Wikipédia

Amchitka

vulkanikus sziget Alaszkában
Ez a közzétett változat, ellenőrizve: 2024. január 9.

Amchitka vulkanikus sziget Alaszkában, az Amerikai Egyesült Államokban. Az Aleut-szigetlánchoz tartozó Patkány-szigetek tagja. Mintegy 68 km hosszú, szélessége 3 és 6 km között váltakozik.[1] Éghajlata óceáni, állandóan felhős égbolttal, gyakori viharokkal.

Amchitka
A Harlequin Beach Amchitkán
A Harlequin Beach Amchitkán
Közigazgatás
Ország USA
ÁllamAlaszka
Census areaAleutians West
Népesség
Teljes népesség0 fő
Földrajzi adatok
FekvéseCsendes-óceán
SzigetcsoportAleut-szigetek
Terület308,6 km²
Hosszúság68 km
Szélesség6 km
Legmagasabb pont373 m
IdőzónaUTC–10
Elhelyezkedése
Amchitka (Ázsia)
Amchitka
Amchitka
Pozíció Ázsia térképén
é. sz. 51° 32′ 32″, k. h. 178° 59′ 00″51.542222°N 178.983333°EKoordináták: é. sz. 51° 32′ 32″, k. h. 178° 59′ 00″51.542222°N 178.983333°E
A Wikimédia Commons tartalmaz Amchitka témájú médiaállományokat.

Az aleutok több mint 2500 évig lakták, ám 1832 óta nincs állandó lakossága. 1867-ben, Alaszka eladásakor Oroszországtól az Amerikai Egyesült Államokhoz került. A második világháború aleut-szigeteki hadjárata alatt a légierő támaszpontként használta.

A háború után az Egyesült Államok Atomenergia Bizottsága (United States Atomic Energy Commission) föld alatti kísérleti atomrobbantások helyszínéül választotta ki. Három bombát teszteltek itt: Long Shot (1965, 80 kilotonna), Milrow (1969, kb. 1 megatonna), Cannikin (1971, 5 megatonna alatt). Utóbbi volt az USA által végrehajtott legnagyobb föld alatti kísérlet. A Cannikin környezetvédő csoportok tiltakozását váltotta ki a sugárzás környezetkárosító hatásai miatt, valamint azért, mert feltételezésük szerint hozzájárulhatott földrengések és cunamik kialakulásához. A később Greenpeace-ként ismertté váló szervezet első (sikertelen) akciója a sziget partjainál megrendezett tiltakozás lett volna. A már használaton kívüli kísérleti területen a sugárzás mértékét folyamatosan ellenőrzik, a legújabb adatok szerint radioaktív szivárgásnak nincs jele.

Földrajza

szerkesztés

Amchitka az Aleut-szigetek egyik alcsoportja, a Patkány-szigetek legdélebbi tagja,[1] a é. sz. 51° 21′, k. h. 178° 37′51.350000°N 178.616667°E és é. sz. 51° 39′, k. h. 179° 29′51.650000°N 179.483333°E koordináták között található.[2] Északon és keleten a Bering-tenger, délen és nyugaton a Csendes-óceán övezi.[2]

Keleti része dombos fennsík,[2] elszigetelt tavakkal.[3] A sűrű növénytakarót[2] moha, zuzmó, májmoha, páfrány, fű, sás, varjúbogyó alkotja.[3] A sziget nyugati része kopár vagy ritka növényzettel borított, közepén pedig hegyek emelkednek.[2]

Klímája óceáni, általában ködös, szeles, az ég az év 98%-ában felhős.[2] A hőmérsékletet az óceán miatt egyenletes, de gyakoriak a viharok.[4]

A sziget az aleut vulkanikus ív része, "az egyik legkevésbé stabil tektonikus környezet az Egyesült Államokban".[5]

Története

szerkesztés

Az eddig előkerült legkorábbi emberi maradvány i. sz. 1000 körülre datálható,[6] de az aleutok már legalább 2500 évvel ezelőtt megtelepedtek Amchitkán.[4][7]

Felfedezők és prémvadászok

szerkesztés

Az európai felfedezők közül elsőként Vitus Bering pillantotta meg a szigetet (1741), amit Szt. Makariusról nevezett el. 1790-ben Joseph Billings szintén látótávolságon belül hajózott el tőle, majd 1820-ban Glieb Szemjonovics Sismarjov partra is szállt.[8]

1783-ban a japán Daikokuya Kōdayū és tizennégy száműzött társa kötött ki a szigeten, ahol a Vaszilij Jakovlevics Zsigarev nevű moszkvai szőrmekereskedő alkalmazásában álló Nyevizimov által vezetett orosz prémvadászokkal dolgoztak együtt. 1786-ig hatan közülük meghaltak. 1787-ben a többiek néhány orosszal együtt megszöktek egy uszadékfából szegekkel összetákolt hajón.[9]

Miután visszatértek Japánba, egyikük, Isokichi így számolt be az őslakosok és az európaiak közötti viszonyról: "Az oroszok elrabolták az aleutok szőrméit. Ha azok felmérgesedtek és kevesebbet vagy egyáltalán nem adtak nekik, kis híján halálra verték őket. Ha valaki nem teljesítette az oroszok utasításait, meghalhatott."

1784 májusában, megelégelve az embertelen bánásmódot, az aleutok fellázadtak. A konfliktus kirobbanása előtt az oroszok vissza szerettek volna kapni néhány használati cikket, amit korábban a prémekért cserébe adtak. Miután ez nem sikerült, Nyevizimov utasítására Sztyepanov és Kazsimov megölte a törzsfőnök lányát és Nyevizimov szeretőjét, Onyiisint, aki gyanújuk szerint ellenállásra biztatta az aleutokat.

Aznap este több száz aleut indult meg az oroszok házai felé. Öten tüzet nyitottak rájuk, mire azok elmenekültek. Másnap újra támadással próbálkoztak, ám ismét lövések kényszerítették vissza őket. Amikor az oroszok észrevették, hogy a férfiak egy hegyen tartanak megbeszélést, a védtelen faluba siettek, és túszul ejtették a nőket és a gyerekeket. Az aleutok kénytelenek voltak megadni magukat. Négy vezetőjüket kivégezték; sokan a környező szigetekre költöztek. Miután az eset a hatóságok tudomására jutott, Nyevizimovot letartóztatták és börtönbe zárták.[10]

A prémvadászok az őslakosok munkaerejét lakóhelyeik építésére is kihasználták.[11] Az aleutok száma a 18. század végén, 19. század elején gyorsan csökkent.[6] 1832-től kezdve a szigetnek nem volt állandó lakója,[6] a második világháború idejére pedig már csak egyetlen, elhagyatott orosz halászfalu maradt az egykori élet jeleként.[12]

1855-ben a Rodgers-Ringgold expedíció gyűjtött adatokat a szigetről,[8] amely hamarosan (1867-ben) Alaszka eladásával az Amerikai Egyesült Államok fennhatósága alá került.[11] 1913-ban William Howard Taft elnök az Aleut-szigetláncot, s benne Amchitkát vadrezervátumnak nyilvánította.[12] 1920-tól Atka sziget őslakói bérbe vették a szigetet, hogy ott rókát vadásszanak – egész az aleut-szigeteki hadjárat kezdetéig (1942).[6]

A második világháború alatt

szerkesztés
 Bővebben: aleut-szigeteki hadjárat

1942 júniusában japán csapatok szállták meg Attu és Kiska szigetét – utóbbitól kelet felé haladva a következő nagyobb sziget Amchitka.[13] Az amerikai hadvezetés gyors ellenlépéseket tett, és a bombázók számára több leszállópályát létesített Umnaktól nyugatra,[14] valamint katonai bázisokat Adakon és tizenhárom más helyen.[14]

Az 1942 szeptemberében Amchitkán végzett előzetes felderítés szerint egy kifutópálya kiépítése nehézségekbe ütközött volna. December 13-án azonban mégis az építés mellett döntöttek, megelőzendő, hogy a japánok megvessék a lábukat a szigeten. December 17-19-én további felderítéseket végeztek, és úgy találták, hogy két-három héten belül létrehozható egy kifutópálya, és három-négy hónapon belül egy repülőtér.

Az amerikaiak 1943. január 11-én ellenállásba nem ütközve szálltak partra. A rossz időjárás és a japán bombázások ellenére a repülőtér február 16-án már használható állapotban volt,[13] az alaszkai hadparancsnokság már csak 80 km-re volt a célponttól, Kiskától.[14]

A katonaság idővel több épületet, utakat és három kifutópályát épített a szigeten[12] (a legtöbb, egyszerre itt állomásozó katona 15 ezer volt)[12] – a létesítmények egy részét (felújításuk után) az Atomenergia Bizottság is használta.[15]

Az aleut-szigeteki csata 1943. augusztus 24-én ért véget.[14] Még abban a hónapban egy lehallgató állomás jött létre Amchitkán, és működött egészen 1945 februárjáig.[16] A katonaság 1950 augusztusában hagyta el a szigetet.[17] Az 1950-es években a légierő meteorológiai állomása működött itt, 1959-61 között a légierő White Alice kommunikációs rendszerének egyik állomása, az 1960-as és 1970-es években pedig egy ideiglenes átjátszó állomás.[12]

Nukleáris tesztek

szerkesztés
 
Az amchitkai nukleáris tesztek helyszínei

Az USA védelmi minisztériuma már 1951-ben tervezett nukleáris tesztek helyszínének kiválasztásakor is fontolóra vette Amchitkát. Két 20 kilotonnás töltetet robbantottak volna, hogy az azok által létrehozott bombatölcsérek méretét vizsgálják.[4] Harmincnégy kísérleti aknafúrás után azonban alkalmatlannak minősítették a helyszínt,[17] és a teszteket végül Nevadában végezték el.[4]

Az ötvenes évek végén egy másik probléma vizsgálatához kerestek megfelelő terepet: a tudósok egyelőre nem tudták biztonsággal megkülönböztetni egymástól a földrengések és a föld alatti robbantások által keltett szeizmikus jeleket (vagyis nem tudták bemérni a szovjetek kísérleteit).[18]

Az Operation Plumbbob keretében 1957. szeptember 19-én Nevadában elvégzett Rainier teszt volt az első teljes mértékben föld alatti robbantás (amennyiben a robbantás melléktermékei nem jutottak ki az atmoszférába). Az általa keltett lökéshullámok világszerte mérhetőek voltak, ám a hagyományos berendezések egy földrengés által keltettekhez hasonlónak mutatták őket. 1959-ben James Rhyne Killian, az elnök tudományos és technológiai tanácsadója megalakította a mérések javításának lehetőségeit vizsgáló Panel on Seismic Improvement-et, ami kidolgozta a Vela Uniform programot,[19] melyet az Eisenhower-adminisztráció rövidesen el is indított.[18]

Az Atomenergia Bizottság és a Védelmi Minisztérium elkezdte Amchitka felmérését a program kísérleteihez.[4]

Long Shot

szerkesztés
 
A Long Shot robbantás által keltett porfelhő (filmfelvétel kockája)

Míg a nyilánosság csak 1965. március 18-án szerezhetett tudomást a tervezett tesztről, a vezető alaszkai tisztségviselőket már előző év februárjában értesítették.[20] Az 1964. március 27-ei nagypénteki földrengés után William A. Egan kormányzó aggodalmát fejezte ki a robbantás lélektani hatásaival kapcsolatban.[20]

A 80 kilotonnás Long Shot-ot 1965. október 29-én robbantották fel. Ez volt az első lakott területektől távoli helyen végzett föld alatti robbantás, és az első, amelyet a Védelmi Minisztérium irányított.[4]

Épületekben nem keletkezett kár,[2] azonban trícium és kripton jutott ki a felszínre[2][21] – e tényt csak 1969-ben hozták nyilvánosságra.[21]

Milrow

szerkesztés

"[A] Milrow kísérlet célja egy sziget, nem pedig egy fegyver tesztelése volt":[22] az 1-1,2 megatonna közötti töltet 1969. október 2-ai felrobbantása során nyert adatokból azt próbálták meg előre jelezni, hogy egy nagyobb töltetnek milyen hatásai lennének, és hogy a következő, Cannikin teszt biztonsággal elvégezhető-e.[2][23]

A lökéshullám gyorsulása a felszínt elérve 35 G felett volt, a talaj egy 3 km sugarú körben 5 m magasra emelkedett,[24] majd a keletkező üregbe omolva krátert hozott létre.[2] A robbanás "a környező tengert habbá változtatta" és "a sarat és a folyók és tavak vizét több mint 15 méterre emelte a levegőbe".[21]

Cannikin

szerkesztés
 
A Cannikin leeresztése az aknába

A Cannikin célja a Spartan ballisztikus elfogó rakéta (ABM) 5 megatonnás töltetének tesztelése, a kibocsátott röntgensugárzás és melléktermékek mennyiségének mérése volt.[25] A föld-levegő rakéta végül csak 1975-76 pár hónapja során volt használatban.

Egy vancouveri újságíró, Bob Hunter (aki később a Greenpeace 000. tagja lett) arról írt, hogy a robbantás földrengést és cunamit okozhat.[26] Az AEC számolt a földrengés lehetőségével, de "nagyon valószínűtlennek" tartotta, szerintük a robbantás csak egy éppen kialakulóban lévő rengést indíthatott volna be, a cunamit pedig még kevésbé tartották valószínűnek.[15]

Russell Train, a Council on Environmental Quality elnökének véleménye szerint a Milrow kísérlet adatait nem lehet extrapolálni. "A föld alatti robbanás lehet az első dominó a rengéshez vezető sorban. […] és akárcsak a földrengések esetén, egy cunami kialakulásának lehetőségét megbecsülni nem lehetséges".[27]

1971 júliusában a Committee for Nuclear Responsibility nevű csoport beperelte az AEC-t, arra kérve a bíróságot, hogy állíttassa le a tesztet.[28] A per sikertelen volt, de az ítéletet a Legfelsőbb Bíróság 4:3 arányban megsemmisítette.[29] Végül Richard Nixon elnök személyesen engedélyezte a 200 millióba kerülő tesztet, annak ellenére, hogy Japán, Peru és Svédország is tiltakozott.[30]

A Don't Make A Wave Committee kibérelt egy hajót, amivel a szigethez akartak eljutni, de a rossz időjárás miatt ez nem sikerült.[31]

A Cannikin-t 1971. november 6-án robbantották fel. A töltet "öt megatonna alatti" volt – ez a legnagyobb amerikai föld alatti robbantás.[21] (A pontos méret a becslések szerint 4,4 Mt[32] és 5,2 Mt[33] között volt.)

A robbanás ereje a hiroshimai bombáénál majd' négyszázszor volt nagyobb. A talaj hat méterrel emelkedett meg;[34] a beomló felszín egy másfél km-nél szélesebb tavat hozott létre.[2] A rengés mértéke a Richter-skálán 7,0 volt, 3250 négyzetméteren kőomlásokat és földcsuszamlásokat okozott.[21] Bár földrengéseket és cunamikat nem indított el,[29] a már meglévő tektonikus feszültségekre hatással volt, amit a következő hetekben mért kisebb rengések valószínűsítenek.[35]

Nukleáris tesztek Amchitkán
Név Dátum (GMT)[36] Hely[37] Töltet[37] Akna[37]
Long Shot 1965. október 29. 21:00 é. sz. 51,43655°, k. h. 179,17976°51.436550°N 179.179760°E 80kt 2343 láb
Milrow 1969. október 2. 22:06 é. sz. 51,41559°, k. h. 179,17992°51.415590°N 179.179920°E ~ 1Mt 4002 láb
Cannikin 1971. november 6. 22:00 é. sz. 51,46961°, k. h. 179,10335°51.469610°N 179.103350°E < 5Mt 6104 láb

1973-tól napjainkig

szerkesztés

Az Energiaügyi Minisztérium 1973-ban kivonult a szigetről, a kísérletek hatásait vizsgáló kutatók azonban továbbra is visszajárnak.[17]

2001-ben a minisztérium nekilátott a terület szennyező anyagoktól való megtisztításának. A sárral teli aknákat tiszta talajjal töltötték fel, poliészter lemezzel és talajjal fedték be, amire a növénytakarót is visszatelepítették.[12]

Egyesek szerint félő, hogy új, radioaktív anyagot a tengerbe juttató repedések keletkeznek a föld alatt.[34] Egy 1996-os Greenpeace-tanulmány szerint a Cannikin aknájából plutónium és amerícium is szivárog,[21] egy 2004-ben, a fairbanksi Alaszkai Egyetem által elvégzett felmérés azonban nem talált radioaktív szivárgásra utaló jelet,[38] egy 2006-os tanulmány szerint pedig a plutónium szintje "nagyon alacsony, biológiailag jelentéktelen"[39]

Az Energiaügyi Minisztérium 2025-ig folytatja a helyszínek ellenőrzését. Ezután a sziget korlátozottan látogatható vadrezervátum lesz.[40]

Jegyzetek

szerkesztés
  1. ↑ a b Faller, S. H.; D. E. Farmer: Long Term Hydrological Monitoring Program. US Department of Energy, 1997. [2007. június 30-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2006. október 11.)
  2. ↑ a b c d e f g h i j k Hassan, Ahmed; Karl Pohlmann, Jenny Chapman: Modeling Groundwater Flow and Transport of Radionuclides at Amchitka Island's Underground Nuclear Tests: Milrow, Long Shot, and Cannikin. (Hozzáférés: 2006. október 9.)
  3. ↑ a b Powers, Charles W.; et al: Amchitka Independent Assessment Science Plan. CRESP Amchitka Oversight Committee. [2008. április 6-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2006. október 20.)
  4. ↑ a b c d e f Giblin, Michael O.; David C. Stahl, Jodi A. Bechtel: Surface remediation in the Aleutian Islands: A case study of Amchitka Island, Alaska. (Hozzáférés: 2006. október 7.)
  5. ↑ Eichelberger, John; Jeff Freymueller, Graham Hill, Matt Patrick: Nuclear Stewardship: Lessons from a Not-So-Remote Island. GeoTimes, 2002. March. [2003. szeptember 1-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2006. október 11.)
  6. ↑ a b c d Federal Register: Notice of Inventory Completion: U.S. Department of the Interior, U.S. Fish and Wildlife Service, Region 7, Anchorage, AK, 2003. december 1. (Hozzáférés: 2006. október 9.)
  7. ↑ Miller szerint "legalább 9000 éve" (lásd Miller, Pam, "Nuclear Flashback")
  8. ↑ a b Baker, Marcus. Geographic Dictionary of Alaska (Bulletin of the United States Geological Survey, no 187, Series F, Geography, 27). Washington: Government Printing Office (1902). Hozzáférés ideje: 2006. október 9. [halott link]
  9. ↑ Yamashita, Tsuneo Daikokuya Kodayu (japán) 2004. Iwanami, Japan ISBN 4004308798
  10. ↑ Yamashita, Tsuneo Daikokuya Kodayu(Japanese) 2004. Iwanami, Japan ISBN 4004308798
  11. ↑ a b Aleutian Islands. Columbia University Press, 2005. [2006. szeptember 1-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2006. október 8.)
  12. ↑ a b c d e f Amchitka, Alaska, Site Fact Sheet. Department of Energy Office of Legacy Management. [2007. június 30-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2006. október 7.)
  13. ↑ a b Conn, Stetson. Guarding the United States and its outposts. U.S. Army Center of Military History. CMH 4-2, Library of Congress no 62-60067 (2000). Hozzáférés ideje: 2006. október 9. 
  14. ↑ a b c d MacGarrigle, George L.. The Campaigns of World War II: Aleutian Islands. U.S. Army Center of Military History. CMH Pub 72-6, paper, GPO S/N 008-029-00232-9 (2003. October). Hozzáférés ideje: 2006. október 7. 
  15. ↑ a b Environmental Statement Cannikin. Atomic Energy Commission. (Hozzáférés: 2006. október 11.)
  16. ↑ Pre-1952 Historical Timeline. National Security Agency. [2004. március 7-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2006. október 7.)
  17. ↑ a b c Amchitka Island, Alaska: Potential U.S. Department of Energy site responsibilities (DOE/NV-526). Department of Energy, 1998. December. (Hozzáférés: 2006. október 9.)
  18. ↑ a b Barth, Kai-Henrik (2003). „The politics of seismology: Nuclear testing, arms control, and the transformation of a discipline”. Social Studies of Science 33 (5), 743–781. o. doi:10.1177/0306312703335005. (Hozzáférés: 2006. október 8.) 
  19. ↑ Van der Vink, Gregory E., et al. Nuclear testing and nonproliferation: The role of seismology in deterring the development of nuclear weapons [archivált változat]. The Iris Consortium (1994. February). Hozzáférés ideje: 2006. október 8. [archiválás ideje: 2006. szeptember 7.] 
  20. ↑ a b Kohlhoff, Dean W.. Amchitka and the Bomb. University of Washington Press (2002. November). ISBN 0-295-98255-1 
  21. ↑ a b c d e f Miller, Pam: Nuclear Flashback: Report of a Greenpeace Scientific Expedition to Amchitka Island, Alaska – Site of the Largest Underground Nuclear Test in U.S. History. [2006. szeptember 28-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2006. október 9.)
  22. ↑ The Milrow Test (DOE Historical Test Film 800040). [2006. szeptember 28-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2006. október 9.)
  23. ↑ See Miller "Nuclear Flashback" or Schneider "Amchitka's nuclear legacy".
  24. ↑ Merritt, Merritt (1971. June). „Ground Shock and Water Pressures from Milrow”. BioScience 21 (12), 696–700. o. doi:10.2307/1295751. (Hozzáférés: 2006. október 11.) 
  25. ↑ Accomplishments in the 1970s: Lawrence Livermore National Laboratory. [2005. február 17-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2006. október 9.)
  26. ↑ The original Mr Green. The Guardian, 2005. május 4. (Hozzáférés: 2006. október 11.)
  27. ↑ COMMITTEE FOR NUCLEAR RESPONSIBILITY, INC. v. SCHLESINGER , 404 U.S. 917 (1971). US Supreme Court, 1971. november 6. [2007. március 22-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2006. október 11.)
  28. ↑ Round 2 at Amchitka. TIME, 1971. július 17. (Hozzáférés: 2006. október 9.)[halott link]
  29. ↑ a b The Amchitka Bomb Goes Off. TIME, 1971. november 15. [2007. szeptember 30-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2006. október 9.)
  30. ↑ Green Light on Cannikin. TIME, 1971. november 8. [2008. december 21-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2006. október 9.)
  31. ↑ The Greenpeace Story in: The Greater Vancouver Book: An Urban Encyclopedia [archivált változat]. Linkman Press (1997). ISBN 1-896846-00-9. Hozzáférés ideje: 2006. október 9. [archiválás ideje: 2006. október 6.]  Archiválva 2006. október 6-i dátummal a Wayback Machine-ben
  32. ↑ Sykes, Lynn R., Graham C. Wiggins (1986. January). „Yields of Soviet Underground Nuclear Explosions at Novaya Zemlya, 1964–1976, from Seismic Body and Surface Waves”. Proceedings of the National Academy of Sciences of the United States of America 83 (2). 
  33. ↑ Fritz, Stacey: The Role of National Missile Defense in the Environmental History of Alaska. University of Alaska Fairbanks, 2000. April. [2010. december 30-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2007. augusztus 2.)
  34. ↑ a b Perlman, David: Blast from the past: Researchers worry that radiation from nuclear test decades ago may be damaging marine life today, 2001. december 17. (Hozzáférés: 2006. október 11.)
  35. ↑ Engdahl, E. R. (1972. December). „Seismic effects of the MILROW and CANNIKIN nuclear explosions”. Bulletin of the Seismological Society of America 62 (6), 1411–1423. o. 
  36. ↑ United States nuclear tests: July 1945 through September 1992. Department of Energy. [2006. október 12-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2006. október 11.)
  37. ↑ a b c Johnson, "Mark": Results from the Amchitka Oceanographic Survey. University of Alaska, Fairbanks. [2008. április 6-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2006. október 11.)
  38. ↑ Schneider, Doug: Amchitka's nuclear legacy. University of Alaska Fairbanks. (Hozzáférés: 2006. október 9.)[halott link]
  39. ↑ Burger, J, et al (2006. október). „Radionuclides in marine macroalgae from Amchitka and Kiska Islands in the Aleutians: establishing a baseline for future biomonitoring”. J Environ Radioact. PMID 17029666. 
  40. ↑ Amchitka Island. Department of Energy. [2006. szeptember 25-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2006. október 11.)

További információk

szerkesztés
 
A Wikimédia Commons tartalmaz Amchitka témájú médiaállományokat.

Az USA Energiaügyi Minisztériumának filmfelvételei az amchitkai tesztekről:

A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Amchitka&oldid=26778037”