Főmenü megnyitása

Az epika elbeszélő irodalom, az irodalom három műnemének egyike, az epikus vagy elbeszélő művek összefoglaló elnevezése. A lírától abban különbözik, hogy nem érzelmeket, hanem cselekményt ábrázol, a drámától pedig abban, hogy nem párbeszédes formában íródott. A versben írott epikus művet elbeszélő költeménynek nevezik. Az epika olyan műnem, amely cselekménnyel és hőssel vagy hősökkel múltban történt eseményeket beszél el. Lehet verses vagy prózai formájú.

Tartalomjegyzék

TörténeteSzerkesztés

Az elnevezés a görög epikosz, azaz elbeszélő szóból származik. Az antik elmélet szerint (Platón és Arisztotelész nyomán) az epika magának a költőnek a megnyilatkozása, nem pedig az általa kreált alakoké, mint a dráma. Ez a felfogás a 18. század végéig uralkodott a poétikában, ekkor sorolták be az epika és a dráma mellé harmadik műnemként a lírát. Goethe szerint az epika alapvonása, hogy „világos módon elbeszél”, s a drámától főként abban különbözik, hogy „az epikus eseményt mint tökéletesen elmúlt dolgot adja elő, a drámaíró pedig tökéletesen jelenlévőnek ábrázolja”. Schiller szerint az „epikus a dolgok természetes, nyugodt állapotát rajzolja; minden egyes mozzanatban látja az egész eseménysor végét, ezért mindent egyforma elmélyedéssel rajzol”. A 19. századi elméleti írásokban – a Schlegel fivérek, Schelling és Hegel gondolatai nyomán – az epika leglényegesebb vonásának az objektivitást tekintették (szemben a szubjektív lírával).

JellemvonásaiSzerkesztés

Az epika fő jellemvonása az, hogy alkotásainak tárgyát, témáit kizárólag vagy igen nagy túlsúllyal a külső valóság köréből meríti, s alapvetően monologikus formájú. A hőseinek belső világát, érzelmeit-gondolatait megjelenítő belső monológokat, gondolatfolyamokat, valamint a hősök párbeszédeit csak az elbeszélés és leírás alapszövetébe fonva szerepelteti. Az epikus művek szerkezetében legtöbb esetben döntő szerepet játszik a cselekmény, az esemény vagy eseménysorozat. (Ennek kiiktatásával elsősorban az 1950-es évektől divatos újregény, francia nevén nouveau roman kísérletezett).

Az epikus közlés alapformái az elbeszélés, a leírás és a dialógus. Az elbeszélés az események előadása, a leírás a cselekmény színterének, külső-belső tulajdonságoknak és egyes tárgyi mozzanatoknak statikus ábrázolása, a dialógus pedig a szereplők szóbeli megnyilatkozásának a közvetítése.

Az epikus mű hőseinek megnyilatkozásait az író különböző közlésformákkal rögzítheti. Az egyenes beszéd esetében a szereplő szavai szó szerinti idézet formájában jelentkeznek, szemben a függő beszéddel. Az átélt beszéd (vagy szabad függő beszéd) a függő beszédnek az a változata, amely elhagyja a kijelentést jelölő igét.

Az epikus művek szerkezetében gyakran elkülöníthetünk két vagy akár több, egymással csak adott pontokon találkozó majd szétváló, s a végkifejletben összetorkolló cselekményszálat. Ha ezek nem egyenrangúak, megkülönböztetjük a főcselekményt a mellékcselekménytől. Sajátos válfaja a több cselekményszálat egybefogó szerkesztésmódnak a keretes szerkezet. Ennek jellemvonása az, hogy a mű elején kezdődő és a végén záródó kerettörténetbe önmagukban zárt betéttörténetek illeszkednek. A cselekményszálak előrehaladását tekintve a lineáris cselekményvezetés esetében a történet időrendben halad előre, s kezdete és végpontja között valamilyen fejlődési ív érzékelhető. A láncszerű cselekményvezetés szintén időrendben halad a kezdettől a végkifejletig, de az egymást követő eseményekben, vagy a főhős jellemében nincsen fejlődés, a cselekmény egyes epizódjainak sorrendje tulajdonképpen felcserélhető. A modern epika sajátos szerkezetei a montázsok, amik időben vagy térben egymástól távol eső eseményeket vagy azok mozzanatait illesztik össze. A posztmodern próza bizonyos válfajai a labirintusszerkezetet alkalmazzák, melynek eseményei részint az elbeszélőnek, részint a mű hősének képzeletében vagy álmában játszódnak, s új eseménysorokat nyitnak. Az olvasó így egy „labirintusba” kerül, ahol az elbeszélt események és az azokkal kapcsolatos gondolatok szabadon keverednek. A cselekményekben a hősök összecsapásának mozzanatai a konfliktusok. A cselekmény előrehaladásával csak lazán összefüggő, a végkifejletet átmenetileg késleltető szerkezeti egységek az epizódok. Az epizódnak sokféle funkciója lehet. Szerepe lehet a feszültség növelése vagy éppen csökkentése, a szereplők jellemzésének elmélyítése, vagy egyes mellékkörülmények tüzetesebb megvilágítása.

Az epika előadásmódja szinte kizárólag múlt idejű; a jelen vagy jövő idő szinte kizárólag rövidebb betétekben, ill. egyes kis formákban bukkan elő.

MűfajaiSzerkesztés

Az epikai műnem keretébe tartozó műfajok többféle szempontból osztályozhatók. A legáltalánosabb felosztás terjedelmi jellegű, s a nagyepikát, közepes epikát és kisepikát különbözteti meg. Eszerint a nagyepika az emberi életet a maga teljességében, a társadalmi-természeti viszonyokkal való bonyolult összefüggésben ábrázolja, sokoldalúan jellemzett fő- és mellékszereplőkkel. A nagyepika reprezentatív formái az eposz és a regény. A közepes epika körébe a hosszú elbeszéléseket vagy kisregényeket sorolhatjuk. A kisepika a valóságnak egy-egy részletét, szűkebb vonatkozását ragadja meg. Legjellemzőbb műfajai a novella, mese, monda, legenda, karcolat, adoma, anekdota, stb.

Jellemző felosztási szempont a ritmikai forma alapján történő elkülönítés is, amely az epikát a verses epika és a prózaepika két nagy csoportjára bontja. Ez utóbbi a polgári regény megjelenése után vált általánossá a felvilágosodás korát követően.

Az epikus művek harmadik jelentős osztályozási elve az elbeszélői nézőpont különbségeit veszi alapul. Az epikus művek legnagyobb csoportjára a szerzői (auktoriális) elbeszélés jellemző, mikor az elbeszélő egyfajta mindentudó narrátorként mindenről beszámol, a cselekményen kívül a mű hőseinek érzelmeiről, gondolatairól is. A szerzői elbeszélés egyik válfaját a harmadik személyű előadásmód kizárólagossága jellemzi. Ennek két alfaja közül a homofonikus elbeszélésben a szerző világképe, értékrendje uralkodik, a polifonikus elbeszélésben a mű több hősének világképe és értékrendje külön szólamként, azonos súllyal szerepel. A szerzői elbeszélés másik változatában nem csupán a szerző értékrendje érvényesül, hanem olykor egyes szám első személyben, énformában, ún. lírai kitérőkkel is megszólal. A szerzői elbeszéléssel szemben a perszonális elbeszélés a mű egyik szereplőjének szemszögéből nézve mutatja be a műben ábrázolt világot. Ilyenkor a szerző csak arról tudósít, amit a hős maga átélt, az előadásmód pedig énformájú. A perszonális elbeszélés esetében az elbeszélő lehet valamelyik mellékszereplő, aki objektív modorban, esetleg rezonőrként számol be az eseményekről, vagy lehet maga a főszereplő. A perszonális elbeszélés egyik sajátos válfajában szerkezeti egységenként más-más hős szólal meg énformában.

Epikus művek, mítoszok, totemisztikus eredetmondák feltehetőleg már az ősközösségi irodalomban is léteztek. A nemzetségi társadalom kialakulásának kezdeteitől a népköltészetben a műfajok többsége epikus. Az ókori irodalomban már fellelhető az összes epikus műfaj, bár ezek egy része fejletlenebb formában jelentkezik.

Az epika ősi alapműfaja az eposz volt.

Az epikának a történelem folyamán számos további műfaja alakult ki. Ilyenek például:

JegyzetekSzerkesztés

  1. Alföldy Jenő - Valaczka András: Irodalom 5. osztály (Nemzedékek Tudása Tankönyvkiadó, Budapest, 2013, 266. oldal)
  2. Monda, mely meseszerűen, csodákkal idézi fel a régi idők eseményeit (Arany János: Rege a csodaszarvasról).

ForrásokSzerkesztés

További információkSzerkesztés

Kapcsolódó szócikkekSzerkesztés