Aleksandar Horvat
Aleksandar Horvat (Sutinske Toplice, 1875. december 6. – Zágráb, 1928. május 8.)[1] horvát jogász és jobboldali politikus volt, a parlamentáris monarchizmus és trializmus szószólója.[2] A vitákban kiváló szónok hírében állt.
| Aleksandar Horvat | |
 | |
| Tiszta Jogok Pártja elnöke | |
| Hivatali idő 1916. – 1919. | |
| Előd | Mile Starčević |
| Utód | nem volt |
| Született | 1875. december 6. Sutinske Toplice |
| Elhunyt | 1928. május 8. (52 évesen) Zágráb |
| Foglalkozás |
|
Élete
szerkesztés1875-ben született a zagorjei Sutinske Toplicén. A zágrábi Klasszikus Gimnáziumba járt, amelyet 1893-ban végzett el.[3] Már diákként belépett a Jogok Pártjába. 1895-ben a jobboldali ifjúság vezetője lett. Október 16-án részt vett a zágrábi zászlóégetésben, amiért börtönbüntetést kapott. Horvat Zágrábban és Bécsben tanult jogot, és megszerezte a jogtudományok doktora címet. Kiváló kriminalista hírében állt. Ügyvédi irodát nyitott Zágrábban.
1906-tól Ausztria–Magyarország összeomlásáig képviselő volt a horvát parlamentben. Első mandátumát Varasd vármegyében, a Novi Marofi járásban nyerte. A következő, 1908-as választásokon sikerült megvédenie mandátumát.
1910-ben a horvát-szlavón-dalmát parlamenti választásokon a zágrábi 1. számú választókerületben a HSP tagjaként a szavazatok 30%-át szerezte meg, kevesebbet, mint Nikola Tomašić (kormánylista), aki 51,5%-ot kapott, de többet, mint Gjura Šurmin (horvát-szerb koalíció), aki 18,5%-ot kapott.[4]
A tartományi jobboldali pártok 1911. október 4-iki ülésán, amelyet Zágrábban tartottak, és amelyen létrehozták az összes horvát jogpárt szervezetét és a Horvát Jogok Egyesült Pártja legfelsőbb vezetőségét,[5] a munkában a Mladokrátok, a jobboldali fiatalok egy informális csoportja is részt vett. Elnöknek Mile Starčevićet, alelnöknek Aleksandar Horvatot választották. A pénztáros Josip Pazman lett.[5]
Az 1913-as horvát-szláv-dalmát parlamenti választásokon a novi marofi választókerületben a frankista (frankovci) Tiszta Jogok Pártja színeinek képviselőnek választották meg.
Amikor 1913-ban Josip Frank követői, a frankisták (frankovci) és Mile Starčević hívei a milinovisták (milinovci) újra szétváltak, az uralkodó vélemény szerint abban az időszakban Ivo Frank Aleksander Horvattal együtt vezette a Horvát Jogok Pártját.[6]
1915-ben nála volt ügyvédgyakornok a későbbi Usztasa vezér Ante Pavelić.[7]
A májusi nyilatkozatra reagálva 1917. augusztus 10-én frankistaként élesen támadta Starčević jogpárti jugoszlávizmusát, összekapcsolva azt A. Belić, J. Banjanin, F. Potočnjak és M. Marjanović nagyszerb jugoszlávizmusával, mondván, hogy „a jugoszláv eszme kudarcra van ítélve” a „tiszta Horvátország” eszméjével szemben.[8]
1917 folyamán Ausztria-Magyarország elleni hazaárulással vádolták. Az üldöztetéstől való megmentésében nagy szerepet játszott a neves ügyvéd Viktor Aleksander, aki tisztázta a Horvát Királyság, Szlavónia és Dalmácia „ártatlan és hűséges népét” az Ausztria-Magyarország elleni hazaárulás minden vádja alól. Aleksander audienciát kért IV. Károly magyar királytól, ahol érvekkel alátámasztott jelentést nyújtott be, amelyhez kiterjedt dokumentációt is csatolt. A jelentés kimutatta, hogy a szerbiai osztrák főadminisztráció vádjai, amelyek a Horvát Királyság, Szlavónia és Dalmácia szinte teljes lakossága, valamint számos prominens személy és politikai vezető (köztük Ivo Frank, Aleksander Horvat, Vladimir Sachs és mások) ellen irányultak, nem igazak. A vádak nagyon ügyetlenül meghamisított iratokon alapultak, amelyek a vádlottaknak a Szerb Királyság számára végzett állítólagos kémkedéséről szóltak. A vád alapdokumentuma két teljesen hiteles dokumentum-lista volt.[9] Aleksander jelentése nyomán Károly király elrendelte, hogy szüntessék meg minden, a listán szereplő személy üldözését.[10]
Időközben (1916) Aleksandar Horvat a Tiszta Jogok Pártja elnöke lett. 1918. július 6-án Aleksandar Horvat az odesai horvát katonák lemészárlása ügyében nyújtott be interpellációt (Odessza interpelláció).
A monarchia fennállásának utolsó napjaiban, 1918. október 22-én a bécsi horvát küldöttséget vezette. IV. Károly királytól kiáltványt kapott a trialista Osztrák-Magyar-Horvát Monarchia létrehozásáról azzal a feltétellel, hogy azt a magyar fél aláírja. Horvát már másnap, 1918. október 23-án Budapesten tárgyalt Tisza István gróffal, aki végül elfogadta a horvát fél követeléseit. Ugyanezen a napon Aleksander Wekerle Sándorral Magyarország miniszterelnökével és a Magyar Minisztertanáccsal is megtárgyalta és aláíratta a javaslatot.[11] Más források megemlítik, hogy az 1918. októberi, IV. Károly királynál és magyar politikusoknál tett látogatások után megegyeztek a független horvát állam létrehozásában.
A Szlovén–Horvát–Szerb Állam és a Szerb Királyság 1918. december 1-jei egyesítése után a Szlovének, Horvátok és Szerbek Nemzeti Tanácsa bebörtönözte Horvatot, majd négy hónap után szabadon bocsátotta. Miután kiszabadult a börtönből, újra politizált. Továbbra is kitartott horvát államépítési eszméi mellett.
1919-ben megszűnt a Tiszta Jogok Pártjának vezetője lenni.
1925-ben szűkebb hazájában, Varasd megyében indult az Szerb–Horvát–Szlovén Királyság képviselőházi választásán, de különféle manipulációk miatt nem kapta meg a szükséges számú szavazatot.
1928-ban halt meg Zágrábban. Az egész horvát sajtó tudósított a temetéséről. Meglepő tény, hogy még sokéves politikai ellenfele, Svetozar Pribićević is írásban fejezte ki részvétét, miközben a Horvát Parasztpárt mindezt csendben nézte.
Jegyzetek
szerkesztés- ↑ Imehrvatsko.net
- ↑ Ante Brešić Mikulić, Monarhizam kao ideologija i pokret u 21. stoljeću, Časopis Obnova, br. 8, Zagreb, (2017.), str. 86.
- ↑ Koprek, Ivan, Thesaurus Archigymnasii, Zbornik radova u prigodi 400. godišnjice Klasične gimnazije u Zagrebu (1607. - 2007.), Zagreb, 2007., ISBN 978-953-95772-0-7, str. 919.
- ↑ Ivo Perić, Hrvatski državni sabor 1848.-2000. 2. sv. Dom i svijet. Zagreb, 2000. (str. 372)
- ↑ a b Ivica Zvonar: Mons. dr. Josip Pazman (1863. - 1925.): prilog poznavanju političkog djelovanja Časopis za suvremenu povijest, Vol.37 No.2 Prosinac 2005.
- ↑ Stjepan Matković, »Prilozi za politički životopis Ive Franka i evoluciju pravaštva«, Časopis za suvremenu povijest (Hrvatski institut za povijest), sv. 40 br. 3, Zagreb, kolovoz / rujan 2008., str. 1067. – 1085., ISSN 1848-9079
- ↑ Vojinović, Aleksandar. Ante Pavelić. Centar za informacije i publicitet, 1988. ISBN 8671250318
- ↑ Dušan Bilandžić, Hrvatska moderna povijest, Zagreb, 1999., str. 43.
- ↑ Ivan Mirnik, Željko Holjevac (2012). 1918. u hrvatskoj povijesti; Referat Dr. Viktora Alexandra Caru Karlu, Zagreb: Matica hrvatska, Zagreb.
- ↑ Ivan Mirnik; Obitelj Alexander ili kratka kronika izbrisanog vremena; Zavod za hrvatsku povijest Filozofskog fakulteta Sveučilišta u Zagreb; 1995 Zagreb; Vol. 28; stranica 108, 109, 110, 111, 112.
- ↑ Srđan Budisavljević, Stvaranje Države SHS, Zagreb, 1958., str. 132.-133.
Fordítás
szerkesztésEz a szócikk részben vagy egészben az Aleksandar Horvat című horvát Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
Források
szerkesztés
