Henri Becquerel

francia fizikus

Antoine Henri Becquerel (ejtsd: antoán anri bekerel) (Párizs, Franciaország, 1852. december 15.Le Croisic, Bretagne, Franciaország, 1908. augusztus 25.) francia fizikus. Becquerel 1903-ban megosztott fizikai Nobel-díjat kapott Pierre és Marie Curie-vel a radioaktivitás felfedezéséért.[1] Egyike azon 72 tudósnak, akiknek neve szerepel az Eiffel-torony oldalán.

Antoine Henri Becquerel
Nadar felvétele
Nadar felvétele
Életrajzi adatok
Született1852. december 15.
Párizs, Franciaország
Elhunyt1908. augusztus 25. (55 évesen)
Le Croisic, Bretagne, Franciaország
Sírhely manoir de Pen Castel
Ismeretes mint A radioaktivitás felfedezője
Nemzetiség francia francia
Állampolgárság francia francia
Házastárs Louise Désirée Lorieux
SzüleiAlexandre Edmond Becquerel
Gyermekek Jean Becquerel (1878–1953)
Iskolái
Iskolái
Felsőoktatási
intézmény
Műszaki Egyetem
Természettudományi Múzeum
Pályafutása
Szakterület fizika, kémia
Kutatási terület foszforeszkálás, fluoreszkálás
Tudományos fokozat
  • BSc (1877)
  • tudományok doktora (1888)
Munkahelyek
Muséum national d'histoire naturelle professzor (1892–)
Műszaki Egyetem tanár (1876–1895) / professzor (1895–)
Más munkahelyek Híd- és útügyi minisztérium főmérnöke (1894–)
Szakmai kitüntetések
Akadémiai tagság
  • Francia Természettudományi Akadémia (1889)
  • Royal Society (1908)

  • Hatással voltak rá Wilhelm Conrad Röntgen
    Hatással volt

    Antoine Henri Becquerel aláírása
    Antoine Henri Becquerel aláírása
    A Wikimédia Commons tartalmaz Antoine Henri Becquerel témájú médiaállományokat.

    Élete szerkesztés

    Párizsban született. Apja, illetve nagyapja is fizikus volt, sőt, mindketten vezették is a párizsi Természettudományi Múzeum fizika tanszékét,[2] majd fia, Jean is az lett. Az École polytechnique-en tanult általános tudományokat, majd az École nationale des ponts et chaussées-én szerzett mérnöki diplomát.

    1890-ben vette el feleségül Louise Désirée Lorieux-t. 1878-ban született fiuk, Jean.

    Munkássága szerkesztés

    Kezdetben főleg a poláros fény tulajdonságait vizsgálta:

    Viszonylag sokat foglalkozott kristályok abszorpciós színképeivel.

    A radioaktivitás felfedezése szerkesztés

    Miután 1896 elején Wilhelm Conrad Röntgen publikálta első cikkét a később róla elnevezett sugárzásról és annak fluoreszkálást kiváltó hatásáról, a világ minden pontján számos fizikusban merült fel a kérdés, hogy a napsugárzás hatására természetes körülmények között világító anyagok is kibocsátanak-e egyúttal efféle sugarakat – nagy erővel kezdték meg a foszforeszkálás kutatását. Becquerel először azt vizsgálta meg, hogyan reagálnak a gyűjteményében meglévő ásványok a napfényre. Megállapította, hogy a kálium-uranil-diszulfát – K2(UO2)(SO4)2 – a napsütés hatására nemcsak foszforeszkál, de még a két réteg fekete papírba csomagolt fotólemezt is elszürkíti.

    A jelenség további vizsgálatához meg kellett várnia, hogy újra kisüssön a nap. 1896 február végén előkészítette, kétszeresen becsomagolta a fényképlemezt, lenyomtatta a papírt egy rézből készült kereszttel, a tetejére helyezte a kristályokat tartalmazó tálat, majd az egészet betette a szekrénybe, és várta a napos időt, ami azonban csak nem akart eljönni. Afféle unaloműzésként előhívta az "üres" fényképlemezt, és óriási megdöbbenéssel vette észre, hogy azon tisztán kirajzolódik a kereszt. Gyorsan kiderült, hogy az újfajta sugárzásnak – amit a fémkereszt leárnyékolt, a papír pedig nem – nincs köze a foszforeszkáláshoz, mivel a sugárzás előzetes megvilágítás nélkül származott az uránból.[3]

    Az újonnan felfedezett sugárzás (amit eleinte Becquerel-sugárzásnak neveztek) magyarázata komoly probléma elé állította a fizikusokat, mivel sejtelmük sem volt róla, hogy miből származik, látszólag megsértve az energia megmaradásának elvét. Maga Becquerel még 1896-ban, a Comptes Rendus folyóiratban ezt a következőképp fogalmazta meg:

    „… még senki sem tudott rájönni, hogy az uránon belülről pontosan honnan ered ez az energia, amelyet ez az anyag ilyen állhatatosan kisugároz”.

    A radioaktivitással kapcsolatos kutatómunkát a Curie-házaspár folytatta. Becquerel 1903-ban megosztott fizikai Nobel-díjat kapott Pierre és Marie Curie-vel a radioaktivitás felfedezéséért.[4]

    Becquerel 1900-ban elsőként ismerte fel, hogy a béta-részecskék elektromos töltése és tömege is ugyanakkora, mint a katódsugarak részecskéié, sebességük pedig a fényéhez közeli.[5]

    Emlékezete szerkesztés

    • Róla nevezték el a radioaktivitás SI származtatott egységét.
    • Nevét a Holdon és a Marson is őrzi egy-egy kráter (Becquerel-kráter).
    • A becqerelite egy urántartalmú ásvány. Kémiai képlete: Ca(UO2)6O4(OH)6·8(H2O)
    • Becquerel-jelenségnek (Becquerel-effektusnak) két dolgot is neveznek, ezeket azonban nem Henri Becquerelről, hanem apjáról, illetve nagyapjáról nevezték el.
    • Becquerel-sugárzásnak a radioaktivitást nevezték a kezdeti időkben, amikor annak fajtáit még nem különböztették meg.

    Jegyzetek szerkesztés

    1. The Nobel Prize in Physics 1903. nobelprize.org. (Hozzáférés: 2017. március 19.)
    2. Richard Rhodes, 1986: Az atombomba története. Park Könyvkiadó, Budapest, 2013. ISBN 978-963-530-959-7 p. 50.
    3. John Gribbin: 13,8. A Világegyetem valódi kora és a mindenség elmélete nyomában. Icon Books, London, 2015. Magyarul: Akkord Kiadó, 2016. Talentum Könyvek, p. 68. ISBN 978 963 252 093 3; ISSN 1586-8419
    4. John Gribbin: 13,8. A Világegyetem valódi kora és a mindenség elmélete nyomában. Icon Books, London, 2015. Magyarul: Akkord Kiadó, 2016. Talentum Könyvek, p. 68–69. ISBN 978 963 252 093 3; ISSN 1586-8419
    5. Ernest Rutherford - Nobel Lecture

    Források szerkesztés

    Fordítás szerkesztés

    • Ez a szócikk részben vagy egészben a Henri Becquerel című spanyol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

    További információk szerkesztés

    • B. L. Jacot–D. M. B. Collier: Marconi, az éter varázslója / Zakariás János: A magyar rádió fejlődésének története; Singer-Wolfner, Bp., 1940 k.