Fokgazdálkodás

tájgazdálkodási fogalom

A fok a tájgazdálkodásban is szerepet játszik, ahol fokgazdálkodásról beszélünk. A fokgazdálkodás az ember és a természet harmonikus együttélésén alapuló, jól és hatékonyan működő gazdálkodási rendszer.[1]

A fok mint vízföldrajzi-tájgazdálkodási fogalom, jelenti egy folyó medre és ártere közötti oldalirányú medret vagy csatornát, amin a folyó vize áradáskor kifolyik az ártérre, apadáskor pedig vissza. A fok ilyen értelemben jelenik meg olyan helynevekben, mint pl. Siófok, minthogy a Sió folyó a Balatonból ered, másképpen fakad, vagy Foktő település a Duna mellett, vagy a Tiszai-alföldön Nagy-fok, Fok-lapos, stb. A fok gazdálkodástörténeti szerepét leginkább Andrásfalvy Bertalan tárta fel a Duna mentén, illetve Bellon Tibor és Molnár Géza a Tiszai-alföldön (ártéri gazdálkodás, fokgazdálkodás).

A fokokat a modern kori vízrendezések betömték, elgátolták; és az iparszerű vízgazdálkodás a töltésezéssel áttért az árvizek oldalirányú felduzzasztására, a csatornázással a többletvizek mielőbbi és minél teljesebb levezetésére, ami a kevés csapadékot kapó alföldi területek súlyos és rendszerszerű vízkészlethiányát okozza. Az alföldi vízháztartási problémák rendezésének, az árvizek, és a vízkészlethiány hosszú távú megoldásának a kulcsa a fokok, vagyis az oldalirányú vízkivezetés használatának felújítása, és a tájhasználat ehhez kapcsolódó igazításával a táj vízpuffer kapacitásának növelése.[2]

ForrásokSzerkesztés

JegyzetekSzerkesztés

További információkSzerkesztés