyók megváltoztatták útvonalukat. A fennsík egészét legnagyobb taváról, a Taupói-tóról Taupói-platónak is nevezik.[5]
A fennsíkból három hatalmas vulkáni csoport emelkedik ki. A Ngauruhoe (2290 m) csaknem szabályos kúpja működik a leggyakrabban, a legmagasabb a tőle délre fekvő Ruapehu (2797 m), északon pedig a Tongariro (1986 m) inkább krátermezőnek nevezhető, számos tölcsére között egy-egy időnként működésbe lép. Északkeleten a Tarawera található, amely az 1886-ban súlyos károkat okozva tört ki. Ehhez a csoporthoz tartozik még a Plenty-öbölben fekvő White-sziget vulkánja, aminek kráterében erős füstképződés, fumarola-tevékenység észlelhető, amiről a sziget a nevét kapta (magyarul Fehér-sziget). Az egész vulkanikus övezetben gyakoriak a magma közelsége miatt a különféle hőjelenségek (hőforrások, gejzírek, forró vizű tavak).[5]
Az Északi-sziget keleti oldalán Wellingtontól a Runaway-fokig, mintegy 450 km hosszan hegységrendszer húzódik, amely a mindkét fő szigetre jellemző délnyugat-északkeleti irányú törésvonalak mentén alakult ki vetődés útján. E törésrendszer legaktívabb része a fővárostól északkeletre levő Wellington Fault, amely mentén már számos jelentős földrengésre került sor. A hegységrendszer főbb részei délről kezdve: Tararua, Ruahine, Huiarau és Raukumara. Az utóbbiban található a legmagasabb csúcs, a Hikurangi (1754 m). A tengerpart meglehetősen tagolatlan, az egyetlen nagyobb öböl ezen a szakaszon a Hawke-öböl.[5]
A központi vulkanikus fennsíktól nyugatra és északra fokozatosan alacsonyodó dombságok, parti síkságok helyezkednek el. Délnyugaton a tengerparthoz csatlakozik a Wanganui-Taranaki-síkság, melynek közepén félszigetet alkotva emelkedik ki az "alvó tűzhányónak" számító Mt. Egmont (2518 m). Ettől a vidéktől északra fekszik a Wellington-dombság, majd Dél-Auckland következik. Itt érkezünk a Hauraki Gulf és a Manukau Harbour között a szárazföld néhány kilométerre keskenyedik. Itt alakult ki Új-Zéland legnagyobb városa, Auckland, mindkét tengerre kikötővel.[5]
Aucklandtől északra dombokkal, alacsony hegyekkel tarkított félsziget terül el, amit Northlandnek neveznek.[5] Northland mintegy 100 kilométer hosszú, körülbelül 10 kilométerre elkeskenyedő északi részét, ami tulajdonképpen félsziget a félszigeten, Aupouri-félszigetnek hívják. Ennek a legvége kiszélesedik 30 kilométerre és két csúcsban végződik, az egyik a Reinga-fok, a másik az Északi-fok.
Déli-sziget szerkesztés
A Déli-sziget földrajzilag sokkal egyszerűbb felépítésű, mint az északi párja. Alakja 800 km hosszan elnyúlt téglalaphoz közelít, átlagos szélessége 200 km. Nyugati partjait az északi Tasman-öböltől a délnyugati fjordvidékig (Fiordland) összefüggő hegységrendszer kíséri, ettől keletre pedig fokozatosan ereszkedő dombsági tájak és széles síkságok húzódnak. Egészében véve a Déli-szigeten sokkal több a magas hegység, mint az Északi-szigeten, ahol csak a három hatalmas vulkáni kúp emelkedik 2000 m fölé. A Déli-szigeten összesen 223 csúcs haladja meg a 2300 méteres magasságot.[6]
A Déli-sziget nyugati hegységrendszerének hivatalosan nincs összefoglaló elnevezése, a Déli-Alpok (Southern Alps) nevet eredetileg csak a középső, legmagasabb, a Haast-hágótól az Arthur-hágóig terjedő szakasznak adták, de gyakran használatos ez az elnevezés a köznyelvben a Déli-sziget szinte egész hosszában húzódó hegyvonulatra is.[6]
A Déli-Alpokban található Új-Zéland legmagasabb csúcsa, az Aoraki/Mount Cook (3724 méter, bevett rövidítése Mt. Cook),[7] és még tucatnyi 3000 méter feletti csúcs. A legmagasabb hegyhátakon kialakult jégmezőkből gleccserek indulnak. Közülük a leghosszabb gleccser a Tasman-gleccser (29 km), ez a Mt. Cook környékéről ereszkedik le kelet felé 700 m tengerszint feletti magasságig. További jelentősebb gleccserek a keleti oldalon: a Murchison (17 km), a Mueller (13 km), a Godley (13 km) és a Hooker (ll km). A nyugati partokra csak két völgyi gleccser nyúlik le, a Ferenc József (15 km) és a Fox-gleccser (13 km). Ezek a gleccserek korábban megközelítették a tengert, ma már körülbelül 200 méteres magasságban végződnek.[6]
A Déli-Alpok nyugati oldalán keskeny parti síkság húzódik, amely északon Greymouth táján 30-35 kilométerre szélesedik ki. Az itteni partvidék összefoglaló neve Westland. A Déli-Alpok északkeleti folytatásának legjelentősebb szakasza a Spencer-hegység (2794 m), míg dél felé a hegységrendszer felbomlik különálló hegységekre. Néhány csúcs itt is meghaladja a 3000 métert. Leglátványosabb a Mount Aspiring/Tititea, amit alakja miatt Új-Zéland Matterhornjának is neveznek (3033 m). Ettől délre a partokat a norvégiai fjordokhoz hasonló, gleccserek által vájt öblök, helyi nevükön „sound”-ok csipkézik.[6]
Az Északi-sziget keleti oldalán húzódó hegyvidék a Déli-szigeten a Kaikoura-hegységben folytatódik. A legmagasabb csúcsok itt is csaknem elérik a 3000 métert (Tapuaenuku, 2884 m; Alarm, 2865 m).
A hegyek között számos hosszúkás tó van, részben a régi gleccserek által kivájt mederben, mint a Hauroko és a Poteriteri, részben pedig mesterséges tavak, amiket a folyók völgyét elzárva hoztak létre energiatermelés céljára.[8]
A központi hegyvonulattól keletre, a tengerpart felé közeledve a táj ellaposodik. Ennek az alföldnek az északi része a Canterbury-síkság (Canterbury Plains), déli része a Southland Plains. A keleti parton két jelentős félsziget található, a Banks-félsziget és az Otago-félsziget.[8]
Stewart-sziget szerkesztés
A Stewart-sziget méreteiben eltörpül a két nagy szigethez képest. Területe 1722 km², a környező kisebb szigetekkel együtt is csak 1747 km². Észak-déli átmérője 65 km, kelet-nyugati irányban 40 km a kiterjedése. Rendkívüli tagolt partvonala mintegy 750 km hosszú.[2] A sziget legmagasabb csúcsa a Mount Anglem (980 méter).
Ennek a szigetnek a déli szélén található a Délnyugati-fok, ami nevétől eltérően, az új-zélandi „kontinentális területnek” tekintett három fő sziget legdélebbi pontja.
Jegyzetek szerkesztés
Fordítás szerkesztés
- Ez a szócikk részben vagy egészben a Geography of New Zealand című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
- Ez a szócikk részben vagy egészben a Geographie Neuseelands című német Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
Források szerkesztés
- ↑ Balázs: Balázs Dénes: Ausztrália, Új-Zéland, Óceánia. Budapest: Panoráma. 1981. = Panoráma útikönyvek, ISBN 963 243 103 0
- ↑ DK-NZ: Timothy Auger (ed): New Zealand. London: DK. 2006. = Eyewitness Travel, ISBN 978 1 40531 527 2
További információk szerkesztés
A Wikimédia Commons tartalmaz Új-Zéland földrajza témájú kategóriát.
