Főmenü megnyitása

A graduál a protestáns szertartási énekeskönyvek összefoglaló neve. A kifejezés a római rítusból származik. A graduále a mise változó részeinek énekeit tartalmazza, korábban a szentély előtti lépcsőről (latin: gradus) az előénekes által énekelt tételek gyűjteménye volt.

A protestánsok alapvetően kétfajta énekeskönyv-típust különböztettek meg és használtak. A kancionále (latin: cantionale) vagy impressom/impressum elsősorban a verses kanciót (strófákba szedett, metrikus ének a reneszánsz kor óta) tartalmazta, közkedvelt volt az ún. magyar históriás ének; ebből fejlődött ki a genfi zsoltárokat, népénekeket tartalmazó énekeskönyv, vagyis a gyülekezeti énekeskönyv. A graduál a magyar nyelvű gregoriánt, az iskolamester, illetve kántor és az alapvetően iskolás gyermekekből és diákokból álló liturgikus kórus (~szkóla)szertartási énekét tartalmazta. Vannak vegyes típusú énekeskönyvek is. Kéziratos (Batthyány, Óvári, Ráday, Eperjesi stb.) és nyomtatott (Öreg Graduál, 1636), evangélikus, református és unitárius graduálokat tartunk számon. A graduálirodalom azonban elsősorban mégis az óprotestáns kor (a reformáció kb. első évszázada) sajátja, amikor még az evangélikus és református felekezeti határok sem szervezetileg, sem gyakorlatilag nem különültek el élesen. A graduálokat, illetve a graduális éneklést általában a XVIII. század közepéig alkalmazták, a nagyheti passióéneklés maradt fenn legtovább, egyes helyeken a XX. századig, maradványaiban pedig a mai napig.

Protestáns éneklésSzerkesztés

A kancionále és a graduál az iskolamester/kántor és a lelkész használatában állt, számukra szolgált normaszövegül. Ebben az időben erősen élt a helyi, szóbeli hagyomány. A nép a templomba az első időben bizonyára nem vitt énekeskönyvet. Az anyanyelvi éneklés képe sokkal összetettebb, bonyolultabb és nem annyira egyöntetű, mint azt ma elképzelik. A nép, amennyiben énekelt, a mélyen begyökerezett énekhagyományt ápolta és adta tovább az iskolamester/kántor és a liturgikus kórus vezetésével. Az értékes énekeskönyveket sok helyütt a templomban tárolták az ún. éneklőszékben, pulpitusban vagy az egyház más alkalmas helyiségében. Az éneklőszék a templom közepén, piacán állt, a liturgikus tér középpontjában, ahol egyébként a lelkész széke és katedrája is megtalálható volt. A kántort és a kórust általában a 18. század második felében helyezik el a templomi karzatokon. (Kálvin idejében a genfi templomban a kántorszék és a papszék össze volt építve.) Orgonát nem használtak, a többszólamú templomi (kórus)éneklés is csupán a 18. század második felében kezd elterjedni. Az orgonahasználatban és az éneklés egyes kérdéseiben (például többszólamúság) a reformátusok sokkal szigorúbb álláspontot képviseltek, mint az evangélikusok. Az orgonahasználat az erdélyi reformátusoknál a 18. század második felében, Magyarországon pedig alapvetően a 19. század első felében, illetve közepén kezdődik.

Nyomtatott graduálékSzerkesztés

1.       Huszár Gál énekeskönyve - 1574

2.       Öreg Graduál: 1636 Gyulafehérváron.

3.       Brewer-féle lőcsei énekeskönyv

Kéziratos graduálokSzerkesztés

1.       Batthyány graduál – 1556-63

2.       Óvári Graduál (16. sz. második fele)

3.       Csáti graduál (1602 előtt)

4.       Patay (Sárospataki) graduál (16-17. sz. fordulója)

5.       Ráday graduál (16-17. sz. fordulója

6.       Nagydobszai graduál

7.       Spáczay graduál (1619-ben befejezve)

8.       Kálmáncsai graduál (1620 után)

9.       Apostagi graduál (17. eleje)

10.  Eperjesi graduál (1635-50)

11.  Kecskeméti graduál

12.  Csurgói graduál (1630-as évek)

13.  Béllyei graduál (1642)

14.  Komjátszegi graduál

Lásd mégSzerkesztés

Graduále

Külső hivatkozásokSzerkesztés